"Nem önmagamat akarom kifejezni, hanem azt a jót, amit Isten belém helyezett"

Beszélgetés Simon András író és grafikus művésszel

A főként egyvonalas grafikáiról ismert Simon András grafikus művész szép sikert könyvelhet el magának az utóbbi esztendőkben kiadott, az élet és a keresztény hit alapvető kérdéseire választ kereső írásaival. A már eddig is több kiadást megélt kötetek - "Életed üzenet", a "Szeretetközelben" és "A nyolc boldogságról" - mellett az idei karácsonyi könyvkínálat újdonsága a "Rejtjelek" című "szellemi és lelki kalandra hívó" eszperente nyelven, azaz egyetlen magánhangzó felhasználásával megírt verseinek gyűjteménye. A szerzőt erről a vállalkozásáról, a szeretet ünnepéről, a transzcendens művészetről, a keresztény művész felelősségéről faggattuk.

- Mi adta az ötletet ezekhez az Istenes és szerelmes versekhez?
- Körülbelül négy-öt évvel ezelott voltam egy lelkigyakorlaton, ahol a segítok közé tartozó Levente nevű fiatal atyával annyira megkedveltük egymást, hogy búcsúzásképpen csupa e betűbol álló nevébol kiindulva írtam neki egy 'eszperente' verset. Kedvesre sikeredett zsengém nyomán szöget ütött a fejembe, mi lenne, ha megpróbálnám olyan érzések, gondolatok kifejezésére használni ezt az 'eszperente' nyelvet, amelyek megmozgatják a szív legmélyebb zöngéit is.
Bevallom, ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy csak kevesen szakítanak idot arra, hogy komolyabb irodalmi műveket, pláne verseket olvassanak, ám ha valamifajta különlegességet kínál a kötet, talán mégiscsak kézbe veszik. Arra gondoltam, vállalom a kihívást az e betűvel és úgy írok verseket a szerelemrol és elsosorban Istenrol, hogy az hívo és nem hívo számára is érdekes legyen. Talán éppen ebben a betűben rejlo játékosság és nyelvi bravúr révén még az a "csoda" is megtörténik, hogy Isten és még a szerelem iránt is elfásult emberek is kézbe veszik a kötetet, mert egész egycserűen kíváncsiak arra, mit lehet az e betűbol kihozni.
- Kaphatnánk egy kis ízelítőt?
- Természetesen. A következő rövid idézet a kötetből a szeretet és jelenlét összefüggését bogozza:
"Szereteted jelent jelent."
Másik megfogalmazásban ugyanez a gondolat:
"Szereteteddel szenteld meg jelened."
és egy mondatszerkezet-váltással ugyanez:
"Jeleneddel szenteld meg szereteted."
- Mikor kezdett el a grafikák mellé szöveget is írni?
- Körülbelül 10 évvel ezelőtt. Akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is megjelennek kötetben az írásaim. Elsősorban a bensőmben kavargó érzéseket, lelki élményeket szerettem volna rögzíteni a papíron és aztán kicsit távolabbról nézve tisztába jönni azokkal az örvényekkel, amik bennem zajlanak. Később ezek a rövidebb-hoszszabb írások egy barátom biztatására kötetbe rendeződtek, és így jelent meg 1995-ben a Szeretetközelben című könyv, ami azóta már nyolc kiadást megélt.
- A gondolat teremteti a rajzot, vagy a rajzból születik a gondolat?
- Mindenesetben a gondolat teremti a rajzot, azonban mégis máshonnan kell kiindulnunk. Ugyanis ha mélyen belegondolok, akkor az érzés teremti bennem a gondolatot, és azután ez a gondolat fogalmazódik meg most már jó egynehány éve rajzban illetve írásban is. Az érzés sokszor kéretlenül jelentkezik az ember szívében és bizony jól teszszük, ha mélyen elgondolkodunk saját belső világáról.
Én azok közé az emberek közé tartozom, akiknek vizuálisan is látniuk kell. Ezért aztán mint egy öngyógyításul kezdtem el írni. A kis egyvonalas rajzokhoz fűzött gondolatok esetében mindenesetben az írások követték a rajzokat. Így születtek meg a könyvjelzőim, amelyekhez kezdetben féltem hozzáfűzni saját gondolataimat, ezért a Szentírásból választottam idézeteket hozzájuk. Később azonban nekibátorodtam és a magam érzéseit és - fölülről kapott - gondolatait fogalmaztam csokorba rajzaim mellé. Ezeknek a gondolatoknak az istenes voltáról nagyon sok ember szeretete és pozitív visszajelzése erősített meg. Az eddig több mint százezer példányban megjelent könyvjelzők sikere nem az én sikerem, hanem Istenre figyelésem visszajelzése.
- Jellegzetes, egy lendületes vonalból megformált grafikáinak gondolatvilága mély, keresztény hitből fakad. Mekkora szerepet játszik művészetében a hit?
- A kérdés úgy kellett volna föltennie, mekkora szerepet játszik az életemben a hit. A művészetemet és az életemet, hitemet valójában nem tudom szétválasztani. Minden, ami az életemben jó, ami szeretetreméltó, amit szívesen tapasztalok meg, az Istenhez kötődik. Minden istenhitemből fakad, abból a felismerésből, hogy végeredményben egyetlen egy értelme van a földi életemnek és földi pályafutásomnak. Ez pedig az, hogy szeretetet tudjak adni és elfogadni. Művészetem csupán apró része a hivatásomnak. Annak a hivatásomnak, amit itt az előbb elmondtam, hogy semmi más feladatom nincs ebben a földi létben, minthogy azt a szeretetet, jóságot, gyöngédséget, barátságot, elfogadást, toleranciát, feltétel nélküli szeretetet, amit még születésem előtt kaptam a Jóistentől, itt, a földön feltétel nélküli szeretettel sugározzam tovább minden ember felé. A művészetemnél tehát sokkal nagyobb ez a hivatás. Ez a hivatás abból a hitből származik, hogy hiszem, a Jóisten engem is bensőséges, gyöngéd, személyre szóló szeretettel szeret. Megérint, mindennap karjába vesz, jósággal ölel át minden percben. Egyszerűen semmi más dolgom nincs az életben, mint hogy ezt a szeretetélményt továbbsugározzam másoknak.
- II. János Pál pápa a "szépség alkotómesterei"-nek nevezi a művészeket. Miben látja a keresztény művész különleges hivatását?

Köszönöm Uram

- A keresztény művész nem több, mint a keresztény óvónő, a keresztény tanár, keresztény bankár. Hivatásunk, saját foglalkozásunk gyakorlásán túl, mindenféleképpen ugyanaz: teljes szívünkből szeressük az Istent és viszonozzuk az ő szeretetét. A keresztény művész feladata ezen belül talán pedig éppen az, hogy megérintse az embereket, hogy üzenethordozóvá legyen a művészetén keresztül. Az a dolga, hogy elgondolkodtasson, élményt adjon, hogy aki nézi alkotásait, közelebb kerüljön önmaga jobbik énjéhez.
- Úgy mondják, a művek alkotóikról beszélnek. Mennyire teszik ezt alkotásai?
- Nem igazán tudom, hogyan válaszoljak erre a kérdésre, mert nem annyira tudatos, mint elsősorban ösztönös alkotó vagyok. Úgy érzem, alkotás közben önmagam vagyok. Nem tudatos koncentrálás, hanem imádkozás, belső Istenre figyelés előzi meg a folyamatot, illetve egészen pontosan ezen közben születnek meg a művek. Kérem az Urat: "Könyörülj rajtam, mert Nélküled én ezt nem tudom megrajzolni. Kérlek, gyere, segíts, taníts, adj ötleteket, gondolatokat." A központban nem az én, hanem az ő áll. Tulajdonképpen szeretnék anynyira istenes, azaz Istennel feltöltött ember lenni, hogy ne okvetlenül önmagamat akarjam kifejezni, hanem azt a jót, amit Isten belém helyezett.
Én annak idején mélységes hittel kértem a Jóistent, hogy adjon nekem tehetséget, olyan stílust, ami csak rám jellemző, mert nem éreztem magam elég tehetségesnek. Isten meghallgatott és oly mértékben megajándékozott egyfajta belső kifejezőerővel - vagy kifejezési kényszerrel -, hogy a kezem nyomán időről időre megvalósuló alkotások nem erőnek erejével születnek meg, hanem egy belső kényszer valósággal belöki őket abba a misztikus 'szülési-csatornába', amin keresztül egyszer aztán örömök és fájdalmak között napvilágra jönnek, mintegy megszülik saját magukat.
- Hogyan látja napjaink transzcendens művészetének helyzetét és szerepét egy olyan korban, amelyben a társadalmak egy része - látszólag - közömbössé vált a hit, a vallásos művészet iránt?
- Én úgy látom, hogy a világban hihetetlen nagy éhség van arra, hogy az emberek megtapasztaljanak valami többet az anyagi létnél, hogy megtalálják életük igazi értelmét. Egyre többen ébrednek rá, hogy a pusztán anyagi lét boldogtalanságba taszítja őket, és nem elégíti ki többre vágyó lelküket. Nekem megadatott az az öröm, hogy mint keresztény ember a művészetemmel, az őszinteségemmel, a mélységemmel nem hívő embereket is megérinthettem, az ő arcukat is sikerült talán egy kicsit Isten felé fordítani.
Úgy gondolom, hogy a keresztény művészettel foglalkozó felebarátaimmal együtt nekünk, keresztény művészeknek az a feladatunk, hogy megmutassuk az ember igazi önmagát, azt, hogy valójában több, lényegesen több önmaga fizikai léténél. Ennél többet a keresztény művészet nem tehet, és ha valaki sikert ér el abban, hogy embereket a jóra, Isten felé terelje, akkor már nem volt eredménytelen a művészete.
- Sokan panaszkodnak arra, hogy nemcsak a hitünk, de ünnepeink is megkoptak. Ön szerint mit tehetünk azért, hogy újra bensőségesen tudjunk ünnepelni szeretteinkkel?
- Azt gondolom, fel kellene fedeznünk az emberi kapcsolatok szépségét, újra meg kellene tanulnunk ölelni, ölelni szavakkal, cselekedetekkel, jósággal, jóindulattal. Ahelyett, hogy teletömnénk bevásárlókosarainkat minden földi jóval, meg kellene tanulnunk önmagunkat szeretni, és ezen keresztül eljutni a másik ember őszinte, feltétel nélküli szeretetéig.
El kellene fogadnunk, meg kellene tanulnunk, hogy a másik ember nem azért van, hogy kiszolgáljon, hanem azért is, hogy szeretetre tanítson azáltal, hogy megbocsátunk egymásnak, hogy elfogadjuk egymás szeretetét, hibáit, gondjait, bajait, örömeit. Ha a lelkünk egymáshoz ér, az adja az ünnep igazi értékét és melegét. Ha emellé szépen terített asztal társul, finom étkekkel, az emeli természetesen az ünnep fényét, de szeretet nélkül az anyagi világ értéktelen és elenyésző halmai lesznek csupán.
- Hogyan ünnepli Simon András a szeretet ünnepét?
Várok Rád Uram- Feleségemmel házasságunk elején mi is beleestünk az ajándékadás hagyományának kényszerítő csapdájába. Nem kellett sok idő hozzá, hogy elhatározzuk, kiszállunk ebből a szekérből és egyedi úton indulunk el. Meglehetősen forradalmi gondolattal új hagyományt teremtettünk a Simon családban. Bevezettük, hogy Karácsonykor nem vásárolt ajándékokkal lepjük meg egymást, így aztán rengeteg stressztől szabadítottuk meg önmagunkat és gyermekeinket is. 23 év távlatából visszatekintve elmondhatom, hogy nagyon bevált nálunk ez a szokás. Arra tanítottuk gyerekeinket, hogy a Karácsony végeredményben a szeretet ünnepe, az ajándékozásról, de nem az ajándékvásárlásról szól.
Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete. Szövetséget kötöttünk arra a családban, hogy Karácsonyra készülődésünket, a szeretet légkörét nem fogja sem megfertőzni, sem bemocskolni az anyagi ajándékok utáni futkosás. Megpróbáltuk megérteni minden Karácsonykor azt a csodát, hogy a szerető Atyaisten nekünk adta Jézust, és hogy ez az Isten emberré tette önmagát azért, hogy emberi alakban élje elénk azt a csodálatos szeretetmintát, amit követve itt a földön mi is boldogok lehetünk. Ezt a csodát nem lehet ajándékokkal ünnepelni, ezt nem lehet megérteni, de átélni és megérezni benne valami gyönyörűséget lehet. A gyerekek jól vizsgáztak. Amikor az iskolában megkérdezték tőlük, mit hozott nektek a Jézuska, a mieink egyszerűen csak azt mondták, hogy mi szeretetet kaptunk a szüleinktől.
Volt olyan, hogy mélységes csend nehezedett az osztályteremre, és csodálkozva néztek a gyerekeinkre, akik ragyogó szemmel álltak ott, boldogan és sugárzó arccal állták osztálytársaik csodálkozó tekintetét. Nem vagyunk az ajándékozás szokása ellen, ha a vásárolt vagy készített ajándék valóban kifejezi azt a szeretetet, amit egymásnak átnyújtani szeretnénk, és nem az egész év során elspórolt szeretet helyett adjuk. Hozzá kell tennem, hogy sem jobbnak, sem okosabbnak nem érezzük magunkat ezzel a megoldással, de nekünk ez így jó, és hálás vagyok Istennek, hogy így történt nálunk.
- Ön szerint mit tegyünk, hogy ünnepünk valóban a szeretetről szóljon?
- Ahhoz, hogy az ünnep valóban a szeretetről szóljon, mélyen és őszintén ki kell engesztelődnünk saját magunkkal, az egész körülöttünk lévő világgal és Istennel. Nézzük el magunknak, hogy még nem vagyunk azok, akik lenni szeretnénk.
Bocsássuk meg felebarátainknak, hogy még nem olyan tökéletesek, mint amilyennek mi elvárnánk, fogadjuk el, hogy mindenki csak a neki juttatott ajándékok és kincsek szerint tud azzá válni, amivé lennie rendeltetett. Ne csak élni hagyjuk egymást, segítsük élni a másikat, hogy a maga útját járhassa, még akkor is, ha ez az út éppen tőlünk elvezet. Tanuljunk meg lemondani arról, hogy minden úgy történjék, ahogyan elgondoljuk és ahogyan szeretnénk. Amíg ezekre nem vagyunk képesek, nem tudunk bensőségesen ünnepelni, mert állandó csalódottságot élünk meg amiatt, hogy a világ nem olyan tökéletes, mint amilyennek megálmodtuk. A bensőséges ünnepléshez tehát elsősorban mélyen átélt, szeretetteljes istenkapcsolatra volna szükségünk, ez a kulcs nyitja a "zárakat".
- Köszönjük a beszélgetést!

forrás