Antoine de Saint-Exupéry: Citadella

I.-LXIX. 1-69        LXX.-CXXXIX. 70-139        CXL.-CCXIX. 140-219

CXL.

Mert ha csendőreidet veszed igénybe, és őket bízod meg azzal, hogy világot építsenek neked, bármily kívánatos lesz is ez a világ, mégsem születik meg sohasem, mert a csendőrnek sem nem szerepe, sem nem joga az, hogy lelkesítsen. Az ő lényege nem az, hogy megmérje az embereket, hanem hogy végrehajtassa velük pontosan megfogalmazott rendeleteidet, mint például azt, hogy adót kell fizetned, hogy nem szabad meglopnod felebarátodat, vagy hogy ilyen vagy olyan előírásnak kell engedelmeskedned. És társadalmad szokásai egyetlen arcban sűrűsödnek össze, amely ilyen és nem másfajta emberré formál, ilyen és nem más ízt ad a családod körében elköltött vacsorádnak: ezek a szokások a téged mozgató erőtérnek a vonalai. A csendőrt nem lehet látni. A csendőr olyan, mint a fal, a keret, a szerkezet. Nem szükséges, hogy találkozz vele, bármily könyörtelen is, hiszen ugyanilyen könyörtelen szükségszerűség számodra az is, hogy éjszaka nem élvezheted a napsütést, hogy hajóra kell várnod, ha át akarsz kelni a tengeren, vagy hogy, mivel balra nem vezet ajtó, kénytelen vagy jobbra kimenni. Ez egyszerűen így van.

De ha növeled a szerepét, és azzal bízod meg, hogy ő mérje meg az embert, amit senki a világon nem tudna megtenni, és a saját esze szerint derítse fel, hol székel a bűn, nem pedig úgy, hogy csupán figyelje a hatáskörébe tartozó tevékenységeket, akkor, semmi sem lévén egyszerű, minthogy a gondolat állandóan változó, nehezen megfogalmazható valami, és mivel a valóságban nincsenek ellentétek, csak azok fognak szabadon élni és kerülnek hatalomra, akiket a legerősebb undor sem képes kiábrándítani a te élet-karikatúrádból. Mert a csendőr rendje annak a fának a fejlődésvágya, amelyet a nagy okosok akarnak megszerkeszteni, nem pedig a magból született fáé. Mert az igazi rend eredménye az életnek, nem pedig oka, a rend az erős város jele, nem pedig erejének forrása. Az élet, a lelkesedés, a valami felé való törekvés együtt szüli a rendet. A rend azonban nem szül sem életet, sem lelkesedést, sem bármi felé való törekvést.

Így aztán csupán azok lesznek nagyobbak, akik alacsonylelkűségből elfogadják a csendőri utasítások tartalmazta szegényes eszmeegyüttest, és hajlandók lelküket a szolgálati szabályzatra elcserélni. Mert bármilyen magasztos az emberről alkotott képed, és bármilyen nemes is a célod, tudd meg, hogy alacsonyrendűvé és ostobává lesz, ha a csendőr szájából hangzik el. Mert a csendőrnek nem az a dolga, hogy a kultúra hordozója legyen, hanem hogy tiltson bizonyos cselekedeteket, anélkül, hogy értené, miért.

Abszolút erőtérben, a láthatatlan csendőrök abszolút kényszereitől tökéletesen szabad ember: ez az én országom jogrendje.

Ezért hívattam a csendőröket, és mondottam nekik:

"Ti csak azokat a cselekedeteket ítéljétek meg, amelyek a szolgálati szabályzatban fel vannak sorolva. És én elfogadom az ítéleteiteket, mert valóban szörnyű lehet, ha ezen a falon, amelyik egyébként más alkalmakkor ugyanúgy visszatartja a rablókat, képtelen vagy áttörni most, amikor a megtámadott asszony a másik oldalon kiabál segítségért. A fal az fal, a törvény törvény."

"De semmiféle ítéletet ne mondjatok az ember felett. Mert szeretetem csendjében megtanultam, hogy nem szükséges meghallgatnom az embert ahhoz, hogy megértsen. És mert lehetetlen, hogy én mérlegeljem a jót és a rosszat, és hogy a bajt kiirtva esetleg a jót is tűzbe vessem. Hogyan követelhetnéd hát magadnak ezt a jogot te, akitől éppen azt kérem, hogy olyan vak légy, mint a fal?"

"Mert megtanított rá a halálraítélt, hogy ha elégetem, akkor azt a részét is elégetem, amelyik szép, de csak a tűzben mutatkozik meg. Ám elfogadom ezt az áldozatot, hogy megmentsem a tartószerkezetet. Mert ahhoz, hogy halálra vessem, olyan rugókat feszítek meg, amelyeket nem szabad meglazítanom."

CXLI.

Ezért hát ezekkel a szavakkal kezdem intelmemet:

"Ember, aki kielégítetlen vagy vágyaidban, és szenvedsz az erőszaktól, te, akit a másik folyton akadályoz növekedésedben..."

És nem támadsz ellenem, mert való igaz, hogy kielégületlen vagy vágyaidban, szenvedsz az erőszaktól, és a másik állandóan akadályoz növekedésedben.

És vezetlek, hogy harcolj egyenlőséged nevében a fejedelem ellen.

Vagy pedig így szólok hozzád:

"Ember, aki szeretni kívánsz, és csak azon a fán keresztül létezel, amelyet a többi emberrel együtt alkotsz..."

És nem szállsz velem szembe, mert való igaz, hogy tudomásod van szeretetigényedről, és csak azon a művön keresztül létezel, amelynek szolgálsz.

És vezetlek, hogy visszaültesd trónjára a fejedelmet.

Tehát bármit mondhatok neked, mert minden igaz. És ha azt kérded tőlem, hogyan lehet előre felismerni, melyik igazság lesz életképes, melyik csírázik ki, akkor azt mondom neked: egyedül az, amelyik problémáidnak záróköve, egyszerű megfogalmazása és leegyszerűsítése lesz. És mit számít mondataim minősége! A fontos az, hogy itt vagy ott a helyedre állítottalak. Ha úgy adódik, hogy ez a nézőpont megvilágítja vitás kérdéseid nagy részét - olyannyira, hogy eztán már ne is létezzenek -, akkor majd te magad öntöd formába megfigyeléseidet, és lényegtelen, vajon egyik vagy másik kérdésben rosszul fejeztem-e ki magamat, vagy esetleg tévedtem. Úgy fogsz látni, ahogy én akartam, mert amit neked adtam, az nem holmi okoskodás, hanem nézőpont, amelyből kiindulva okoskodni kezdhetsz.

Persze, lehet, hogy többféle nyelv is megmagyarázza neked a világot vagy tenmagadat. És hogy ezek egymással harcban állanak. Hogy mindegyik teljesen következetes és szilárd. Anélkül, hogy bármi igazságot tudna tenni közöttük. Ugyancsak anélkül, hogy hatalmadban állna érvelned ellenfeleddel szemben, mivel neki is épp annyira igaza van, mint neked. Mert Isten nevében harcoltok egymás ellen.

"Az ember az, aki termel és fogyaszt..."

És valóban igaz, hogy termel és fogyaszt.

"Az ember az, aki költeményeket ír, és megtanul olvasni a csillagokban..."

És valóban ír költeményeket, és tanulmányozza a csillagokat.

"Az ember az, aki egyedül Istenben leli meg boldogságát."

És valóban igaz, hogy a kolostorok magányában tanulja meg, mi az igazi öröm.

Ám valami olyat kell mondani az emberről, ami mindezeket a gyűlölséget szülő megállapításokat magában foglalja. Mert csekélyke a tudat mezeje, és az, aki valami formulát fedezett fel, azt hiszi, hogy mindenki más hazudik és téved. Holott mindnek igaza van.

Ám miután kétségtelen bizonyossággal megtanultam mindennapi életemből, hogy termelni és fogyasztani - akárcsak palotám konyhái - nem a legfontosabb, hanem csak a legsürgősebb, azt akarom, hogy ez elveimben is tükröződjék. Mert a sürgősségnek semmi hasznát nem látom, és éppúgy ezt is mondhatnám: "Az ember az, aki csak egészségesen érdemli meg, hogy éljen...", s ebből olyan kultúrát vezetnék le, amelyben erre a sürgősségre hivatkozva az orvost tenném meg az emberi cselekedetek és gondolatok bírájává. Csakhogy mivel magamról tudom, hogy az egészség csupán eszköz és nem cél, ebben az esetben is azt akarom, hogy ez a fontossági sorrend is tükröződjék az én elvemben. Mert ha elved nem képtelenség, akkor minden valószínűség szerint szükségessé teszi a termelés és a fogyasztás támogatását, vagy az egészségügy megrendszabályozását. Mert ahogyan az egy és oszthatatlan mag sokfélévé válik növekedése folyamán, s ahogyan az egy és oszthatatlan kép kultúrája is más- és másféleképpen irányít aszerint, hogy milyen keretek között élsz, milyen a társadalmi helyzeted, ugyanúgy nincsen semmi, amit végeredményben ne irányítana az én princípiumom.

Tehát ezt mondom az emberről: "Mivel az ember az, aki csak erőtérben igazán az, mivel az ember az, aki csak azokon a maga alkotta isteneken át érintkezik a világgal, akik őt és a többi embert kormányozzák, mivel az ember az, aki csak az alkotásra való elcserélődésben leli örömét, mivel az ember az, aki csak akkor hal meg boldogan, ha magát tovább származtatta, mivel az ember az, akit tönkretesznek a készen kapott dolgok, és lelkesít minden megnyilatkozott egész, mivel az ember az, aki ismerni akar és megmámorosodik, ha talál, mivel az ember az, aki..."

És gondom van rá oly módon megfogalmaznom, hogy ne váljanak rabszolgává, ne pusztuljanak el lényeges törekvései. Mert ha a rend megteremtéséhez tönkre kell tenni a teremtő szellemet, akkor ez a rend engem nem érdekel. Ha ahhoz, hogy jóllakjanak az emberek, tönkre kell tennem az erőteret, akkor az ilyen jóllakás engem nem érdekel. Hasonlóképpen, ha szét kell rothasztanom a rendetlenséggel ahhoz, hogy az én teremtő szellememben növeljem nagyobbra, ez az önmagát tönkre silányító szellem engem nem érdekel. És hasonlóképpen akkor sem, ha el kell pusztítanom ahhoz, hogy minden fölé helyezzem ezt az erőteret, mert erőterem ugyan lesz, de nem lesz hozzá ember, ezért az ilyen erőtér engem nem érdekel.

Így hát nekem, a parancsnoknak, aki vigyázok városomra, ma este az emberről kell beszélnem, és majd abból a szándékból születik meg az utazás nagyszerűsége, amelyet így hozok létre.

CXLII.

Mert mindenek felett tudom azt, hogy ha minden más princípiumot ennek rendelek alá, akkor nem valami abszolút és bebizonyítható igazsághoz fogok eljutni, amely alkalmas rá, hogy meggyőzze ellenfeleimet, hanem egy lehetséges embert magában foglaló képhez, amelyik azt segíti elő, amit az emberben nemesnek tartok.

Márpedig nyilván nem az az én dolgom, hogy a termelő és fogyasztó lénnyé alacsonyított embert, szerelmeinek nagyszerűségét, ismereteinek értékét, örömeinek hevületét alárendeljem pocakja növekedésének, jóllehet a lehető legtöbbet kívánom nyújtani neki anélkül, hogy ebben bárminő ellentmondás vagy fortély rejlenék, mint ahogyan azok sem állítják, hogy megvetik szellemi részét, akik pocakjának a növelésével törődnek.

Mert ha erős az a kép, amit én az emberről alkotok, akkor úgy szökik majd szárba, mint a mag, következésképpen tehát fontos, hogyan döntünk. Tapasztaltál-e valaha olyan tenger felé húzó hivatásérzetet, amelyik végül is nem változik hajóvá?

Mint ahogyan az ismereteket sem tartom mindennél fontosabbnak, hiszen más az oktatás és más a nevelés. Tapasztalataimból nem azt szűrtem le, hogy az ember lelki nemessége eszméinek összességén nyugszik, hanem hogy annak az eszköznek a minőségétől függ, amelyik lehetővé teszi megszerzésüket.

Mert alkotó anyagaid mindig ugyanazok, egyiket sem szabad elhanyagolnod, mert ugyanazokból az anyagokból minden arcot felépíthetsz.

Azoknak, akik a választott arc ellen azt a kifogást emelik, hogy véletlen műve, hogy megfosztja az embereket önállóságuktól - például azzal az ürüggyel, hogy milyen szép a hódítás, arra biztatja őket, haljanak meg valami haszontalan oázis miatt - azt felelem: minden bizonyítás lehetetlen, az én arcom együtt létezhet minden más, ugyanennyire igaz arccal; végeredményben az isteneinkért - ugyanazon tárgyak segítségével megvalósított struktúrákért - harcolunk.

És csak kinyilatkoztatás, arkangyalok megjelenése tehetne közöttünk igazságot. Ez pedig amolyan rossz paprikajancsi-színház lenne, mert ha Isten hozzám hasonlóvá lesz, hogy megmutatkozzék nekem, akkor nem Isten, ha pedig Isten, akkor lelkem, nem pedig érzékeim tudják őt olvasni. Ha lelkem képessége az, hogy olvasni tudjam, akkor csupán bennem keltett visszhangjáról fogom felismerni, ahogyan a templom szépségét. Mint a vak, aki tenyerével tájékozódik a tűz felé, mert a tüzet nem ismerheti másként, csupán a meleg jóleső érzésén keresztül, én is így fogom őt keresni és megtalálni. (Ha azt mondom, hogy Isten önmagából alkotott, akkor a feléje húzó nehézkedés vezet vissza hozzá.) És ha fejlődik, szépül a cédrus, az azért van, mert napban fürdik-edződik; jóllehet a napnak nincsen semmi jelentése a cédrus számára.

Mert barátomnak, az egyetlen igazi mértantudósnak a szavai szerint úgy érzem, struktúráink hasonlítanak valamihez, mivel nem létezik olyan megmagyarázható cselekvéssor, amely el tudna vezetni ezek felé az ismeretlen kutak felé. És ha istennek nevezem azt az ismeretlen napot, amelyik cselekedeteim gravitálását kormányozza, akkor igazságát abból olvasom ki, milyen eredményesen szól hozzám.

Én, aki uralkodom a város felett, ma este olyan vagyok, mint a tengeren utazó hajó kapitánya. Mert te azt hiszed, hogy az érdek, a boldogság és a józan ész kormányozza az embereket. Én azonban megtagadtam tőled az érdekedet, józan eszedet és boldogságodat, mert úgy láttam, egyszerűen azt nevezed érdeknek vagy boldogságnak, ami felé az emberek törekszenek, már pedig én nem tudok mit kezdeni gerinctelen medúzákkal; ami az észt illeti, amelyik oda megy, ahová akarjuk, rájöttem, valami olyannak a nyoma a homokban, ami felette áll.

Mert az én barátomat, az egyetlen igazi mértantudóst sohasem az ész vezette. Az ész kommentárokat ír, törvényeket hoz, parancsokat fogalmaz, a fát nőtteti ki a magjából, következtetésről következtetésre haladva egészen addig a napig, amikor a fa halálával hatástalanná válik, és neked másik magot kell keresned.

Én azonban, aki felette állok a városnak, és olyan vagyok, mint a tengeren vitorlázó hajó kapitánya, tudom, hogy egyedül a lélek kormányozza az embereket, még pedig abszolút módon kormányozza őket. Mert ha az ember megsejtett valami struktúrát, megírta költeményét, és elvetette a magot embertársai szívébe, akkor egyszerre szolgájává válik a boldogság, az érdek meg a logika, és magod fává változásának kifejezésévé lesz szívedben vagy árnyékává a valóságok falán.

A lélek ellen nem tudsz védekezni. Mert ha erre és nem arra a hegyre állítlak, hogyan tagadhatnád, hogy a városok és a folyók így és nem másként rendeződnek, hiszen egyszerűen ez van adva számodra?

Ezért kényszerítlek rá, hogy légy. És bár alszik a városom, ha az emberek cselekedeteiben akarsz olvasni, akkor nem lelsz benne egyebet, csak érdeket, boldogságot vagy okoskodást: ezért vagyok felelős helyes irányításáért a csillagok alatt.

Mert az emberek nem ismerik a választott irányt; azt hiszik, érdektől vagy logikus gondolkodásuktól vezettetve cselekszenek, és nem tudják, hogy a logika, a boldogság keresése vagy az érdek országonként változik formában és irányban egyaránt.

És hogy abban, amit elébük tűzök, érdekük az, hogy lelkesen cselekedjenek, mint ahogyan a gyermek érdeke is az, hogy a leglelkesítőbb játékot játszhassa. A boldogság az, hogy elcseréljék magukat alkotásuk tárgyára, és benne éljenek tovább. A logika az, hogy egységesen, összefüggő módon alkossuk törvényeinket. A hadsereg logikája a katonai szabályzat, amely így és nem másként viszonyítja egymáshoz a dolgokat, a hajó logikája a hajó szabályzata, - országom logikája törvényeim, a szokások, a dogmák és a törvények összessége, amelyeknek a segítségével a dolgokat így következetesen tudom összeműködésre bírni.

De ennek az egymásra hatásnak a visszhangja az enyém, egy, oszthatatlan és bizonyíthatatlan.

De talán megkérdezed tőlem: "Mire való az, hogy kényszert gyakorolsz felettünk?"

Ha arcot alkottam, akkor ennek az arcnak maradandónak kell lennie. Miután arcot gyúrtam az agyagból, kiégetem a kemencében, hogy elégséges ideig tartson. Mert ahhoz, hogy igazságom termékeny legyen, időállónak kell lennie. Kit szeretsz, ha mindennap változik szerelmed, és hol lesznek nagy tetteid? Csupán a folytonosság teszi termékennyé erőfeszítésedet. Mert az alkotás ritka dolog, de ha néha sürgősen szükséged van is rá, hogy megmentsen, nem lenne jó, ha minden nap részed lenne benne. Mert ahhoz, hogy embert adhassak a világnak, több emberöltőre van szükségem. És nemesítés ürügyével nem vágom ki minden nap a fát, és helyettesítem új maggal.

És valóban, én csak olyan élőlényeket ismerek, amelyek születnek, élnek és meghalnak. Kecskéket, birkákat, házakat és hegyeket gyűjtöttél magad köré, és ma ebből az összegyűjtött heterogén anyagból új lény támad, amelyik megváltoztatja az emberek viselkedését. És továbbél, majd lassan elfogy az ereje, és meghal, miután felélte a maga életadományát.

A születés mindenkor tiszta teremtés, égből leszállott, lelket adó tűz. Az élet nem állandó görbe mentén halad. Mert például itt van ez a tojás. Fokozatosan fejlődni kezd, mert a tojásnak is van saját logikája. Ám elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor kibújik belőle a kobra, és egy csapásra minden probléma megváltozik.

Mert vannak munkások a munkahelyen, és van ott sok összehordott kő. És a kövek rakásának is van logikája. De aztán eljön az az óra, amelyben kitárul a templom, s a templom átszellemíti az embert. És egy csapásra minden probléma megváltozott az ember számára.

Ha társadalmam magvát vetettem el benned, akkor emberöltőnél hosszabb időre van szükségem ahhoz, hogy ez a mag szárat, ágakat, leveleket hajtson, meghozza gyümölcseit. És én nem vagyok hajlandó minden nap megváltoztatni az arcomat, mert akkor semmi sem születik.

A nagy tévedésed abban áll, hogy hiszel az emberi élet tartamában. Mert a lényeges: kinek vagy minek adja magát tovább az ember, amikor meghal? Nekem istenre van szükségem, aki magához fogadjon.

És arra, hogy a létező dolgok egyszerűségében haljak meg. A rákövetkező esztendő olajfái gyermekeimnek hozzák majd bogyóikat. Ezért várom nyugodtan halálom óráját.

CXLIII.

Így vált előttem egyre világosabbá, hogy nem kell hallgatni az embereket ahhoz, hogy megértsük őket. Mert odalenn, a szemem előtt elterülő városban, nem nagyon él bennük a város tudata. Építésznek, kőművesnek, csendőrnek, papnak, lenszövőnek hiszik magukat, azt képzelik, érdekeiknek vagy a boldogságuknak élnek, és nem érzik szerelmüket, mint ahogyan az az ember sem érzi szerelmét, aki napi gondjaiba merülve tesz-vesz a házában. A nappal a házi gondoké. De éjszaka újra megleli a szerelmet az, aki nappal perlekedett, mert a szerelem erősebb, mint a levegőben elröppenő szavak. Ilyenkor a férfi kikönyököl ablakán a csillagos éjszakában, ismét felelősnek érzi magát az alvókért, a készülő kenyérért, az ágyában alvó hitvesért, aki oly törékeny, oly gyengéd és veszendő. A szerelmen nem gondolkozik az ember. A szerelem van.

De ez a hang csak a csendben szólal meg. Házadban ugyanúgy, mint a városban. És a városban ugyanúgy, mint az országban. Támadjon csak valami rendkívüli csend, és meglátod isteneidet.

A mindennapi életben senki sem tudja, hogy készen áll a halálra. Olcsón fellengzősnek érzi azokat a szavakat, amelyek a városról másként szólnak hozzá, mint érdeke vagy boldogsága képén át, mert nem tudja, hogy érdek és boldogság mind a város következménye. Gyengék a szavak ilyen roppant jelentős dolog kifejezésére.

De ha ott állasz a város felett, és visszanyúlsz az elmúlt időkbe, hogy lásd, milyenek voltak, akkor az emberek zűrzavaros cselekedetein, önzésén és sürgés-forgásán át fel fogod fedezni a hajó lassú, nyugodt haladását. Mert ha aztán néhány évszázad múlva megint visszajössz megnézni, milyen barázdát hagytak maguk után a költeményekben, a kőszobrokban, a megismerés szabályaiban meg a homokkal még mindig dacoló templomokban találod meg. A csip-csup használati tárgyak akkorra már mind eltűnnek, megsemmisülnek. És meg fogod érteni, hogy amit érdeknek, boldogságvágynak neveztek, az csupán valami sokkal nagyobb dolog szegényes visszfénye volt.

Az az ember járt arra, akiről én beszéltem.

Akárcsak táborozó seregem. Holnap reggel a homokvihar forró katlanában megrohamoztatom vele az ellenséget. És az ellenség olvasztó tégellyé lesz számára, amely megolvasztja. És folyni fog a vére, egyetlen kardcsapástól ezer meg ezer örökre megsemmisült egyéni boldogság, örökre kielégítetlennek maradt ezernyi érdek szűnik meg a vakító napsütésben. Seregem mégsem lázad fel ellenem, mert amit csinál, nem egy ember tette, hanem magának az embernek a cselekedete.

És bár tudom, hogy holnap ez a sereg vállalni fogja a halált, mégis, amikor este szeretetem csendjében lassú léptekkel végigmegyek a sátrak és a tábortüzek között, és hallgatom, miről beszélgetnek katonáim, nem annak a hangját fogom hallani, aki halálra szánja magát.

Hanem az egyik sátor előtt a társukat ugratják ferde orra miatt. A másik előtt egy szelet húson veszekednek. Abból a guggoló csoportból éles szavak szállnak feléd, sértőnek érzed őket a sereg vezérével szemben. És ha azt mondom az egyiknek, hogy megmámorosodott az önfeláldozás vágyától, arcodba nevet, mert fellengzősnek talál, mert kevésre tartod őt, aki oly fontosnak tartja magát, mert egyáltalán nem szándéka, esze ágában sincs, és nem is tartja magához méltónak meghalnia a káplárjáért, aki különben sem várhat el tőle ilyen ajándékot. De aztán másnap mégis csak meghal a káplárjáért.

Sehol sem látod azt a felmagasztosult arcot, amelyik szembeszáll a halállal, és ajándékul dobja oda magát a szerelemnek. Ha adsz erre a sok össze-vissza beszédre, akkor bizony ajkadon a vereség előízével ballagsz vissza sátradhoz. Mert ezek a katonák tréfálkoztak, bírálták a háborút, gyalázták a vezéreiket. Csakhogy te a hajóhidat súroló, vitorlákat kibontó tengerészeket meg a szegkovácsokat láttad, mivel azonban rövidlátó voltál, nem láttál tovább az orrod hegyénél, mit sem vettél észre a hajó nagyszerűségéből.

CXLIV.

Én azonban ma este meglátogattam a börtöneimet. És arra döbbentem rá, hogy a csendőr szükségképpen helytelenül válogatta ki a rabokat, csak azokat vetette fogságba, akik állhatatosak voltak, nem alkudtak, nem voltak hajlandók megtagadni tévedhetetlennek érzett igazságukat.

És azokat hagyta szabadlábon, akik hajlandók voltak megtagadni igazságukat, és csaltak. Mert emlékezz szavaimra: bármilyen legyen a csendőr kultúrája, és bármilyen legyen a tiéd, ha a csendőrnek van joga megítélnie téged, akkor csak az áll meg előtte, aki hitvány. Mert minden igazság, legyen az akármilyen, bűn és tévedés a csendőr szemében, ha ember és nem begyepesedett fejű okoskodó igazsága. Mert a csendőr azt akarja, hogy egy könyvnek, egy embernek, egy formulának higgy. Mert ha neki kellene a hajót építenie, a csendőr azzal kezdené, hogy megpróbálná megszüntetni a tengert.

CXLV.

Mert belefáradtam a szavakba, amelyek a nyelvüket öltögetik egymásra, és egyáltalán nem tartom képtelenségnek, hogy kényszereim minőségében keressem a szabadságom minőségét.

Mint ahogyan a férfiember háború idején tanúsított bátorságának a minőségében a szerelmét.

Mint ahogyan nélkülözéseinek a minőségében a fényűzését. Mint ahogyan halálra szántságának a minőségében az életben élvezett örömét.

Mint ahogyan hierarchiájának a minőségében egyenlőségének - amit én szövetségnek nevezek - a minőségét.

Mint ahogyan a földi javak visszautasításának a módjában annak a minőségét, ahogyan ugyanezekkel a javakkal él.

Mint ahogyan az országnak való tökéletes alávetettségének a minőségében emberméltóságának a minőségét.

Mert ha az egyént akarod segíteni, mondd meg nekem, mi az egyén? Én tudom, én láttam leprásaim esetében.

És ha a gazdag és szabad közösséget óhajtod pártfogolni, mondd meg nekem, mi az a közösség? Én tudom, mert láttam berbereim esetében.

CXLVI.

Mert azoknak, akik nem értették meg kényszereimet, így válaszoltam:

"Hasonlók vagytok a gyermekhez, aki világéletében csak egyfajta kőedényt látott, s ezért azt hiszi, másféle nem is létezik. Amikor aztán más házba kerül, nem érti, miért torzították, csúfították el szülőháza egyedül igazi kőedényét? Ugyanígy, amikor azt látod, hogy a szomszéd országban másfajta embert kovácsolnak, mint amilyen te vagy, aki másként érez és gondolkozik, másként szeret, sír és gyűlöl, azt kérdezed, miért torzítják el azok ott az embert. Ez a te gyengeséged oka, mert nem fogod megmenteni templomod architektúráját, ha nem tudod, hogy ez az architektúra roppant érzékeny alkotás, az ember győzelme a természet felett. És hogy itt is, ott is bordázatok, oszlopok, boltozatok és támfalak rejlenek benne, azok védik az összedőléstől."

"És nem fogod fel, milyen veszély fenyeget, mert a másik ember művében csupán pillanatnyi eltévelyedést látsz, és nem érted meg, hogy esetleg örökre elveszhet egy ember, aki soha többé nem születik újra."

"Azt hitted, szabad vagy, és méltatlankodtál, amikor kényszereimről szóltam neked. Holott ezek tulajdonképpen nem valami látható csendőrtől származtak, hanem éppen attól voltak kényszerítőbbek, hogy észre sem vetted őket, mint ahogyan nem érzed a falba vágott ajtó kényszerét sem, és nem tekinted szabadságodon esett sérelemnek, hogy kerülőt kell csinálnod, ha ki akarsz menni."

"De ha látni akarod azt az erőteret, amely embert csinál belőled, és amelyik bizonyos viselkedésre kényszerít, arra, hogy így érezz, gondolkozz, szeress, sírj és gyűlölj, ne pedig másként, akkor nézd meg, milyen hatása van a szomszédodra, s azonnal érzékelhetővé válik számodra."

"Máskülönben sohasem fogod felismerni. Mert a leeső kő nem érzi a lefelé húzó erőt. A kő csak nyugalmi állapotban nyom."

"Csak akkor ismered meg, mi mozgat, amikor ellenállsz. A szél sodorta levél számára már nincsen többé szél, ahogyan a szabadon eső kő számára sincs többé nehézkedés."

"És ezért nem veszed észre a rád nehezedő roppant kényszert, amely, mint a fal, csak akkor mutatkozna meg, ha például az jutna eszedbe, hogy felgyújtsd a várost."

"Ahogyan a szavaid egyszerűbb kényszerét sem veszed észre."

"Minden törvénykönyv kényszer, de láthatatlan kényszer."

CXLVII.

Áttanulmányoztam hát az uralkodók törvénykönyveit, az országokban kiadott rendeleteket, a különböző vallások rítusait, a temetési, esküvői és születési szertartásokat, népem és más népek szertartásait, a mostaniakat és a múltbelieket, és egyszerű kapcsolatokat igyekeztem kiolvasni belőlük az emberek között, azokat a törvényeket próbáltam felfedezni, amelyeket azért hoztak, hogy emberré emeljék, irányítsák őket, biztosítsák a fennmaradásukat, de nem tudtam ilyeneket találni.

Ám amikor olyanokkal akadt dolgom, akik a szomszéd országból jöttek, ahol másféle rendje van az áldozatoknak, azonnal megéreztem ennek a rendnek az ízét, a zamatát, azt a módot, ahogyan a szerinte élők szeretnek vagy gyűlölnek, mert nincs két szerelem vagy két gyűlölet, amelyik hasonlítana egymásra. Okkal gondolkoztam el ezen a fejlődésen, és tettem fel magamnak a kérdést: "Miképpen lehetséges, hogy valamely rítus, bár látszólag semmiféle kapcsolatban nincsen vele, látszólag hatástalan, eredménytelen, hiszen egészen másra vonatkozik, mint a szerelemre, mégis ilyen és nem másféle szerelmet eredményez? Hol van hát a kapcsolat a cselekedet, a cselekedetet irányító falak és a között a mosoly között, amely ezé az emberé, és nem a szomszédjáé?"

Nem folytattam tovább a hiú vizsgálódást, mert jól megtanultam életem folyamán, hogy az emberek különböznek egymástól, bár első szempillantásra láthatatlan maradnak a különbségek, szóban megfogalmazhatatlanok, hiszen tolmácsot használsz, akinek az a feladata, hogy a másik szavait lefordítsa számodra, vagyis megkeresse szavaid közül azokat, amelyek a legjobban hasonlítanak arra, amit abban a másik nyelven mondtak. És mivel szerelem, igazságosság vagy féltékenység féltékenységnek, igazságosságnak és szerelemnek lett lefordítva, fellelkesülsz attól, hogy mennyire hasonlítotok egymásra, holott ezeknek a szavaknak nem ugyanaz az értelme. És ha tovább folytatod a szó elemzését, fordításról fordításra haladva csak hasonlóságokat fogsz keresni és találni, s ezért mint az analízis során mindig, éppen az fog kisiklani a kezedből, amit meg szerettél volna ragadni.

Mert ha meg akarod érteni az embereket, akkor nem kell meghallgatnod, amit mondanak.

Ám a különbségek teljesek. Mert sem a szerelem, sem az igazságosság, sem a féltékenység, sem a halál, sem a himnusz, sem a gyermekekre vagy a fejedelemre, a kedvesre vagy az alkotásra való elcserélődés, sem a boldogság arca, sem az érdek formája nem hasonlít egymásra. Én ismertem olyanokat, akik azt hitték magukról, hogy tökéletesen boldogok, és ajkukat összeszorítva szemlesütve adták a szerényet, ha elég hosszúra nőtt a körmük, meg olyanokat is, akik ugyanezt a játékot játszották, ha kérges tenyerüket mutogathatták. És ismertem olyanokat, akik a pincéikben őrzött arany súlyával mérték magukat, amit te piszkos zsugoriságnak vélsz mindaddig, amíg nem találtál másokra, akik ugyanilyen büszkék, ugyanilyen önelégült gyönyörűséggel ítélik meg önmagukat, ha sikerült haszontalan köveket felgörgetniük a hegyre.

De világosan megértettem, hogy hiába kísérletezek, következtetéssel nem lehet eljutni az egyik emeletről a másikra, eljárásom éppoly képtelenség, mint a fecsegő viselkedése, aki veled együtt megcsodálja a szobrot, s azután az orr vonalával vagy a fül arányaival akarja megmagyarázni neked, mit fejez ki ez a szobor, ami lehet például egy véget ért ünnep melankóliája, de itt, a szobor arcán csupán egy szerencsés pillanat rögzítése, ez pedig sohasem magyarázható az anyagok természetéből.

És arra is rájöttem, honnan származik a tévedésem. Onnan, hogy a fát a felszívott ásványi anyagokkal, a csendet a kövekkel, a melankóliát a vonalakkal, a lélek nemességét pedig a szertartásrenddel próbáltam megmagyarázni, visszájára fordítván ily módon az alkotás természetes rendjét, az ásványi anyagok felszívódását ugyanis a fa keletkezésével, a kövek rendjét a csend szeretetével, a vonalak struktúráját a melankólia felettük gyakorolt uralmával, a szertartásrendet pedig az egy és oszthatatlan, szavakkal meg nem határozható lelki nemességgel kellett volna magyaráznom, hiszen éppen ennek a megragadása, irányítása és megörökítése miatt állítottam azt a csapdát, ami egy bizonyos - ilyen és nem más - szertartásrend.

Ifjúkoromban én is vadásztam jaguárra. És állítottam jaguárcsapdákat, a verem mélyén báránnyal, meredező hegyes karókkal; felül fűvel fedtem be az egészet. S amikor hajnalban kimentem megnézni a csapdát, ott találtam benne a jaguár testét. Ha ismered a jaguár szokásait, akkor magad is kitalálhatod a jaguárcsapdát, karóstól, bárányostól és füvestől. De ha akkor kérem tőled, hogy tervezz nekem jaguárvermet, ha fogalmad sincs a jaguárról, sohasem fogod kitalálni.

Ezért mondtam barátomról, az igazi mértantudósról, hogy ő az, aki érzi a jaguárt, és ki is találja hozzá a csapdát. Holott sohasem látott jaguárt. A mértantudós magyarázói ezt meg is értették, hiszen meg is mutatták neki a csapdába esett jaguárt, csakhogy ők a világot ezekkel a karókkal, bárányokkal, füvekkel és a csapda felépítéséhez szükséges egyéb elemekkel vizsgálják, és így próbálják logikájukkal kihámozni a lényegét. De ezt a lényeget nem találják meg. És mindaddig meddő marad minden erőfeszítésük, amíg nem jelentkezik az, aki érzi a jaguárt anélkül, hogy valaha láthatta volna, és mivel érzi, el is fogja, megmutatja neked; pedig titokzatos módon olyan utat választott a hozzá való eljutáshoz, amely látszólag ellenkező irányba vezetett.

Atyám is mértantudós volt, amikor megalkotta az emberfogás szertartásrendjét. És vele együtt mindazok, akik másutt vagy régebben, másfajta szertartásrendeket alkottak, és másfajta embereket fogtak be csapdájukba. De aztán eljöttek a logikus elmék, a történészek és a kritikusok ostobaságának a napjai. Bámulják rendtartásodat, de nem következtetik ki belőle az ember arcát, mivel nem is lehet belőle kikövetkeztetni, s aztán mindenféle üres locsogás nevében, amelyet ők logikának neveznek, az emberi jogokra hivatkozva szétszedik a csapda alkotó elemeit, tönkreteszik szertartásodat, amivel azt érik el, hogy kicsúszik kezedből a zsákmány.

CXLVIII.

Én azonban idegen tájon sétáltam, és meg tudtam találni azokat a gátakat, amelyek embert teremtenek számomra. Lassúra fogtam lovam lépteit, és rátértem egy útra, amelyik két falut kötött össze. Az út egyenesen is átszelhette volna a síkságot, de ehelyett megkerült egy szántóföldet, úgy hogy néhány percet elvesztegettem ezzel a kitérővel; bosszantott ez a nagy zabtábla, mert ha ösztönömre bízom magamat, az egyenesen vezetett volna, a mező súlya azonban erősebb volt nálam. Életemből rabolt el valamicskét az, hogy itt volt az a zabtábla: olyan perceket áldoztam rá, amelyeket másra is felhasználhattam volna. Szolgájává tett ez a mező, mert belenyugodtam a kerülőbe, és bár lovamat belehajthattam volna a zabba, oly tisztelettel bántam vele, mintha templom lett volna. Majd falakkal bekerített birtok mentén vezetett tovább az utam. A birtokra is tekintettel volt, lassan kerülgette a kőfalak ki-beszögelléseit. A kőkerítés mögött fákat pillantottam meg, amelyek szorosabban voltak ültetve, mint a mi oázisainkban szokás, az ágak mögött édesvizű tó csillogott. Olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett. Aztán egy lombok borította kapu előtt haladtam el. Utam itt kettévált, egyik ága a birtokra vezetett. És így e lassú vándorlás alatt, miközben lovam meg-megbotlott a kerékcsapásban, vagy valami fűcsomó, letépve a fal tövéből, rántott egyet a kantárszáron, szinte észrevétlenül az az érzésem támadt, hogy körülményes kanyargása közben mindenre tekintettel van, bőven bánik idejével, úgy vesztegeti, mintha valami szertartásrendnek engedelmeskedne, vagy a királynál előszobázna, utam egy fejedelem arcát rajzolja ki előttem, és hogy mindazok, akik ezen az úton járnak, kordéjukon zötyögve, lassan poroszkáló szamaruk hátán himbálózva, tudtukon kívül a szeretetben gyakorolják magukat.

CXLIX.

Atyám így beszélt hozzám:

"Azt hiszik, gazdagabbak, ha gyarapítják a szókészletüket. Igaz persze, hogy egy szóval többet is használhatok, ha például egy másféle nappal szemben ez a szó számomra az "októberi napot" jelenti. De nem látom, mit nyerek vele. Ellenkezőleg, arra jövök rá, hogy elveszítem vele annak a függésnek a kifejezését, amely számomra októbert, az októberben érő gyümölcsöket és az októberi friss időt ahhoz a naphoz fűzi, amelyik már alig-alig futja be útját, annyira elfáradt. Ritkák azok a szavak, amelyeknek a révén nyerek valamit, mert közvetlenül fejeznek ki egy olyan összefüggésrendszert, amelyet másutt fogok majd használni, s amilyen például ez a szó: "féltékenység". Mert a féltékenység szó segítségével, anélkül, hogy az egész összefüggésrendszert ki kellene bogoznom, utalok arra is, aki féltékeny, és arra is, akire, amire féltékeny. Ilyen értelemben a szomjúság is a víz kiváltotta féltékenység érzése. Mert akiket szomjhaláltól elpusztulni láttam, nem valamiféle betegség kínjait szenvedték, amely önmagában nem is szörnyűségesebb, mint a pestis, hiszen az az ember csak elkábul tőle, és halkan nyögdécsel. A víz azonban üvöltést vált ki belőled, annyira vágyol rá. Álmodban látod a többieket, amint isznak. És pontosan az az érzésed, hogy másutt a csörgedező víz árulást követ el ellened. Akárcsak asszonyod, aki rámosolyog ellenségedre. És szenvedésed nem olyan, mint a betegség, hanem mint a vallás, a szerelem, mint az arcok, amelyek sokkalta erősebben hatnak rád. Mert olyan ország törvényei szerint élsz, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének az országa."

"Az >októberi napot< kifejező új szó azonban nem sokat segít rajtam, mert túlságosan egyedi."

"Ezzel szemben valóban gazdagítlak, ha olyan eljárásokra tanítlak meg, amelyeknek a segítségével ugyanazokkal a szavakkal különböző csapdákat állíthatsz, olyanokat, amelyekkel minden vadat foglyul ejthetsz. Ahogyan a kötél csomói között is válogathatsz: az egyik hurok jó lesz rókafogásra, a másik vitorláidat tartja majd szilárdan a szél irányában. De közbevetett mondataim játéka, igéim ragozása, körmondataim sodró ereje, a kiegészítők elevenítő ereje, a visszhangok és a visszatérések, ez az egész tánc, amelyet eljársz, s amely, ha egyszer eljártad, azt hömpölygeti át az olvasódba, amit át akartál neki adni, vagy azt ragadja meg könyvedben, amit meg akartál ragadni..."

"Eszmélni - mondotta másutt atyám - azt jelenti, hogy stílust alkotunk magunknak."

"Eszmélni - bizonygatta - nem azt jelenti, hogy be kell fogadnunk mindenféle gondolatlimlomot, ami aztán tovább alszik bennünk. Nem sokat érnek ismereteid, semmi hasznukat nem látod, ha nem úgy használod őket, mint egyszerű tárgyakat, mesterséged eszközeit, legyen az a mesterség hídépítés, aranyásás vagy híradás számomra arról, hogy milyen messze esik városomtól egyik vagy másik főváros. De a kifejezés-gyűjtemény még nem az ember. Eszmélni ugyancsak nem jelenti szótárad bővítését sem. Mert szókészleted gyarapodásának csupán az a célja, hogy tovább juss azáltal, hogy egymással összehasonlítod féltékenységeidet; de csupán stílusod minősége kezeskedhet eljárásaid minőségéről. Különben nem tudok mit kezdeni gondolataid száraz összefoglalásaival. Szívesebben hallom ezt a szót: "októberi nap", mert számomra többet mond, mint az általad kitalált új szó, mert a szememhez; a szívemhez szól. Köveid csak kövek, de ha összeraktad őket, akkor oszlopok, s ha az oszlopokat is összeraktad, katedrálisok lesznek belőlük. Ám ezeket az egyre nagyobb és nagyobb együtteseket csak építészeim géniuszának a segítségével voltam képes összehozni, ő válogatta ki őket stílusa egyre nagyobb szabású műveleteihez, vagyis ahhoz, hogy kibontakoztathassa erővonalait a kövekben. Nos, a mondatban te is ilyen műveletet végzel el. És ez az, ami mindennél fontosabb."

"Nézd csak ezt a vadembert - mondotta atyám. - Hiába gyarapítod a szókészletét, legfeljebb kifogyhatatlan fecsegő lesz belőle. Agyát megtöltheted ismereteid egész tárával, legfeljebb fecsegő alakból üres, beképzelt alakká lesz. Képtelen leszel megállítani. Megrészegül kongó locsogásától. Te pedig értetlenül állsz, és így gondolkodsz: >Miképpen lehetséges, hogy kultúrám nem felemelte, hanem még jobban lealacsonyította ezt a vadembert, nem a remélt bölcset bontakoztatta ki belőle, hanem valami olyan rothadékot, amivel nem tudok mit kezdeni? És mennyire rájöttem, hogy milyen nagy, nemes és tiszta volt tudatlanságában!<"

"Mert csupán egyetlen ajándékot kellett volna adnod neki, azt, amit egyre jobban elfelejtesz és elhanyagolsz: a stílus használatát. Mert akkor ahelyett, hogy úgy játszana ismeretei tárgyával, mint színes léggömbökkel, abban lelve kedvét, hogy felpukkassza őket, megrészegülve zsonglőrködésétől, egyszerre csak, talán kevesebb eszközzel, azok felé a szellemi tevékenységek felé fordulna, amelyek az ember igazi felemelkedését jelentik. És akkor egyszeriben olyan tartózkodó és hallgatag lesz, mint a gyermek, aki játékot kapott tőled. Először zajt csap vele. De aztán megtanítod rá, hogyan rakhatja össze. És akkor elgondolkozik és elhallgat. Aztán bevonul a szoba sarkába, összeráncolja a homlokát, és lassan megszületik az emberi állapotra."

"Tanítsd hát mindenek előtt nyelvtanra és az igék használatára oktalan embertársadat. Meg a mondat bővítményeinek a használatára. Tanítsd meg cselekvésre, mielőtt rábíznád, mit cselekedjen. És azt fogod látni, hogy akik most akkora zajt csapnak, és - hadd éljek a te szavaiddal - túl sok gondolatot vetnek fel, és kifárasztanak vele, rájönnek a hallgatás ízére."

"Mert ez a lélek emelkedettségének egyedüli jele."

CL.

Akárcsak az igazság, amikor hasznomra válik.

Te csodálkozol rajta. De ha nem tévedek, nem csodálkozol, amikor a kenyér, amelyet eszel, a víz, amelyet iszol, szemek csillogásává változik, sem amikor a napfény lombbá, gyümölccsé és magvakká lesz. Természetesen semmi olyat nem fedezel majd fel a gyümölcsben, ami a napra hasonlít, vagy akár a cédrusban, ami a cédrusmaghoz hasonlítana.

Mert valamiből születni nem jelent hozzá való hasonlóságot.

Vagy inkább valami olyat nevezek "hasonlóságnak", ami nem a szemedre vagy az értelmedre, hanem kizárólag a lelkedre vonatkozik. Ezt jelzem, amikor azt fejezem ki, hogy a teremtés hasonlatos Istenhez, a gyümölcs a naphoz, a költemény a költemény tárgyához, és az ember, akit belőled teremtettem, az ország szertartásrendjéhez.

És ez rendkívül fontos, mert ha nem ismered fel szemeddel azt a leszármazást, amelynek csak a lélek számára van értelme, akkor elveted nagyságod feltételeit. Hasonlatos vagy a fához, amelyik nem fedezvén fel a nap jeleit a gyümölcsben, elveti a napot. Vagy inkább, mint a tanár: mivel nem találja meg a műben azt a megfogalmazhatatlan indítékot, amelyből keletkezett, hozzálát, tanulmányozza, megállapítja a szerkezetét, kiértékeli, vajon vannak-e belső szabályai, s aztán olyan művet fabrikál, amelyben mindezek megvannak. Te pedig menekülsz előle, hogy ne kelljen meghallgatnod.

Ez az a pont, amelyen a pásztorlányban, az asztalosmesterben vagy a koldusban is több a lángész, mint birodalmam összes filozófusában, történészében és kritikusában együttvéve. Mert nem szeretik, ha kitaposott útjuk elveszíti körvonalait. Miért - kérdezed tőlük? Mert ők úgy szeretik. És ez a fajta szeretet az a titokzatos út, amelyen át életük táplálékot kap. Mivel szeretik, kell tőle valamit kapniuk. És nem fontos, meg tudod-e fogalmazni, mit. Csak a logikus elmék, a történészek meg a kritikusok azok, akik csupán azt fogadják el a világból, amiről locsogni lehet. Mert én úgy vélem, hogy te, emberpalántám, még csak most kezdesz beszélni tanulni, tapogatózol, próbálkozol, és egyelőre a világnak csupán egy kicsike hártyáját ragadod még meg. Mert a világot nehéz kifejezni.

Az okosok azonban csak nyomorúságos gondolatlimlomuk soványka tartalmában tudnak hinni.

Ha elveted templomomat, szertartásrendemet és szerény mezei utamat, mivel sem tárgyát, sem értelmét nem tudod kifejezni annak, amit közölni akarsz, akkor majd beleverem orrodat a saját piszkodba. Mert vannak esetek, amikor nem találsz szavakat, amelyeknek a zsongásával elkábíthatsz, vagy olyan képeket, amelyeket tapintható bizonyítékokként lobogtathatnál előttem, de mégis hajlandó vagy fogadni olyan látogatót, amelyiknek még a nevét sem tudod kimondani. Hallgattál valaha zenét? Miért hallgatod?

Általában szépnek fogadod el a tenger felett lenyugvó nap szertartását. Meg tudnád mondani, miért?

Én azt mondom neked, hogy ha végigporoszkáltál szamaraddal azon a mezei úton, amelyről az imént beszéltem neked, akkor változás ment benned végbe. És nem törődöm vele, meg tudod-e nekem magyarázni, miért.

Ezért nem egyformán jó minden rítus, minden áldozat, minden szertartás és minden út. Vannak rosszak, amint van alacsonyrendű zene is. De eszemmel nem tudom eldönteni, melyik milyen. Ehhez jelre van szükségem, és ez a jel te vagy.

Ha meg akarom ítélni, milyen az út, a szertartás vagy a költemény, megnézem azt az embert, aki onnan jön. Vagy meghallgatom, hogyan dobog a szíve.

CLI.

Olyan ez, mintha arra hivatkozva, hogy a hajó szegekkel egyberótt deszkaalkotmány, a szegkovácsok vagy a deszkát fűrészelő munkások maguk akarnák irányítani a hajó építését, és ők akarnák kormányozni a tengeren.

Mert a tévedés mindig ugyanaz: tévedés a dolgok sorrendjében. Nem a hajó születik a szegkovácsolásból és a deszkafűrészelésből. Hanem a szegkovácsolás és a deszkafűrészelés születik a tengerre való vágyódásból, a hajó növekedéséből. A hajó rajtuk keresztül valósul meg, úgy szívja őket magába, mint a cédrus a sziklás talaj nedveit.

A deszkafűrészelő munkásoknak és a szegkovácsoknak a deszkákra és a szegekre legyen gondjuk. Nekik a deszkákat meg a szegeket kell ismerniük. A hajó szeretetének az ő nyelvükön a deszka és a szeg szeretetévé kell válnia. De a hajóról nem tőlük fogok tanácsot kérni.

Ugyanígy van azokkal is, akiket azzal bíztam meg, hogy hajtsák be az adókat. Nem tőlük érdeklődöm a kultúra útjairól. Ők engedelmeskedjenek csak nekem szép csendesen.

Mert ha gyorsabb vitorlást találok ki, ha megváltoztatom a deszkák alakját, a szegek hosszát, szakembereim azonnal morgolódnak és lázadoznak. Szerintük ugyanis a hajó lényegét rombolom le, amely lényeg kizárólag az ő deszkáikon és szegeiken nyugodott.

Pedig dehogy! Az én kívánságomon.

Amazok pedig, ha változtatok valamit a pénzügyeken, és így az adóbehajtás módján is, azonnal zúgolódni és lázadozni kezdenek, mert az országot teszem tönkre, amely az ő gyakorlatukon nyugodott.

Jobb, ha mindnyájan elhallgatnak.

Ennek fejében azonban tisztelni fogom őket. Ha egyszer leszállt hozzájuk az ő istenségük, nem fogok nekik tanácsokat osztogatni, hogyan kovácsolják a szeget, hogyan fűrészeljék a deszkát. Ezzel én nem kívánok foglalkozni. A katedrális építésze, ahogy halad a munka, egyre buzdítja a szobrászt, megpróbálja szívébe önteni a saját lelkesedését. De odáig nem megy el, hogy tanácsokat osztogasson neki, milyen legyen az a bizonyos mosoly. Mert ez utópia lenne, fordított világépítés. Szegekkel foglalkozni annyi, mint jövendő világot kitalálni. Ez pedig képtelenség. Vagy fegyelmet bevezetni abba, ami nem a fegyelem hatáskörébe tartozik. Ilyenkor mutatkozik meg az a bizonyos tanáros rend, ami nem az élet rendje. A maga idejében majd eljön a deszkák és a szegek órája is. De ha előbb foglalkozom velük, soha meg nem születő világra vesztegetem fáradságomat. Mert a szegek és a deszkák formája az élet realitásával való érintkezésben alakul ki, s ezeket csak a szegkovácsok és a deszkafűrészelők tudják felismerni.

És minél erősebb lesz az általam gyakorolt kényszer - ami az embereknek adatott vágy a tengerre szállásra -, annál kevésbé lesz látható az én zsarnokságom. Mert a fában nincs zsarnokság. A zsarnokság akkor jelentkezik, ha a nedvekkel akarod felépíteni a fát. Nem pedig akkor, ha a fa szívja fel a nedveket.

Mindig mondtam neked: a jövő megalapozása lényegében és kizárólag a jelen megtervezése. Mint ahogyan a hajó megalkotása is kizárólag azt jelenti, hogy felkelted az emberben a tengerre szállás vágyát.

Mert nincsen - soha sincsen - olyan logikus nyelv, amelyik az anyagoktól elvezetne téged ahhoz, ami fontos számodra, ami felette áll az anyagoknak, és például megmagyarázza az országot a fákból, hegyekből, városokból, folyókból, emberekből, a szobrod arcán honoló szomorkás hangulatot az orr, az áll, a fülek vonalaiból és tömegeiből, katedrálisod áhítatos légkörét a kövekből, a birtokot a birtok elemeiből, vagy egész egyszerűen a fát az ásványi sókat tartalmazó nedvekből. (Zsarnokságod onnan származik, hogy valami lehetetlen műveleteket akarván megvalósítani, felbosszantanak sikertelenségeid, másoknak teszel miattuk szemrehányást, és végül kegyetlenkedni kezdesz.)

Nincsen logikus nyelv, mert nincsen logikus, szerves összefüggés sem. A fát nem az ásványi nedvekből, hanem a magból kelted ki.

Az egyetlen út, amelynek értelme van, de amelyik nem fejezhető ki szavakkal, mert tiszta alkotás vagy visszhang, az, amely Istentől az értelmüket, színüket és mozgásukat tőle nyert tárgyakhoz vezet el. Mert az ország tölt meg titokzatos erővel téged, a fákat, a hegyeket, a folyókat, a nyájakat, a vízmosásokat és az otthonokat. A szobrász lelkesedése önt titokzatos erőt az agyagba vagy a márványba, a katedrális adja meg értelmét a köveknek, csinál belőlük csendtárolókat, és a fa szívja fel az ásványi nedveket, hogy kibontakoztassa őket a fényben.

És én kétféle embert ismerek, akik új ország alapítását tanácsolják nekem. Az egyik logikus elme, aki az értelmével épít. Én azonban utópiának nevezem, amit csinál. És semmi sem fog belőle születni, mert semmi sincs benne. Akárcsak a szobrászat tanára által készített szobor. Mert az alkotó lehet valóban értelmes, ám az alkotás nem az értelem műve. Ez az ember szükségszerűen meddő zsarnokká fog válni.

A másikat valami erős bizonyosság űzi-hajtja, amelynek nem tudna nevet adni. Ez a fajta ember olyan lehet, mint az értelmetlen pásztor vagy ácsmester, mert az alkotás nem értelem dolga. Az agyagot gyúrva nem igen tudja a szobrász, mit hoz ki belőle. Nincs megelégedve: balról még igazit rajta valamit. Aztán alul. És az arc egyre jobban megfelel valami olyannak, aminek nincsen neve, de belül feszíti őt. Egyre jobban hasonlít valamire, ami nem is arc. Tulajdonképpen nem is tudom, mit jelent ebben az esetben az, hogy "hasonlít". De lám, ez az agyagból gyúrt arc, amely valami megfogalmazhatatlan, szavakba nem önthető hasonlatosságot nyert, azzal a képességgel rendelkezik, hogy átvigye beléd, közölje veled azt, ami a szobrászt mozgatta. És ugyanúgy megköt téged is, ahogyan őt megkötötte.

Mert az az ember nem az értelmével, hanem a szellemével, a lelkével dolgozott. Ezért mondom neked, hogy a világot a lélek kormányozza, nem az értelem.

CLII.

Tehát ezt mondottam neked: "Hacsak nem vak rabszolgák az emberek, minden vélemény megtalálható mindegyikben. Nem mintha állhatatlanok volnának, hanem azért, mert belső igazságuk olyan igazság, amelyik nem talál magának testére szabott öltönyt a szavakban. Ezért kell neki egy kicsike ebből is, abból is..."

Mert te leegyszerűsítetted a dolgokat a szabadsággal és a kényszerrel. Aztán habozol a kettő között, mivel az igazság nincs sem az egyikben, sem a kettő között, hanem a kettőn kívül van. De hát micsoda véletlen révén tudhatnád egyetlen szóba belesűríteni a te belső igazságodat? A szavak nyomorúságos kis skatulyák. És vajon az, amire szükséged van, hogy nagyobb lehess, kinek, minek a nevében férne el egy ilyen nyomorúságos skatulyában?

De vajon ahhoz, hogy szabad légy, mint a húros hangszerén improvizáló zenész, nem az kell-e, hogy előbb ujjgyakorlatokat végeztessek veled, megtanítsalak a művészetére? Már pedig ez küzdelem, kényszer és kitartás kérdése.

És ahhoz, hogy olyan szabad légy, mint a hegyek lakója, nem az kell-e vajon, hogy előbb gyakorold az izmaidat, ami megint csak küzdelem, kényszer és kitartás?

És ahhoz, hogy olyan szabad légy, mint a költő, nem az kell-e, hogy előbb gyakorold az agyadat, kidolgozd a stílusodat, ami megint csak küzdelem, kényszer és kitartás?

Nem jut eszedbe, hogy a boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.

Nem jut eszedbe, hogy a szépség feltétele sohasem a szépség keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová, merre fuss. Ha műved elkészült, a szépség jutalmadként adatik meg neki. És a szépség feltétele a harc, a kényszer és a kitartás.

Ugyanígy szabadságod feltételei is. Nem a szabadságod ajándékai. Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. Amikor végül embert faragtak belőled, a szabadság ennek az embernek a jutalma: immár egy egész ország felett rendelkezik, amelyben szabadon cselekedhet. És szabadságod feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.

Vállalom azt a kockázatot, hogy megbotránkoztatlak, és kimondom, hogy testvériséged feltétele sem az egyenlőséged, mert a testvériség jutalom, és az egyenlőség Istenben teremtődik meg. Mint a fa, amely hierarchia. Ám láttad-e valaha, hogy egyik része elnyomja a másikat? Vagy a templom, amely szintén hierarchia. Az alapzatán nyugszik, de a zárókőben fejeződik be. Ám hogyan tudhatnád, melyik fontosabb a másiknál a kettő közül? Mit ér a vezér sereg nélkül? Mit ér a sereg vezér nélkül? Az egyenlőség egyenlőség az országban, a testvériség jutalomként adatik meg nekik. Mert a testvériség nem a tegeződés vagy a gyalázkodás joga. Én mondom neked, testvériséged a hierarchiád jutalma, azé a templomé, amelyet egymás segítségével építetek. Mert én a testvériséget azokban az otthonokban fedeztem fel, ahol tisztelet övezte az atyát, és ahol az idősebb testvér védelmezte a fiatalabbat. Ahol a kisebb testvér rábízta magát a bátyjára. És melegek voltak esti együttléteik, ünnepeik és hazatéréseik. Mert ha olyanok, mint az ömlesztett anyag, ha egyik sem függ már a másiktól, ha egyszerűen csak elmennek egymás mellett, és úgy keverednek össze, mint a golyók, hol fedezel fel közöttük testvériséget? Meghal az egyik? Lesz helyette másik, hiszen személy szerint nem volt rá szükség. Ahhoz, hogy szerethesselek, azt akarom tudni, hol vagy, ki vagy.

És ha kimentettelek a tenger habjaiból, ettől még jobban foglak szeretni, mert felelős vagyok az életedért. Vagy ha virrasztottam ágyad felett, és meggyógyítottalak, amikor beteg voltál - vagy ha öreg szolgálóm vagy, aki lámpaként világítottál nekem, vagy nyájam őrzője voltál. Majd elmegyek hozzád, és iszom kecskéd tejéből. Én kapok tőled, te pedig adsz nekem. És te is kapsz tőlem, és én is adok neked. Annak azonban nincs mit mondanom, aki sértődötten velem egyenlőnek jelenti ki magát, és nem akar tőlem függni, de azt sem akarja, hogy én függjek tőle. Csak azt szeretem, akinek a halála fájdalmas lenne számomra.

CLIII.

Ezen az éjszakán szeretetem csendjében fel akartam hágni a hegyre, hogy ismét megfigyelhessem a várost, miután fáradságos felkapaszkodásommal szépen elhelyeztem a csendben és a mozdulatlanságban - de aztán félúton megálltam, megállított a szánalom, mert panaszokat hallottam felém szállni a síkság felől, és szerettem volna megérteni őket.

A panaszhangok az istállókba terelt jószágtól származtak. Meg a mezők, az ég és a vízpartok állataitól. Mert csak az állatok tanúskodnak az élet karavánjában, a növényeknek nincs nyelvük, az ember pedig félig szellemi életet élve már kezd élni a csend ajándékával. Mert akit rákbetegség kínoz, összeharapja az ajkát és hallgat, szenvedése a test belső küzdelme felett lélekfává változik, amelyik olyan országba bocsátja szét ágait és gyökereit, amely nem a dolgoké, hanem a dolgok értelméé. Ezért szorongatóbb a hallgató szenvedés, mint az, amelyik hangosan kiált. Az a szenvedés, amelyik hallgat, betölti a szobát. Betölti a várost. És nincs távolság, amely elég volna, hogy menekülhess előle. Ha kedvesed tőled távol szenved, és te igazán szereted őt, bárhol légy is, mindenütt hatalmában tart a szenvedése.

Szóval hallgattam az élet panaszait. Mert az élet tovább folytatódott az istállókban, a mezőkön és a vizek partján. Mert bőgtek az istállóban az ellő üszők. Mert hallottam a békáiktól mámoros mocsarakból felém szálló szerelem szavait is. És a gyilkolás sikolyait is, mert sírt a fajdkakas a róka fogai között, és mekegett a kecske, amelyet étkezésedhez áldoztál fel. Egy-egy vadállat időnként egyetlen ordításával elhallgattatta, egy csapásra a csend birodalmává változtatva a tájat, amelyben minden élet félelmet verejtékezett. Mert a ragadozó vadak a félelem keserű szagán tájékozódnak, amelytől terhes lesz a szél. Alig üvöltötte el magát a vad, máris úgy világított előtte minden áldozata, mint megannyi lámpás.

De aztán felengedett a föld, az ég és a vízpartok állatainak a rettenete, és újra rázendített az ellő üsző, a szerelem és a vérontás panaszkórusa.

"Ó - gondoltam magamban -, íme a nagy karaván hangjai mert az élet nemzedékről nemzedékre száll, és az időkön át való vonulása olyan, mint a megrakott kocsi, amelynek sír a tengelye..."

Ekkor adatott megértenem végre valamit az emberek szorongásából, mert az emberek is tovább származtatják magukat, önmagukból kivándorolva nemzedékről nemzedékre. És a városokban meg a vidéken éjjel-nappal kérlelhetetlenül követik egymást ezek az osztódások, mintha a test szövete szakadna szét, forradna újra össze, és magamban éreztem, mintha seb lett volna, valami lassú és örök vedlés és átalakulás gyötrelmeit.

"De ezek az emberek - gondoltam magamban - nem a dolgokból élnek, hanem a dolgok értelméből, lehetetlen, hogy ne adnák egymásnak tovább a jelszavakat."

"Ezért látom, hogy jóformán alig született meg a gyermekük, máris igyekszenek megtanítani nyelvük használatára, mint valami titkosíráséra, mert ez az ő kincstáruk kulcsa. Hogy át tudják belé vinni ezt a csodaosztályrészt, nagy fáradsággal nyitogatják előtte a menet útját. Mert nehéz szavakba önteni, és súlyosak és törékenyek azok az összegyűjtött kincsek, amelyeket nemzedékről nemzedékre tovább kell származtatni."

"Kétségtelen, hogy ez a falu ragyogó. Kétségtelen, hogy szívet-lelket gyönyörködtet a falunak ez a háza. De mit csinál az új nemzedék ebben a sivatagban, ha olyan házakban fog lakni, amelyekből csak a használatuk módját ismeri? Mert amiképpen meg kell tanítanod örököseidet a zene művészetére, ha azt akarod, hogy kedvüket tudják lelni valamely húros hangszerben, ugyanúgy meg kell őket tanítanod kiolvasni a dolgok sokféleségéből házad, birtokod és országod arcát, ha azt akarod, hogy emberi érzelmeket átélő emberekké legyenek."

"Mert ha ezt nem cselekszed, akkor az új nemzedék barbár módján üt majd tábort abban a városban, amelyet tőled vett át. Ám miféle örömöt lelnének a barbárok a te kincseidben? Nem tudnak velük élni, mert nem bírják nyelved kulcsát."

"Azok számára, akik elvándoroltak a halálba, falainak, fáinak, kútjainak és házainak a jelentésével olyan volt a falu, mint a hárfa. Minden fa más volt a maga történetével. És minden ház más volt a maga szokásaival. És minden fal más volt a maga őrzötte titkok miatt. Mert úgy komponáltad meg a sétádat, mint valami zenét, a kívánt hangot csalva ki minden egyes lépésedből. Ám a barbár, aki csak táborozik, nem tudja dalra fakasztani a faludat. Unatkozik benne, és mivel képtelen bármit megérteni belőle, ledönti falaidat, elherdálja tárgyaidat. Bosszút akarva állni a hangszeren, amelyet nem tud megszólaltatni, felgyújtja, mert a tűz legalább annyi haszonnal jár, hogy világít neki. Utána azonban elkedvetlenedik és ásítozik. Mert ahhoz, hogy a fény szép legyen, ismerni kell, mit gyújt meg az ember. Például gyertyádat istened előtt. De a barbárnak még a házad lángja sem mond semmit, mert nem áldozat lángja."

Egyszóval nem hagyott nyugodni ennek a nemzedéknek a képe, amely betolakodik, betelepszik a másik vackába. És éreztem, milyen lényegesek azok a szokások, amelyek országomban arra kényszerítik az embert, hogy továbbadja vagy átvegye örökségét. Nekem lakókra, nem táborozó barbárokra van szükségem a házamban, akik a sehonnanból jönnek.

Ezért kényszerítem rád, mert lényegesek, azokat a hosszadalmas ceremóniákat, amelyekkel befoltozom népem szakadásait, hogy semmi se menjen veszendőbe örökségéből. Mert a fa valóban nem törődik magvaival. Úgy jó, ahogyan a szél letépi és elsodorja őket. Mert a rovar sem törődik a petéivel. Majd felneveli őket a nap. Amijük van, mind elfér a testükben, és a test révén származik tovább.

De mivé leszel te, ha senki sem fogott kézen, és nem mutatta meg neked azt az összegyűjtött mézet, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik? Semmi kétség, a könyv betűit mindenki láthatja. Téged azonban kénytelen vagyok gyötörni, hogy megajándékozhassalak a költemény e kulcsaival.

Például itt van a temetési szertartás, amelyet ünnepélyessé kívánok tenni. Mert nem arról van egyszerűen szó, hogy elkaparunk egy emberi testet. Hanem arról, hogy semmit sem hagyva veszendőbe menni, mint az összetört urna darabkáit, gondosan összegyűjtjük örökségedet, amelynek letéteményese volt a halottad. Nehéz mindent megmenteni. A halottak összegyűjtése hosszadalmas. Sokáig kell még siratnod őket, elmélkedned az életükön, megünnepelned a születésnapjukat. Számtalanszor vissza kell még fordulnod, hogy meggyőződj róla, nem felejtesz-e el valamit.

Vagy például a házasságok, amelyek előkészítik a születés megrendítő kettészakadását. Mert a ház, amelyben laksz, éléskamra, csűr és raktár lesz. Ki mondhatja meg, mi minden van benne? Azt a kifinomult művészetet, ahogyan szeretsz, nevetsz, élvezed a költeményt, ahogyan cizellálod az ezüstöt, ahogyan sírsz és töprengsz, mind gondosan össze kell gyűjtened, hogy te is tovább add. Azt akarom, hogy szerelmed megrakott hajó legyen, amelynek át kell kelnie a nemzedékeket elválasztó feneketlen mélységen, ne pedig ágyasság, hívságos tartalékok felett való hívságos osztozkodás.

Vagy például a születést övező szokások: mert ilyenkor arról a szakadásról van szó, amelyet be kell foltozni.

Ezért kívánok én szertartásokat, amikor házasodol, amikor gyermeket szülsz, amikor meghalsz, amikor eltávozol, amikor visszajössz, amikor építkezésbe kezdesz, amikor beköltözöl, amikor betakarítod a termést, amikor megkezded a szüretet, amikor háború vagy béke korszaka kezdődik.

És ezért kívánom, hogy neveld gyermekeidet, hogy hasonlítsanak hozzád. Mert nem őrmesteri feladat átszármaztatni rájuk az örökséget, hiszen az örökség nem fér bele az őrmester szolgálati utasításaiba. Ha mások is átadhatják neki a te tudásbatyudat meg a te szegényes gondolatlimlomodat, mihelyt elszakad tőled, mindent el fog belőle veszíteni, ami nem fejezhető ki szóval, és nem fér bele a kiskönyvbe.

Gyúrd őket a magad hasonlatosságára, nehogy később örömtelenül bolyongjanak egy olyan hazában, amely üres tábor lesz számukra, s amelynek a kincseit veszendőbe hagyják majd menni, mivel nem ismerik az ajtajukat nyitó kulcsokat.

CLIV.

Elszörnyedtem országom hivatalnokai miatt, annyira derűlátónak bizonyultak:

"Jó ez így - mondották -. A tökéletesség elérhetetlen."

Persze, hogy elérhetetlen a tökéletesség. Nincs más értelme, mint hogy csillag legyen, amely felé haladnod kell. A tökéletesség irány és valami felé való törekvés. De egyedül csak a menetelés számít, és nincs olyan készen kapott helyzet, amelybe nyugodtan belecsücsülhetsz. Mert akkor megszűnik az az erőtér, amely egyedüli mozgatód, és olyan leszel, mint a holttest.

És ha valaki mégsem törődik a csillaggal, az azt jelenti, hogy le akar ülni, aludni akar. De hová ülsz le? És hol alszol? Nem ismerek pihenőhelyet. Ha valami hely lázba ejt, az azért van, mert győzelmed tárgya. Ám más a harcmező, ahol élvezed az új győzelmet, és más a gyaloghintó, amellyé győzelmedet silányítod, amikor belőle akarsz élni.

Milyen ellenőrző műhöz hasonlítod a művedet, hogy meg légy vele elégedve?

CLV.

Mert csodálkozol szertartásaim vagy mezei utam erején. És mivel csodálkozol, vak vagy.

Nézd csak a szobrászt: valami ki nem mondhatót hordoz magában. Mert sohasem fejezheted ki szóval azt, ami élő ember, nem pedig rég megholt ember csontváza. A szobrász az agyagból formál arcot, hogy továbbadhassa üzenetét.

Nos, mentedben elhaladtál műve előtt, megnézted ezt a talán dölyfös, talán mélabús arcot, s aztán tovább folytattad utadat. De ekkor már nem voltál ugyanaz. Mássá lettél, hacsak kis mértékben is, de mégis más, vagyis új irány felé fordultál, hajoltál, talán csak egészen rövid időre, de mégis egy időre.

Mi történt? Valaki szóban megfogalmazhatatlan indíttatást érzett, és erre gyúrni kezdte az agyagot. Aztán utadba tette. Téged pedig, ha erre az útra lépsz, ugyanaz a megfogalmazhatatlan érzés tölt el, mint őt.

Mindez akkor is így van, ha a szobrász mozdulatai és a te arra jártod között százezer esztendő telt el.

CLVI.

Homokvihar támadt, távoli oázis limlomait zúdította ránk, s a tábort ellepték a madarak. Bemerészkedtek minden sátor alá, megosztották velünk az életünket, egy cseppet sem voltak vadak, készségesen letelepedtek a vállunkra. De élelem híján napról napra ezrével pusztultak, s nemsokára olyan szárazak, ropogósak lettek, mint a holt fa kérge. Mivel dögletessé vált tőlük a levegő, összeszedettem őket. Kosárszámra öntöttük őket a tengerbe.

Mikor első ízben lepett meg bennünket a szomjúság, a rekkenő hőségben délibáb keletkezésének voltunk a tanúi. Nyugodt vizek felett mértani pontossággal kirajzolódó város tiszta vonalai tükröződtek. Egyik katonám eszét vesztve elüvöltötte magát, és elkezdett rohanni a város felé. Mint ahogyan a költöző vadkacsa kiáltása visszhangzik a többi vadkacsában, úgy rendítette meg társait ennek az embernek a kiáltása. Hajlandók lettek volna a megszállott nyomán ők is a délibáb felé a semmibe rohanni. Egy jól célzó karabély, és az eszelős katona már fel is fordult. Immár csupán holttetem volt, s ettől végre megnyugodtunk.

Egyik katonám sírt.

- Mi bajod van? - kérdeztem tőle.

Azt hittem, a halottat siratja.

De nem. A lábai előtt megpillantott egyet a ropogó kéreggé aszalódott madarak közül, s ő a madaraitól megfosztott eget siratta.

- Amikor az ég elveszíti pelyheit - mondotta -, veszély fenyegeti az ember testét.

Felhúztuk a kút gyomrából a munkást. Elájult, de annyit még értésünkre tudott adni, hogy a kút ki van száradva. Mert vannak föld alatt áramló édesvizek. És a víz néhány éven át az északi kutak felé folydogál. A kutak ettől vért tápláló forrásokká lesznek. De ez a kút most úgy ide ragasztott bennünket, mint a szárnya szegett madarat.

Mindenkinek a száraz kéregmadarakkal teli kosarak jártak az eszében.

Másnap estére azonban mégis elvergődtünk az El Bahri-kúthoz.

Az éjszaka leszálltával összehívtam vezetőimet:

- Becsaptatok a kutak állapotára vonatkozólag. El Bahr kútja üres. Mitévő legyek veletek?

Csodálatos csillagok ragyogtak a keserű, de mégis pompás éjszaka mélyén. Gyémántjaik voltak táplálék helyett.

- Mitévő legyek veletek? - kérdeztem a vezetőktől.

Ám hívságos az emberi igazságszolgáltatás. Nem változtunk-e mindnyájan tövisbokrokká?

Előbukkant a nap. A homokfátyol háromszögletűre torzította. Olyan volt, mint a testünkbe égetett billog. A napszúrástól egymás után estek össze az emberek. Egyre többen veszítették el az eszüket. De már nem voltak többé délibábok, hogy csalogassák őket áttetsző városaikkal. Nem volt többé sem délibáb, sem tiszta láthatár, sem biztos vonalak. A homok a téglaégető kemencék torlódó lángjaiéhoz hasonló fénybe burkolt bennünket.

Felemeltem a fejemet, s a kígyózó lángvonalakon át megpillantottam az égen azt a sápadt parazsat, amelyik ezt a tűzvészt táplálta. "Isten megtüzesített vasa - gondoltam magamban -, amely most billogot süt ránk, mint az oktalan baromra."

- Mi bajod van? - kérdeztem az egyik tántorgó katonámat.

- Megvakultam.

Leölettem a tevék kétharmadát, és megittuk a belsejükben talált vizet. Az életben hagyott állatokra raktuk át az összes üres tömlőt, aztán a karaván élére álltam, és embereket küldtem előre az El Ksour-i kút felé, amelyről az a hír járta, hogy bizonytalan, van-e benne víz.

- Ha El Ksour kiszáradt - mondottam nekik -, ott is ugyanúgy haltok meg, mint itt.

De két eseménytelen nap után, amely azonban embereim egyharmadába került, visszaérkeztek a felderítők.

- Az El Ksour-i kút - bizonygatták - ablak az életre.

Ittunk, aztán elmentünk El Ksour-ba, hogy még igyunk, és megtöltsük kiürült tömlőinket.

A homokvihar elült, mi pedig még az éjszaka folyamán elérkeztünk El Ksour-ba. A kút körül néhány tüskés bokor tengődött. De lombtalan bokorvázak helyett előbb tintafekete gömböket pillantottunk meg. Mintha vékony botokra lettek volna felszúrva. Eleinte nem értettük meg a látomást, de amikor a fák közelébe értünk, egymás után mérges pukkanásokkal robbantak fel a gömbök. A vándor hollósereg, amely ezeket a fákat szemelte ki pihenőre, egy szempillantás alatt úgy vált le az ágakról, mint a csontról leszakadó hús. Oly sűrű volt a felröppent hollósereg, hogy a ragyogó telihold ellenére is árnyékot terített fölénk. Mert a hollók egyáltalán nem távoztak el, hanem még sokáig ott kavarogtak fejünk felett hamufekete forgatagban.

Megöltünk belőlük háromezret, mert nem volt más ennivalónk.

Csodálatos ünnep volt. A legénység homokkemencéket épített, megtöltötték őket kiszáradt teveganéjjal, amely úgy ragyogott, mintha széna lett volna. Hollózsír illata terjengett a levegőben. A kút köré állított őrcsapat megállás nélkül járatta a százhúsz méteres kötelet, és nyomán életre szült bennünket a föld. Egy másik csoport táborszerte úgy osztotta a vizet, ahogyan szárazság idején locsolják a narancsfákat.

Én pedig lassú léptekkel elindultam, és figyeltem, hogyan élednek fel a katonáim. Aztán visszavonultam magányomba, és így imádkoztam Istenhez:

"Láttam, Uram, egyetlen nap folyamán elszáradni és újraéledni seregem testét. Már hasonlatos volt a holt fa kérgéhez, és, íme, most újra jó erőben van, ütőképes. Újult izmaink oda visznek bennünket, ahová menni akarunk. Pedig már csak egy órai napsütés hiányzott hozzá, hogy eltűnjünk a földről, lépteink nyomával együtt."

"Hallottam, hogyan nevetgélnek és énekelnek. A sereg, amelyet viszek magammal, emlékrakomány. Távoli életek kulcsa. Remények, szenvedések, kétségbeesések és örömek nyugszanak rajta. Nem önálló, ezerszeresen meg van kötve. És lám, mégis csupán egyetlen órányi napsütés hiányzott hozzá, hogy letöröltessünk a föld színéről, és velünk együtt eltöröltessék lépteink nyoma."

"A meghódítandó oázis felé vezetem katonáimat. Mag lesznek a barbár föld számára. El fogják vinni szokásainkat olyan népekhez, amelyek nem ismerik őket. És mihelyt feltűnnek a termékeny mezőkön ezek az emberek, akik ma este esznek és isznak, és csupán kezdetleges életet élnek, egy csapásra minden meg fog változni, nemcsak a szokások meg a nyelv, hanem a bástyafalak architektúrája és a templomok stílusa is. Olyan hatalom hordozói ők, amelyik századokon át fog hatni. És, lám, csupán egyetlen órai napsütés hiányzott hozzá, hogy letöröltessünk a föld színéről, lábaink nyomával együtt."

"De ők minderről semmit sem tudnak. Szomjasak voltak, és most kielégült a gyomruk. Ám El Ksour kútjának vize költeményeket és városokat, hatalmas függőkerteket ment meg - mert elhatároztam volt, hogy ilyeneket fogok építeni. El Ksour kútjának vize megváltoztatja a világot. És, lám, mindössze egyetlen órányi napsütés elég lett volna hozzá, hogy kiszárítson és lábunk nyomával együtt letöröljön bennünket a föld színéről."

"Akik elsőnek jöttek vissza a kúttól, így szóltak hozzánk: El Ksour kútja az életre nyíló ablak." Angyalaid készen álltak, hogy begyűjtsék neked seregemet nagy kosaraikba, és lábad elé öntsék örökkévalóságodban, mint halott fa száraz kérgét. Ezen a tűfokon át menekültünk meg előlük. Immár képtelen vagyok kiismerni magamat ebben az egészben. Ezentúl, ha egyszerű árpamezőt látok a nap alatt, egyensúlyban sár és fény között, amely képes embert táplálni, szállítóeszközt vagy titkos átjárót látok majd benne, jóllehet nem fogom tudni, minek a szállítója, vagy minek az útja. Láttam, hogyan támadnak városok, templomok, bástyafalak és nagy függőkertek El Ksour kútjából."

"Embereim isznak, és a hasukkal törődnek. Nincs bennük egyéb, csak a hasuk öröme. Ott tolonganak a tű foka körül. És a tű fokának mélyén mi van? Csupán a fekete víz csobbanása, mikor beléhull a veder. De öntsük csak a száraz magra, amelyik nem ismer magából egyebet, csupán a víz gyönyörét, és ismeretlen, hatalmas erőt ébreszt fel, városok, templomok, bástyafalak és függőkertek erejét."

"Immár képtelen vagyok kiismerni magamat mindebben, ha nem Te vagy záróköve, közös mértéke és jelentése mindeneknek. Az árpaföldön, El Ksour kútjában és seregemben csupán ömlesztett építőanyagot lelek, ha nincs mögöttük a Te jelenléted, amelyen keresztül, amelyen túl meg tudok pillantani egy csillagok alatt épülő, lőrésekkel csipkézett falú várost."

CLVII.

Nemsokára feltűnt előttünk a város. De mindössze szokatlanul magas, dísztelen, sima, lőrések nélküli, visszájukat szinte megvetőn a sivatag felé fordító vörös bástyafalait láthattuk, amelyeket minden bizonnyal azért építettek így, hogy kívülről ne áruljanak el semmit a megfigyelőnek.

Amikor egy várost nézel, a város is néz téged. Fenyegetőn meredezteti veled szemben tornyait. Figyel lőrései mögül. Bezárja vagy megnyitja előtted kapuit. Vagy azt kívánja, hogy szeresd és rád mosolyoghasson, és akkor feléd fordítja arcának ékeit. Valahányszor várost vettünk be, mindig úgy tetszett, hogy maguktól kínálkoznak fel, annyira a látogató számára építették őket. Légy vándor vagy hódító, hatalmas kapui és királyi útjai mindig fejedelmi fogadást rendeznek számodra.

De rossz közérzet uralkodott el katonáimon, amikor a közeledtünkre egyre nagyobbodó bástyák félreismerhetetlenül úgy fordították felénk hátukat meredek sziklafal-nyugalmukkal, mintha semmi sem léteznék a városon kívül.

Az első napot arra használtuk fel, hogy körbejárjuk, lassan, keresve valami rést, valami hiányosságot, vagy legalább valami befalazott kijáratot. Sehol semmire nem bukkantunk. Puskalövésnyire jártunk a falaktól, de semmiféle válasz sem törte meg a csendet, jóllehet megtörtént, hogy egyik-másik katonám, akinek a közérzete egyre rosszabbodott, maga sütötte el fenyegetőn a puskáját. De olyan volt bástyái mögött ez a város, mint páncélja alatt a kajmán, amely még csak arra sem méltat, hogy felébredjen miattad szendergéséből.

Egy távoli magaslatról, amely ugyan nem emelkedett a bástyák fölé, de ferdén mégis némi rápillantást engedett a városra, sűrűn egymás mellett sorakozó zsázsaágyásokra emlékeztető zöld felületet láttunk. Pedig a bástyafalakon kívül egyetlen árva fűszálat sem tudtunk felfedezni. Végtelenbe vesző homokpusztaság és napszítta kövek mindenütt, oly gondosan elvezették az oázis minden forrásának vízét a város belső használatára. A bástyákon belül volt összezsúfolva az egész növényzet, mint a sisak alá szorított dús hajzat. Ostobán poroszkáltunk néhány lépésnyire e túlságosan sűrű paradicsomtól, ettől a fa-, madár- és virágpörsenéstől, amelyet oly szorosan öleltek körül a bástyák, mint krátert a bazalt.

Miután alaposan meggyőződtünk róla, hogy a falon nincsen semmi rés, embereim egy részét félelem szállta meg. Mert ez a város emberemlékezet óta nem bocsátott ki falai közül, nem fogadott be falai közé karavánt. Egyetlen utas sem vitte be málháival távoli szokások fertőző csíráit. Soha kereskedő még nem honosított meg benne másutt jól ismert tárgyakat. Idegenben elrabolt lány még soha nem keverte el vérével a városlakók faját. Katonáim úgy érezték, mintha valami szóval meg sem nevezhető szörnyeteg kérges bőrét tapintanák, amelynek semmi kapcsolata sincsen a földi emberekkel. Hiszen a legtávolabbi szigetek lakóinak a vére is átment már valami vérkeveredésen a hajótörések következtében, mindig lehet találni náluk valamit, aminek segítségével emberi rokonságot fedez fel náluk az odavetődött hajós, ami mosolyt vált ki az arcán. De ez a szörny hiába mutatkoznék meg, nem lenne arca.

Voltak aztán olyanok is katonáim között, akiket, éppen ellenkezőleg, kimondhatatlan és különös vonzalom kerített hatalmába. Mert csak az hoz igazán izgalomba, aki teljes és tökéletes a maga nemében, aki nem keveredett fajból származik, akinek vallását vagy szokásait nem rontották meg üres szavak, aki nem olyan népzagyvalék eredménye, amelyben minden összekeveredett, amelyik olyan, mint a pocsolyává szétolvadt jégmező. Milyen szép is az ilyen, illatos kenőcsei, kertjei és szokásai között féltékeny szeretettel ápolgatott szerelmes asszony!

De most a sivatagi menetelés után mindnyájan - magamat is beleértve - a kifürkészhetetlenbe, az áthatolhatatlanba ütköztünk. Mert aki ellenáll, az megnyitja az utat a szíve felé, odatárja testét a kardodnak. Tőle mindent remélhetsz: győzelmet, szerelmet vagy halált. De mit tehetsz az ellen, aki tudomást sem vesz rólam? És éppen miközben e felett gyötrődtem, döbbentünk rá, hogy a süket és vak fal körül a homok a szokottnál is fehérebb volt: csontok hevertek mindenütt, bizonnyal távolból érkezett vándorok sorsának tanúiként; s ez a fehér övezet olyan volt, mint az a tajtékszegély, amelyben a sziklákat ostromló tengerár egymásra torlódó hullámai foszlanak szét a part mentén.

De ahogy az est leszálltával sátorom küszöbéről néztem ezt a bevehetetlen alkotást, amely ott meredezett közöttünk, elgondolkoztam és megértettem, hogy nem a megvívandó város, hanem sokkal inkább mi magunk voltunk az ostromlottak. Ha kemény és zárt magot ültetsz a termékeny földbe, nem a föld ostromolja a magodat, jóllehet a föld veszi körül. Mert pattanjon csak fel a kemény héj, és a magod egy csapásra uralma alá hajtja földedet. "Ha például létezik e falak mögött valamiféle számunkra ismeretlen zeneszerszám - töprengtem magamban -, amelyen zord vagy mélabús, általunk soha nem élvezett dalokat játszanak, akkor tapasztalatom szerint elég, hogy feltörjük a titokzatos zárat, és katonáim elszéledjenek kincseit kutatva, később a táborozások estéin azt fogom látni, hogy ők is megpróbálkoznak ugyanilyen, szívük számára új dallamokat kicsalni e szokatlan hangszerekből. És a szívük meg fog tőlük változni."

"Győzők és legyőzöttek - folytattam magamban -, hogyan tudnálak megkülönböztetni benneteket egymástól! Elnézed ezt a néma embert a tömegben. A tömeg körülfolyja, sürgeti, kényszeríti. Ha üres táj, akkor eltapossa. De ha léleklakta ember, aki belül jól meg van építve, mint a táncosnő, akinek megengedtem, hogy táncoljon, olyan, aki ha megszólal, már gyökeret is eresztett a tömegben, felállította csapdáit, megalapozta hatalmát: induljon csak el, a tömeg is elindul utána, és megsokszorozza az erejét."

"Elégséges, ha él valahol ezen a tájon egyetlen, hallgatása által védett bölcs, aki emberré lett elmélkedései közepette, ellensúlyozni fogja fegyvereid súlyát, mert ő olyan, mint a mag. És hogyan ismernéd fel, hogy leüttesd a fejét? Csupán az ereje által mutatja meg magát, és csupán akkor, ha már megvalósult a műve. Mert ilyen az élet, mindig egyensúlyban van a világgal. Te csak a bolond ellen harcolhatsz, aki utópiákat kínál, de az ellen nem, aki gondolkozik, és a jelent építi, hiszen a jelen olyan, amilyennek ő mutatja. Így van ez minden alkotással, mert az alkotó nem mutatkozik meg benne. Ha a hegycsúcsról, amelyre felvezettelek, azt látod, hogy problémáid így és nem másként vannak megoldva, hogyan védekezhetnél ellenem? Hiszen lenned kell valahol."

"Például ez a barbár, aki, miután rést ütött a bástyákon, és elfoglalta a királyi palotát, betört a királynőhöz. Nos, a királynőnek már nem volt semmi hatalma, mert minden fegyveres szolgája meghalt."

"Ha hibázol a játékban, amelyet magának a játéknak a kedvéért játszottál, elvörösödsz, megalázottnak érzed magadat, és igyekszel helyrehozni a hibádat. Pedig nincs is bíró, aki megbélyegezzen, csak az a valaki, akit felszabadított benned ez a hibás játék, és aki most tiltakozik. Igyekszel elkerülni a hibás lépést a táncban, jóllehet sem a másik táncos, sem senki más nem illetékes rá, hogy szemrehányást tegyen neked miatta. Ezért tehát, ha foglyul akarlak ejteni, nem a hatalmamat fitogtatom előtted, hanem kedvet ébresztek benned a táncomhoz. És oda jössz velem, ahová akarom."

"Ezért amikor a barbár király betörte az ajtót, és rettentő harciasan, harci bárddal a kezében, minden pórusából árasztva hatalmát, mindenáron döbbenetet akart kelteni, mert hiú és hetvenkedő volt, a királynő feléje fordult, szomorúan elmosolyodott, mint aki csalódott a szíve mélyén, de egyúttal némi bágyadt megbocsátást is érez. Mert ezt a királynőt csak a hallgatás tökéletessége ejtette csodálatba. Ezt a nagy csinnadrattát azonban nem tartotta magához méltónak észrevenni, mint ahogyan te sem figyelsz oda a csatornatisztítók durva munkájára, jóllehet elfogadod őket, mert szükségesek."

"Az állatidomítás azt jelenti, hogy az állatot megtanítod rá, hogy a számára egyedül eredményes irányban fejtse ki tevékenységét. Amikor távozni akarsz hazulról, oda sem figyelve az ajtó felé kerülsz. Amikor a kutyád meg akarja kapni a neki járó csontot, elvégzi a tőle kívánt cselekedeteket, mert lassacskán megfigyelte, hogy ezek vezetnek el a legrövidebb úton a jutalomhoz. Jóllehet látszólag semmi közük sincsen a csonthoz. Mindez az ösztönön és nem a logikus gondolkodáson alapszik. Így például a táncos a táncosnőt olyan játékszabályok szerint vezeti, amelyeket egyikük sem ismer. Ezek a szabályok éppúgy rejtett nyelven szólnak hozzád, mint te a lovadhoz. És nem is tudnád nekem pontosan megmondani, milyen mozdulatokkal bírod engedelmességre a lovadat."

"Nos, mivel a barbár gyengesége abban állott, hogy mindenek előtt döbbent csodálatot akart kelteni a királynőben, ösztöne hamarosan megsúgta neki, hogy csak egyetlen út létezik, a többi összes út csak még jobban eltávolítja tőle, megbocsátóbbá és csalódottabbá teszi a királynőt. Ezért elkezdte megjátszani a hallgatást. A királynő pedig ezzel kezdte megváltoztatni őt a maga módján, rábírva, hogy a harci bárd suhogtatása helyett inkább a szótlan tiszteletadás fegyverével éljen."

Így világosodott meg előttem, hogy ha tovább is körülzárva tartjuk ezt a mágnespólust, amelyik ellenállhatatlanul vonta maga felé a tekintetünket, jóllehet szándékosan behunyta a szemét, akkor veszedelmes játékba kezdünk vele, mert állandó figyelmünktől olyan lenyűgöző erőre tesz szert, mint valami kolostor.

Összehívtam hát a vezéreimet, és így szóltam hozzájuk:

"Elcsodálkoztatom, és úgy veszem be ezt a várost. Most az a legfontosabb, hogy a városbeliek kérdezzenek tőlünk valamit."

A tapasztalattól megokosodott tábornokaim ugyan egy árva szót sem értettek abból, amit mondottam nekik, de azért zajosan helyeseltek.

Eszembe jutott az a válasz is, amelyet atyám adott valakiknek, akik azt vetették ellene, hogy az emberek a nagy dolgokban csak a nagy erőknek engednek.

"Bizony, így igaz - válaszolta nekik. - De nem kell attól tartanotok, hogy önmagatokkal juttok ellentétbe, mert szerintetek az erő akkor nagy, ha meghátrálásra kényszeríti az erőseket. Nos, itt van például egy erőteljes, dölyfös és kapzsi kalmár. Vagyonnyi gyémántot szállít a tüszőjébe bevarrva. De aztán jön egy vézna, szegény és óvatos púpos, akit a kereskedő nem is ismer, más nyelvet beszél, nem az övét; nos, ez a púpos mégis meg akarja kaparintani a drágaköveket. Nem látod, hol fészkel az ereje?

- Nem látjuk - válaszolták a vezérek.

Atyám így folytatta:

- A nyápic idegen odamegy az óriáshoz, és mivel meleg van, meghívja, hogy ossza meg vele a teáját. Ha a köveid jól be vannak varrva a tüsződbe, semmi kockázat sincsen abban, hogy elfogyasztasz egy csésze teát egy vézna púpos társaságában.

- Persze, hogy nincsen - válaszolták a többiek.

- Ám a válás pillanatában mégis a púpos viszi el a köveket, a kereskedő pedig megpukkad a méregtől, mert valósággal gúzsba kötötte az a tánc, amelyet a másik járt el neki.

- Miféle táncot? - kérdezték a többiek.

- A három csontkocka táncát - válaszolta atyám.

Aztán megmagyarázta nekik:

- Az a helyzet, hogy a játék erősebb, mint a játék tárgya. Vezér vagy, tízezer katonának parancsolsz. A fegyverek a katonák kezében vannak. Mind szolidárisak egymással. Mégis meg tudod parancsolni nekik, hogy vessék egymást börtönbe. Mert nem a dolgokból élsz, hanem a dolgok értelméből. Mihelyt az lett a gyémántok értelme, hogy a játékkockák biztosítékául szolgáljanak, szépen átvándoroltak a púpos zsebébe.

Körém sereglett vezéreim azonban nekibátorodtak:

- De hogyan jutsz a városlakók közelébe, ha egyszer nem hajlandók meghallgatni téged?

- Na lám, a szószátyárság kedvelése már megint oktalan fecsegésre indít. Ha néha meg tudják is tagadni az emberek, hogy odahallgassanak, miből gondolod, hogy képesek arra is, hogy ne halljanak semmit?

- Ha elég szilárd a szívében az, akit igyekszem megnyerni ügyemnek, akkor süketnek tettetheti magát ígéreteim kísértésével szemben.

- Hát persze, mert felfeded a szándékodat. De ha kedvel valamilyen zenét, s te ilyet játszol neki, akkor nem téged hallgat, hanem a zenét. És ha olyan problémával foglalkozik amely teljesen elfoglalja, és te rávezeted a megoldásra, akkor kénytelen elfogadni. Hogyan kívánhatod, hogy csak azért, mert gyűlöl vagy megvet téged, azt színlelje önmagának, hogy tovább nem próbálkozik a megoldással? Ha megmutatod a kockajátékosnak azt a dobást, amelyik kihúzza a csávából, s amelyet addig hiába keresett, akkor a markodban van, mert engedelmeskedni fog neked, hiába nem vesz rólad színleg tudomást. Ha a kezedbe adják, amit keresel, elveszed. Ez a nő keresi elveszett gyűrűjét vagy valami talány kulcsát. Odanyújtom neki a gyűrűt, mert én találtam meg. Vagy fülébe súgom a talány megoldását. Persze, mindegyiket visszautasíthatja, mert túlságosan gyűlöl. De ennek ellenére a kezemben volt, mert sikerült asztalhoz ültetnem. Nagyon ostobának kellene lennie, ha ezek után még tovább keresne...

Elképzelhetetlen, hogy ennek a városnak a lakói ne kívánjanak, keressenek, vágyjanak, óvjanak, ápoljanak szeretettel valamit. Különben mi köré építenének bástyákat? Ha kevés vizet adó kút köré építed őket, én pedig tavat ások a falakon kívül, falaid maguktól leomlanak, mert nevetségessé váltak. Ha valami titok köré építed őket, de katonáim a falakon kívülről torkuk szakadtából kiabálják feléd a titkot, bástyáid ugyancsak leomlanak, mert tárgytalanokká váltak. És ha gyémánt köré építed, de én falaidon kívül úgy hintem a gyémántot, mint a kavicsot, leomlanak a bástyáid, hiszen csak a szegénységedet védelmezik. És ha tökéletes tánc köré építed, de én ugyanezt a táncot jobban járom, mint te, magad fogod ledönteni bástyáidat, hogy megtanulj tőlem táncolni...

Én először egyszerűen csak azt akarom, hogy a városbeliek hallják a szavakat. Aztán később majd hallgatnak is rám. De, persze, ha trombitálok a falaik alatt, akkor békében nyugszanak bástyáikon, oda se hederítenek nevetséges erőlködésemre. Mert csak azt hallod meg, ami neked szól. És amitől gyarapszol. Vagy ami megoldást hoz belső viaskodásaidra.

- Tehát hiába színlelik, hogy tudomást sem vesznek rólam, mégis hatni fogok rájuk, mert a nagy igazság az, hogy az ember egymagában nem létezik. Nem maradhatsz változatlanul önmagad olyan világban, amelyik folyton változik körülötted. Hathatok rád anélkül, hogy hozzád nyúlnék, mert akarod, vagy nem akarod, az értelmedet változtatom meg, és te ezt képtelen vagy elviselni. Titok tudója voltál, de már nincs többé titok, s ezzel megváltozott az értelmed. Titokban csúfondáros hallgatókkal veszem körül azt, aki egyedül táncol és szaval, s aztán fellebbentem a függönyt: azonnal félbeszakíttatom vele a táncát.

S ha mégis tovább táncol, akkor bolond.

- Értelmed a többi ember értelméből van, akár akarod, akár nem akarod. Ízlésed a többi ember ízléséből van, akár akarod, akár nem akarod. Cselekedeted valamely játék egyik mozdulata. Tánclépés. Megváltoztatom a játékot vagy a táncot, és ezzel megváltoztattam a cselekedetedet is.

Játék kedvéért építed a bástyáidat, magad fogod lerombolni őket egy másik játék miatt.

Mert nem a dolgokból, hanem a dolgok értelméből élsz.

- A városbelieket elbizakodottságukban fogom megbüntetni, mert a bástyáikban bíznak.

- Holott egyetlen védőbástyád van csupán: annak a struktúrának a hatalmas ereje, amely alakít téged, és amelyet szolgálsz. Mert a cédrus védőbástyája maga a magjában rejlő erő, amely lehetővé teszi számára, hogy megálljon a vihar, a szárazság és a köves talaj ellenére is. Aztán majd magyarázhatod a kérgéből kiindulva, de a kéreg előbb szintén a mag gyümölcse volt. Gyökerek, kéreg és lombozat: a kifejeződött mag. De az árpa csírájának nagyon csekély az ereje, ezért az árpa gyenge védőbástyát állít szembe az idő támadásaival.

Aki állandó, aki megvalósult, az közel van hozzá, hogy eleinte láthatatlan, saját erővonalai mentén kibontakozzék valami erőtérben. Az ilyent nevezem én csodálatos védőbástyának, mert az idő nemhogy lerombolja, hanem inkább tovább építi. Az idő azért van, hogy őt szolgálja. És nem számít, hogy védtelennek látszik.

A kajmán bőre nem véd semmit, ha az állat meghalt.

Így elmélkedtem gyengeségén vagy erején, miközben a cementköpenyébe beágyazott várost szemléltem. "Kettőnk közül vajon melyikünk vezeti majd a táncot?" Veszedelmes dolog búzaföldbe akár egyetlen konkolymagot is elvetni, mert a konkoly léte erősebb, mint a búzáé, és mit sem számít a látszat és a szám. A te számodat a mag hordozza magában. Ha meg akarod számlálni, előbb le kell pergetned az időt.

CLVIII.

Így töprengtem sokáig a bástyán. Az igazi bástya benned van. Tudják ezt jól a katonák, akik a kardjukat suhogtatják előtted. De te nem lépsz. Az oroszlánnak nincs páncélja, lábával azonban olyan gyorsan üt, mint a villám. És ha ráugrik barmodra, úgy tépi ketté, mint te a kétajtós szekrényt.

Persze - válaszolod erre -, gyarló lény a kisgyerek, és azt, aki később majd megváltoztatja a világot, élete első napjaiban oly könnyen el lehetett volna fújni, mint a gyertyát. De én láttam, hogyan halt meg Ibrahim gyermeke. Akinek egészséges korában olyan volt a mosolya, mint az ajándék. "Gyere ide" - hívták az emberek Ibrahim gyermekét. Ő pedig odament az aggastyánhoz. És rámosolygott. Az aggastyán arca ettől felragyogott. Megpaskolta a gyermek arcocskáját, de nem nagyon tudott mit mondani neki, mert a gyermek tükör volt, s ha belenézett, szinte szédület fogta el. Vagy olyan, mint az ablak. Mert a gyermek mindig elbátortalanít, mintha ismeretek tudója volna. És ebben tulajdonképpen nem is nagyon tévedsz, mert a gyermek szelleme roppant erős mindaddig, amíg el nem csökevényesíted. Három kavicsból egész hajóhadat épít magának. Persze, az aggastyán nem ismeri fel benne a hadiflotta parancsnokát, de megérzi ezt az erőt. Nos, Ibrahim gyermeke olyan volt, mint a méh, amelyik mindent összegyűjt maga körül, és mézet csinál belőle. Minden mézzé lett, amihez hozzáért. És rád mosolygott fehér fogaival. Te pedig csak álltál, nem tudva, mit ragadj meg ezen a mosolyon át. Mert nincs szó ennek a kifejezésére. Egyszerűen, csodálatos módon ott voltak előtted e nem sejtett kincsek, mint mikor a tengeren hirtelen kitör a tavasz, s a felhők hasadékán átragyog a nap. És a tengerész hirtelen úgy érzi, egész lényével imádsággá lett. A hajó öt percen át dicsfényben úszik. Karodat összefonod a melleden, és kapsz. Így volt ez Ibrahim gyermekével is, a mosolya úgy suhant át rajtad, mint valami csodálatos alkalom, nem tudtad miben, hogyan ragadd meg. Túlságosan rövid ideig tartó királyság napsütötte tájak és kincsek felett, amelyeket még csak időd sem volt számbavenni. Amelyekről nem is tudnál mondani semmit. De ez a gyerek ablakként nyitotta és zárta a szemét valami más felett. És bár nem volt beszédes, mégis tanított. Mert az igazi tanítás nem az, ha beszélnek hozzád, hanem ha vezetnek. És, öreg jószág, úgy vezetett tégedet, mint fiatal juhász a láthatatlan réteken, amelyekről nemigen tudtál volna egyebet mondani, hacsak azt nem, hogy egy pillanatig úgy érezted, megszoptattak, jóllakattak, etettek, itattak. Nos, erről a gyerekről, aki ismeretlen nap jele volt számodra, tudtad meg, hogy haldoklik. Az egész város virrasztó mécsessé, kotlós-meleg aggodalommá lett. Minden öregasszony összesereglett, hogy kipróbálja rajta orvosságait és énekeit. Az emberek ott ültek a kapu előtt, ügyelve, hogy senki zajt ne csapjon az utcán. Takargatták, babusgatták, legyezgették. És így épült a halál és a gyermek között a bástya, amelyet bevehetetlennek vélhettél volna, hiszen egész város vette körül katonákkal, hogy megvédje a halál ostroma ellen. Ne mondd nekem, hogy a gyermekbetegség gyenge test küzdelme gyenge hüvelyében. Ha volt valahol messze orvosság, lovas küldöncöt szalasztottak érte. A te betegséged is a sivatagba küldött lovasok vágtatásán fordul meg. És a váltások okozta késedelmeken. Meg a nagy vályúkon, ahol megitatják a lovakat, meg a hasukba mélyesztett sarkantyúkon, mert versenyfutásban kell legyőzni a halált. Persze, nem látsz egyebet, csak egy érzéketlen, verejtéktől fényes arcot. Pedig amiért itt a harc folyik, az is megsarkantyúzott lovakkal folyik.

Vézna gyermek? Miből gondolod, hogy az? Úgy vézna, mint a vezér, aki egész sereget vezet.

És én megértettem, miközben elmerengtem rajta, és néztem az öregasszonyokat és férfiakat, meg a fiatalabbakat, az egész méhrajt a királynő körül, az összes bányászt az aranybarázdában, az összes katonát a vezér körül, én megértettem, hogy azért alkották most itt egyetlen embert, és ilyen erőset, mert ugyanúgy, mint ahogyan a mag a sokféle anyagot, amelyből aztán fák, tornyok és bástyák lesznek, őket is valami csendes, titkos, bánatos mosoly szívta ide, hívta össze harcra. Nem volt semmi törékenység ebben az oly sebezhető gyermektestben, mert egészen természetesen, anélkül, hogy tudomása lett volna róla, megnőtt a többiek erejétől, ennek a hívásnak a hatására, amely magad köré rendel minden külső tartalékot. És egy egész város lesz a gyermek szolgálója. Ahogyan a mag által mozgósított, a mag által odaparancsolt ásványi nedvek lesznek a kemény kéreg alatt a cédrus védőbástyájává. Ugyan mit jelent a csíra törékenysége, ha megvan az a hatalma, hogy összegyűjtse barátait, és megalázza ellenségeit? Hiszel az óriás külsejének, öklének és rémítő hangjának? Az első pillanatban igen. De megfeledkezel az időről. Az idő gyökereket épít neked. És nem veszed észre, hogy az óriás szinte már meg van kötözve egy láthatatlan struktúra szorításában. És nem veszed észre, hogy az a gyenge gyermek egész hadsereg élén jár. Az óriás egy szempillantás alatt eltaposná. De nem fogja mégse eltaposni. Mert a gyermek nem fenyegetés. De aztán lábát az óriás fejére helyezi, és sarkának egyetlen mozdulatával elpusztítja.

CLIX.

Mindig azt tapasztalhattad, hogy az erőset eltapossa a gyenge. Persze, első pillantásra ez hamis, és ebből származnak szavaid tévedései. Mert megfeledkezel az időről. Igaz, ha kihívja maga ellen, a vézna gyermekeket eltapossa az óriás haragja. De nem a vézna gyermek játékából vagy értelméből származik az óriás haragja. Hanem abból, hogy a gyermek nem is hederít rá. Vagy abból, hogy szereti őt. És serdülő korában talán abból, hogy segíti, mert azt akarja, hogy az óriásnak szüksége legyen rá. Aztán elkövetkezik az ötletek ideje, és a felnőtt gyermek fegyvert kovácsol magának. Vagy pedig egészen egyszerűen magasságban, súlyban kerekedik fölébe. Vagy még egyszerűbben, a gyermek beszélni kezd, és ezreket állít maga mellé, aztán az óriás ellen vezeti őket, és ők ezren lesznek a védőpáncélja. És ezen keresztül próbáld most már megsebezni.

Ha egyetlen konkolyszemet fedezek fel a búzatáblában, már tudom, hogy a búza lesz a vesztes. És vesztes lesz a zsarnok is, katonástól, csendőröstől, ha a népe között valahol csak egyetlenegy olyan gyermek is akad, mint Ibrahim fia, aki szép lassan felcseperedik, és érlelgeti azt az új arcot, amely majdan úgy rendezi a maga képére a világot, mint a vasfűző (mert már látom, hogy készen vannak az erővonalak), vége a zsarnok világának, le van rombolva, mint azok a templomok, amelyeket egyetlen mag is le tudott győzni, mert óriási fa terebélyesedett belőle, miközben türelmesen terítette széjjel gyökereit, mint az ébredező ember, aki nyújtózkodik, és lassan megfeszíti karján az izmokat. De aztán az egyik gyökér ledöntött egy támaszfalat, a másik egy boltozatbordát. A törzs a kupolát ütötte át, ott, ahol a zárókő van, mire a zárókő leomlott. S immár a fa uralkodik a leomlott, darabokra széthullott anyagok felett, s belőlük szívja nedvét, amellyel táplálkozik.

Ám az óriás fát is le tudom dönteni, ha sor kerül rá. Mert a templom fává lett. A fa azonban liánfajzattá silányul. Elég hozzá egyetlen szárnyas, szélhordta mag.

Mit mutatsz, ha az idő végleg legombolyít? Persze, látszólag láthatatlan ez a cementburkába bezárt város. Én azonban tudok olvasni. Azáltal, hogy készleteibe zárta be magát a város, elfogadta a halált. Én félek azoktól a törzsektől, amelyek mezítelenül, erődök nélkül vándorolnak fel észak felé a pusztájukból. Szinte fegyvertelenül vonulnak ide-oda. Ám olyanok, mint a még ki nem csírázott mag, amelyik nincs tudatában a saját erejének. Seregem El Ksour kútjának mély vizéből támadt életre. Isten által megmentett vetés vagyunk. Ki fog útjába állni a mi haladásunknak? De elég lesz meglelnem a rést a cementvázon, hogy összeroppantsam a templomot a magvába zárt fa felébresztésével. Elég lesz megtudnom, milyen táncot járnak, hogy hímnek engedelmeskedő nősténnyé legyél, megszelídített város, olyan, mint az otthon maradt asszony. Már az enyém is vagy, mint a lépes méz, erődben túlságosan bízó város! Csak aludjanak őrzőid. Mert meg vagy romolva szívedben.

CLX.

"Így tehát - gondoltam magamban - nincs bástya. Amelyeket én emeltettem, csak azért szolgálják hatalmamat, mert hatalmam teremtményei. Csak azért szolgálják állandóságomat, mert az én állandóságom eredményei. De nem nevezzük bástyának a kajmán pikkelyhüvelyét, ha már meghalt a kajmán."

"És ha azt hallod, hogy valamely vallás panaszkodik az emberekre, mert nem hagyják magukat megtéríteni, nevesd ki. A vallás dolga felszívni magába az embereket, nem pedig az embereké, hogy elfogadják. Nem vetheted szemére a földnek, hogy nem nevel cédrust."

"Azt hiszed, hogy akik mennek, és új vallást hirdetnek, handabandázásukkal, ravasz halandzsájukkal vagy szószátyárságukkal terjesztik el a világban, és térítik meg az embereket? Én már túlságosan sokat hallottam az embereket ahhoz, hogy ne értsem a szavak értelmét. Tudom, hogy a beszéd értelme: olyan erőt eljuttatni hozzád a másik emberből, ami új szempont, ami önmagából igyekszik táplálkozni. Vannak szavak, amelyeket úgy vetsz el, mint a magvakat, amelyek képesek magukba szívni a földet, és cédrussá szervezni. Persze, vethettél volna olajfamagot is, és szervezhetted volna olajfává. Mindegyik fel fog virágozni, önmagát szaporítva. Persze a növekvő cédrusban a szél egyre erősebben fog dalolni. Ha a hiénafajzat szaporodik, akkor azt hallod, hogy egyre több és több hiénavonítás tölti be az éjszakát. De állítod-e majd, hogy a cédrusfa lombjában susogó szél vonja magához a föld nedveit, vagy a hiénavonítás mágikus ereje változtatja hiénává a vadgazella húsát? A hiénák húsa a gazellák húsából származik, a cédrus húsa a köves talaj nedveiből. Új vallásod hívei hitetlenek soraiból toborzódnak. De soha senkit nem határozott meg a beszéd, ha ennek a beszédnek nincsen magába szívó ereje."

"Mert amikor kifejezel, magadhoz szívsz. És ha kifejezlek, az enyém vagy. Szükségszerűen bennem valósulsz meg. Mert ezentúl én vagyok a nyelved. Ezért mondom a cédrusról, hogy a köves föld nyelve, mert rajta keresztül lesz ez a föld szélzúgássá."

"De rajtam kívül ki kínál neked fát, hogy benne valósulj meg?"

Tehát valahányszor ember cselekedetének voltam tanúja, sohasem igyekeztem a hangoskodásából - amelyet éppúgy gyűlölhetsz, mint ahogy elvethetsz - vagy csendőrei munkájából megmagyarázni, mert a csendőrök életben tarthatják ugyan a halódó népet, de népet építeni képtelenek. Már beszéltem neked erről az erős országok kapcsán, amelyek leüttetik az elbóbiskolt strázsák fejét, amiből te tévesen azt a következtetést vonod le, hogy szigorúkból származik az erejük. Mert a fejeket leüttető gyenge ország, amelyikben mindenki alszik, nem egyéb, mint véres kezű komédiás, ezzel szemben az erős ország a saját erejével tölti meg tagjait, és nem tűri az álmot. Az ember hatékonyságát nem is a kimondott szavakkal vagy észbeli indítékokkal és érvekkel igyekeztem megmagyarázni, hanem az új és termékeny struktúrák szóval ki nem fejezhető erejével, amilyen arról a kőbe vésett arcról sugárzik feléd, amelyet megnéztél, s amelyik más emberré tesz téged.

CLXI.

Leszállt az éjszaka, én pedig felhágtam a környék legmagasabb kanyarulatára, hogy figyeljem, hogyan alszik a város, hogyan hunynak ki körös-körül a mindenre rátelepedő sötétségben sivatagi táborom fekete foltjai. Azért csináltam, hogy behatoljak a dolgokba, mert tudtam, hogy seregem menetelő erő, a város meg zárt erő, mint a lőportorony, és hogy a vonzási pontja köré tömörülő sereg képén át egy másik kép is születőben volt, szerveződött, és gyökerei, amelyekről egyelőre még mit sem tudtam, különbözőképpen kötözték össze ugyanazokat az anyagokat; ennek a titokzatos vajúdásnak a jeleit igyekeztem kiolvasni az éjszakában, nem azzal a céllal, hogy előre lássam, hanem hogy irányítsam, mert az őrszemeket kivéve most mindenki aludni tért. Nyugszanak hát a fegyverek. De te hajó vagy az idő folyamán. És átment rajtad a reggeli, a déli és esti világosság, mint a lappangó készülődés órája, és valamivel előbbre vitte a dolgokat. Meg az éjszaka hallgatag fellángolása, miután erőt merített a nappali fényből. Jól olajozott, álmok hatalmába került éjszaka, mert csak azok a művek maradnak fenn, amelyek maguktól készülnek, mint az újra sarjadó hús, a készülő nedvek, az őrök megszokott léptei, a szolgálólányok kezébe letett éjszaka, hiszen az úr aludni tért. Éjszaka, amikor ki lehet javítani a hibákat, mert hatásuk másnapra halasztódik. Amikor győztes vagyok, éjszaka másnapra teszem el a győzelmemet.

Szüretelésre váró, az éjszaka által ideiglenesen megkímélt szőlőfürtök, felfüggesztett aratások éjszakája. A bekerített ellenségek éjszakája, akiket csak másnap fogok el. A megtett tétek éjszakája - a játékos egyelőre aludni ment. A kalmár is aludni ment, de utasításait közölte a felette őrködő éjjeliőrrel. A tábornok is aludni ment, de parancsait kiadta az őrszemeknek. A fedélzetmester is aludni ment, de utasítást adott a kormányosnak, a kormányos pedig az Orion csillagkép után igazodik; amelyet pontosan befogott a vitorlázat megfelelő résébe. A jól kiadott parancsok és a felfüggesztett alkotótevékenység éjszakája.

De egyúttal olyan éjszaka is, amelyen csalni lehet. Amelyen a martalócok elrabolják a termést. A tűzvész elpusztítja a csűröket. Az áruló elfoglalja a citadellákat. A felharsanó kiáltások éjszakája. A hajóra leselkedő zátony éjszakája. A látogatások és a csodák éjszakája. Isten ébredéseinek az éjszakája - a tolvaj -, mert akit szerettél, hiába várod, amikor felébredsz!

Éjszaka, amelyen hallani lehet, hogyan roppannak a csigolyák. Éjszaka, amelynek mindig hallottam ropogni a csigolyáit, mint az ismeretlen angyalét, akiről sejtem, hogy ott van népem között, és egy napon ki kell szabadítanom...

A befogadott magvak éjszakája.

Isten türelmének éjszakája.

CLXII.

És újra rád leltem illúzióiddal együtt, amikor azokról beszéltél nekem, akik alázatosan élnek, mit sem kívánva, családi erényeiket gyakorolva, egyszerűségben megülve ünnepeiket, jámboran nevelve gyermekeiket.

- Hát igen - válaszoltam neked -. De mondd csak, milyenek az erkölcseik? És melyek az ünnepeik? És kik az isteneik? Elég különösek, mint a fa, amelyik a maga módján dolgozza magába a homokot, nem pedig a másik fa módján. Különben hol találnád őket?

Csupán annyi a kívánságuk - mondod -, hogy békében éljenek... hát persze. De azért mégis hadban állnak. Éppen állandóságuk nevében, hiszen azt kívánják, hogy fennmaradjanak minden lehetségessel szemben, mindennel szemben, amibe esetleg beolvadhatnának. A fa is harc, a magjában...

- De ha egyszer megvan; a lelkük fennmaradhat. Ha egyszer kialakult az erkölcsiségük...

- Az igaz! Ha végre befejeződött valamely nép történelme, akkor fennmaradhat. Jegyesed, akit valaha ismertél, fiatalon meghalt. Akkor még mosolygott. Ez a jegyesed már soha nem öregedhet meg, szép és mosolygós marad mindörökké... De a néped vagy meghódítja a világot, hogy magába olvassza ellenségeit, vagy a saját pusztulásának erjesztőanyagai lepik el. Attól halandó, hogy él.

Te azonban azt kívántad, hogy tovább éljen a kép, tovább éljen kedvesed emléke.

De újra kezded az ellenkezést:

- Ha a forma, amelyik irányítja, immár hagyománnyá, vallássá és bevett szokásokká változott, akkor tovább fog élni azáltal, hogy nemzedékeken át továbbszármaztatja a kódját. És te már mindig csak boldognak fogod ismerni, fiai szemében ezzel a csillogó fénnyel...

- Persze - mondottam neki -, ha sikerült készleteket gyűjteni, egy darabig élhetsz a mézedből. Aki felhágott a hegycsúcsra, egy ideig élvezheti a tájat, amely számára a sikerrel kiállott hegymászás. Visszaemlékszik a megmászott sziklákra. Ám az emlék nemsokára kihuny. S akkor a táj is kiürül vele.

Ünnepeid bizonnyal újra átéltetik veled falud felépítését vagy a vallásának megteremtését, mert az ünnepek állomások, erőfeszítések és áldozatok emlékei. Ám erejük elhalványul, mert lassacskán ódon vagy egyáltalán haszontalan ízt érzel rajtuk. Ilyennek hiszed magadat szükségszerűen. Boldog néped otthonülővé válik, és megszűnik élni. Ha hiszel a tájban, akkor ott maradsz, ám elunod magad, és megszűnsz lenni.

Vallásod lényege megszerzésének aktusa volt. Azt hitted, hogy ajándék. De az ajándékkal hamarosan nem tudsz mit kezdeni, felviszed a padlásra, mert elkoptattad igazi erejét, ami a kapott ajándék felett érzett öröm, nem pedig a birtoklása volt.

- Nincs hát reményem megpihenésre?

- De van, ott, ahol majd hasznát veszed annak, amit gyűjtöttél. Egyedül a halál békéjében, amikor Isten majd begyűjt a csűrébe.

CLXIII.

Mert vannak olyan szakaszai az életnek, amelyek minden ember számára visszatérnek.

Barátaid szükségszerűen rád unnak. Más házakba mennek, ott panaszkodnak rád. De aztán, amikor kipanaszkodták magukat, visszajönnek, mert megbocsátottak neked, és megint szeretnek újból készen rá, hogy akár az életüket is kockáztassák a te életedért.

Ám ha egy harmadiktól tudod meg (aki váratlanul visszamondja neked, ami nem neked volt szánva) azt, hogy már elég volt belőled, ami tehát független tőled, az azt eredményezi, hogy eldobod magadtól azokat, akik szeretnek, s akik most visszajönnek hozzád; mert újra szeretnek.

Mármost ha korábban nem szeretted volna őket, akkor boldog lennél hozzád való megtérésük miatt, sőt kívántad volna is, és most örömmel ünnepelnéd őket.

Miért nem akarod, hogy több szakasz is legyen az ember életében, holott ugyanabban a napban is különböző szakaszok játszódnak le benned legmegszokottabb táplálékaiddal szemben, amelyek hol kívánatosak, hol közömbösek, hol meg valósággal undor tárgyai számodra étvágyad szerint?

Ugyanígy nincs meg bennem az a képesség sem, hogy mindig ugyanazt a tájat élvezzem.

CLXIV.

Valóban itt az ideje, hogy felvilágosítsalak, milyen az ember.

Az északi tengereken vannak olyan úszó jégtömbök, amelyek hegyvastagságúak, de tömegükből csak vékony taréj látszik ki a ragyogó napban. A többi szunnyad. Így van ez az emberrel is, akinek csupán nyomorúságos kis részét világítottad meg nyelved mágiájával. Mert a századok bölcsessége kovácsolt kulcsokat megragadására. És fogalmakat megvilágítására. De aztán időnként olyannal találkozol, aki egy még meg nem fogalmazott részt tár tudatod elé, új kulcs segítségével, amely egyetlen szó, mint például az, hogy: "féltékenység", amelyről már szóltam neked, s amelyik egyszerre fejez ki egy bizonyos kapcsolathálózatot, s ha az asszony utáni vágyra vezeted vissza, egyúttal megvilágítja előtted a szomjhalált is, meg még sok minden mást. És megérted gondolatmenetemet, holott nem tudtad volna megmagyarázni nekem, miért kínosabb számomra a szomjúság, mint a pestis. De a szó, amely hatást képes elérni, nem az, amelyik a megvilágított gyenge részhez szól, hanem amelyik a homályban maradt részt fejezi ki, és amelyiknek még nincs nyelve. Ezért mennek oda a népek, ahol az emberek nyelve gazdagítja a kifejezhető részt. Mert sejtelmed sincsen roppant táplálékszükségleted tárgyáról. Én azonban elhozom neked; és te megeszed. A logikusan gondolkodó pedig őrületet emleget, mert tegnapi logikája nem engedi, hogy megértsen.

Az én bástyám az az erő, amely ezeket a rejtett készleteket szervezi és hozza fel a tudatba. Mert homályosak, logikátlanok és ellentmondásosak a szükségleteid. A békét és a háborút keresed, a játékszabályokat, hogy élvezhesd a játékot, és a szabadságot, hogy élvezhesd önmagadat. A bőséget, hogy kielégülj vele, és az áldozatot, hogy magadra lelj benne. A készletek megszerzését a megszerzésért, és a készletek élvezését a készletekért. A szentséget szellemed világosságáért, és a test győzelmeit értelmed és érzékeid luxusáért. Otthonod forró áhítatát és a forró áhítatot a mindennapokból való menekülésben. A könyörületességet a sebek iránt, és az egyén sebzettségét az emberekkel szemben. A szervezett szerelmet a kényszerű hűségben, és a szerelem felfedezését a hűségen kívül. Az egyenlőséget az igazságosságban, és az egyenlőtlenséget a felemelkedésben. De mindezeknek a szétzúzott kőhöz hasonló rendetlen szükségleteknek milyen fát fogsz támasztani, amelyik felszívja, elrendezze őket, és embert csináljon belőled? Miféle katedrálist építesz, amelyik ezekből a kövekből valósul meg?

Az én bástyám mindenekelőtt a mag, amelyet neked kínálok. Meg a törzs és az ágak alakja. A fa annál állandóbb lesz, minél jobban szervezi rendbe a föld nedveit. Országod annál állandóbb lesz, minél jobban magába szívja mindazt, ami belőled kínálkozik a számára. Semmit érők a kőbástyák, ha immár nem egyebek, mint a halott pikkelypáncélja.

CLXV.

"Megtalálják a dolgokat - mondotta atyám -, mint a sertések a szarvasgombát. Mert vannak dolgok, amelyeket meg kell találni. Ám semmi hasznukat nem látod, mert te a dolgok értelméből élsz."

"A dolgok értelmére azonban nem lelnek rá, mert azt nem megtalálni, hanem megteremteni kell."

"Ezért beszélek én neked."

- Mit tartalmaznak ezek az események? - kérdezték atyámtól.

- Az események - válaszolta atyám - azt az arcot tartalmazzák, amelyet én gyúrok belőlük.

Mert állandóan megfeledkezel az időről, márpedig az az idő, amely alatt hittél valami hamis hírben, nagy mértékben meghatározott téged, mert olyanná válik, mint a dolgozó mag, a növekedő lomb. Aztán hiába oszlik el tévedésed, te közben mássá lettél. És ha ezt vagy azt állítom előtted, te előbb-utóbb annak minden jegyét, minden összefüggését, minden bizonyítékát megleled. Például ha azt állítom a feleségedről, hogy megcsal, rájössz, hogy kacér, tetszeni vágyó. És ez igaz is. Meg hogy állandóan eljár hazulról, ami megint csak igaz, de te eddig nem vetted észre. Aztán hiába teszem jóvá a hazugságomat, a struktúra maga megmarad. Hazugságomból mindig marad vissza valami, mert olyan szempontot kínált, amelyből valóban létező igazságokat lehet felfedezni.

És ha azt mondom, hogy a pestist a púposok terjesztik, rémülten döbbensz rá, milyen sok a púpos ember. Mert eddig nem figyeltél fel rájuk. És minél hosszabb ideig hiszel nekem, annál jobban felismered őket. Az eredmény az lesz, hogy tudod, mennyien vannak. És ez az, amit el akartam érni.

CLXVI.

"Én felelős vagyok - mondotta atyám - minden ember minden cselekedetéért."

- Csakhogy egyesek gyáván viselkednek, mások árulók - válaszolják neki. - Szerinted miben állna a te felelősséged?

- Ha valaki gyáván viselkedik, az én vagyok. És ha valaki áruló, én árulom el magamat.

- Miképpen lehetnél önmagad árulója?

- Elfogadom az események valamilyen képét, amely szerint az emberek ártanak nekem. És felelős vagyok érte, mert ezt én kényszerítem rájuk. És aztán ez lesz az igazság. Tehát én az ellenségem igazságát szolgálom.

- És miért lennél gyáva?

- Azt nevezem gyávának - válaszolta atyám -, aki, miután lemondott arról, hogy megmozduljon, rádöbben, hogy mezítelen. Gyáva az, aki így beszél: "Jaj, a folyam elragad!" különben úszna, hiszen vannak izmai.

Aztán így összegezte gondolatait:

- Gyávának és árulónak nevezek mindenkit, aki más hibái vagy az ellensége ereje miatt panaszkodik.

De senki sem értette meg:

- Pedig vannak olyan nyilvánvaló dolgok, amelyekért nem vagyunk felelősek...

- Nincsenek! - mondotta atyám.

Megfogta egyik vendégét, és szelíden az ablak felé tuszkolta:

- Milyen alakja van ennek a felhőnek?

A másik sokáig nézte figyelmesen:

- Fekvő oroszlánra hasonlít - mondotta végre.

- Mutasd csak meg ezeknek is!

Atyám két részre osztotta a gyülekezetet, aztán az egyiket az ablakhoz vezette. És mindnyájan felismerték a fekvő oroszlánt, amelyet az ujjával mutogatta-magyarázott nekik az első tanú!

Atyám ekkor félreállította őket, és egy másik vendégét tuszkolta az ablakhoz:

- Milyen alakja van ennek a felhőnek?

Ez a másik sokáig vizsgálgatta figyelmesen:

- Olyan, mint a mosolygó arc - szólalt meg végre.

- Mutasd csak meg ezeknek is!

És mindnyájan látták a mosolygó arcot, amelyet ez a második tanú mutatott nekik az ujjával.

Atyám ezután az egész vendégsereget eltessékelte az ablaktól.

- Próbáljatok megegyezni a felhő alakjában - mondotta nekik.

De eredménytelenül vitatkoztak, a mosolygó arc épp nyilvánvaló lévén az egyik csoportnak, mint a fekvő oroszlán a másiknak.

- Az eseményeknek - magyarázta nekik atyám - szintén nincsen más alakjuk, csupán az, amelyet az alkotó szán nekik. És minden alak igaz együtt.

- Mi ezt értjük, amíg a felhőről van szó - vetették ellen -, de ha az életről, akkor nem... Mert ha pirkad már a csata hajnala, de sereged nem hasonlítható össze ellenfeled erejével, nem áll hatalmadban befolyásolnod a harc kimenetelét.

- Ez igaz - válaszolta atyám -. Ahogy a felhő a térben, az események az időben jelentkeznek. Ha az eseményekben akarom kiformálni az arcomat, akkor időre van szükségem. Nem tudok semmit sem változtatni azon, aminek ma este kell bekövetkeznie, a holnapi fa azonban az én magomból fog kikelni. A mag pedig ma van. Alkotni nem azt jelenti, hogy győzelmed számára felfedezünk valami mai fortélyt, amelyet a véletlen rejtett el előled. Az ilyen fortélynak nem lenne hosszú az élete. Sem olyan orvosságnak, amelyik elleplezi a betegséget, mert az ok tovább is megmaradna. Alkotni azt jelenti, hogy a győzelmet vagy a gyógyulást oly szükségszerűvé tegyük, mint a fa növekedése.

De még mindig nem értették:

- Az események logikája...

Atyám erre már gorombán rájuk förmedt felháborodásában:

- Félkegyelműek! - mondotta nekik. - Herélt barmok! Történetírók, filozófusok és kritikusok, holtakon élősködő férgek vagytok, soha semmit sem fogtok megérteni az életből!

Azzal miniszterelnökéhez fordult:

- A szomszéd király hadat akar indítani ellenünk. Nos, mi nem készültünk fel rá. Az alkotás ebben az esetben nem azt jelenti, hogy egy nap alatt nem létező hadseregeket támasszak. Ez gyerekesség. Hanem hogy olyan szomszéd királyt támasszak, aki rászoruljon a mi szeretetünkre.

- De nekem nem áll hatalmamban átgyúrnom őt...

- Ismerek egy énekesnőt - válaszolta neki atyám -, őrá fogok gondolni, ha meguntalak. Nemrég este dalolt nekünk a hűséges és szegény szerelmes kétségbeeséséről, aki nem meri bevallani szerelmét. És egyszerre csak azt láttam, hogy a fővezérem sírva fakad. Pedig ez az ember gazdag, szinte szétfeszíti a dölyf, és minden lányt megerőszakol. Nos, az én énekesnőm tíz perc alatt változtatta ezzé a naiv, angyali lénnyé, akinek minden aggályát és minden gyötrelmét átélte.

- Én nem tudok énekelni - jegyezte meg a miniszterelnököm.

CLXVII.

Mert ha polemizálsz, akkor leegyszerűsített fogalmat alkotsz magadnak az emberről.

A nép királya mögött áll. A király olyan cél felé vezeti, amelyet emberhez méltatlannak ítélsz. Erre polémiába kezdesz a király ellen.

Ám a veled egy véleményen levők közül sokan élnek a királyból. Ők nem ilyen szempontból ítéltek róla, mert vannak más okok is, amelyek arra indították őket, hogy szeressék vagy elviseljék. De te most önmaguk és gyermekeik kenyere ellen lázítod őket.

Egyharmaduk tehát önmagával küszködve követ téged. Megtagadják ugyan a királyt, de rossz a lelkiismeretük, mert voltak más okok, amelyek arra indították őket, hogy szeressék vagy legalábbis elviseljék, hiszen az is a kötelességük volt, hogy enni adjanak a gyermekeiknek, már pedig két kötelesség között nincsen olyan választás, amelyik megnyugtathatna. Nos, ha tettre akarod buzdítani azt az embert, aki kétségekbe gabalyodik, képtelen cselekedetre elhatározni magát, akkor előbb fel kell szabadítanod. Felszabadítani pedig azt jelenti: kifejezni. Kifejezni őt azt jelenti, hogy meg kell találnod számára azt a nyelvet, amelyik ellentmondó törekvéseinek a záróköve. Ha ellentmondásokkal küszködsz, megszűnsz cselekedni, csak várod, hogy elmúljanak, és közben belehalsz. Nos ha még tovább növeled az ellentmondásait, akkor otthagy, és undorral lefekszik.

Egy másik harmaduk meg nem fog követni. De arra kényszeríted őket, hogy igazolják magukat önmaguk előtt, mert érveid azért mégis hatottak rájuk. És arra kényszeríted őket, hogy éppoly szilárd érveket találjanak ki maguknak, mint a tieid, s azokkal döntsék meg őket. Ilyenek mindig vannak, mert a logikus ész oda megy, ahová akarod. A lélek az, amely egyedül uralkodik. Nos, miután állást foglaltak, kifejezték magukat, és felvérteződtek érveik páncéljával, többé már nem tudsz hatni rájuk.

A királyt pedig, jóllehet nem is igen járt az eszében, hogy ellened támassza fel népét, most arra kényszeríted, hogy cselekedjen. És így is tesz: felhívást intéz énekeseihez, történetíróihoz, filozófusaihoz, tanáraihoz, kazuistáihoz és országa törvénymagyarázóihoz. Ezek azután rád kennek minden rossz szándékot, mert ennél semmi sem könnyebb. Kimutatják, milyen aljas vagy - ennél mi sem könnyebb. És az a harmadik rész, amelyik tele van jóindulattal, olvasta írásaidat, de nem tudta magát végleg elhatározni, most újra visszanyeri hitét ettől a logikai remekműtől, amelyet te magad kényszerítettél ki. A rád fogott sanda szándéktól valósággal hányingere támad, és szívvel-lélekkel a király mellé áll. Most végre megnyugtatja a tisztán kimutatható igazság.

Tehát nem ellene, hanem mellette kellett volna kardoskodnod. Mert az ember nem olyan egyszerű, mint hinnéd. Egyébként a király maga is egy véleményen van veled.

CLXVIII.

Ilyeneket mondasz: "Ez az ember az én oldalamon áll, tehát felhasználhatom. De ezt a másikat, aki szembeszáll velem, kényelmi szempontból a másik táborba sorolom, és nem szándékozom rá hatni másként, csak a harc eszközeivel."

Ha így cselekszel, magad keményíted, teremted meg ellenfeledet.

Én azonban azt mondom, hogy barát és ellenség általad kitalált szavak. Valóban jellemeznek valamit, például meghatározzák számodra, mi fog történni, ha találkoztok egymással a csatamezőn, de az embert nem egyetlen szó irányítja, és én ismerek olyan ellenségeket, akik közelebb állnak hozzám, másokat, akik hasznosabbak, megint másokat, akik jobban tisztelnek, mint a barátaim. És az emberre gyakorolt befolyásom nincs kötve a szóban forgó ember verbális helyzetéhez. Sőt, azt is mondhatnám, hogy jobban hatok ellenségemre, mint a barátomra, mert azzal, aki velem egy irányban halad, kevesebb alkalmam nyílik találkozásra és eszmecserére, mint azzal, aki szembejön velem, és nem téveszti szem elől egyetlen gesztusomat, egyetlen szavamat sem, hiszen attól függ az élete.

Persze, nem ugyanúgy fogok hatni mindegyikre, mert múltamat örökségben kaptam, és nem áll módomban bármit változtatnom rajta. És ha elfoglalom ezt a folyóval vagy heggyel ékes vidéket, és ezért kénytelen vagyok ott hadakozni, képtelenség lenne tőlem, ha a hegy helyzetén vagy a folyó irányán siránkoznék. Ilyen siránkozást épeszű hódító szájából soha nem is hallottál. Hanem úgy fogom felhasználni a folyót, ahogy folyót, s a hegyet, ahogy hegyet illik felhasználni. És talán lehet, hogy mivel itt van, kevesebb hasznomra lesz, mintha másutt lenne, mint ahogyan az ellenfél is több bajt okoz, ha erős, mint a szövetségesed. De akkor azon is sajnálkozhatnál, hogy nem más korban születtél, vagy nem más országnak vagy az uralkodója. Az ilyesmi a vágyálmok mocsara. Mivel azonban ami van, az van, és csupán azt szabad számításba vennünk, marad a tény: ugyanolyan befolyást gyakorlok ellenségemre, mint a barátomra. Csak éppen az egyik irányban többé-kevésbé kedvező ez a befolyás, a másikban többé-kevésbé kedvezőtlen. De ha a mérlegre akarsz nyomást gyakorolni, más szóval, cselekedettel vagy erővel kell megnyilatkoznod, akkor teljesen mindegy, hogy bizonyos súlyt leveszel a jobb serpenyőről, vagy ugyanolyan súlyt teszel a bal serpenyőbe.

De te olyan erkölcsi szempontból indulsz ki, amelynek semmi keresnivalója nincsen a te vállalkozásodban; elítéled, eltaszítod azt, aki felbosszantott, gyalázott vagy elárult, s ezzel arra kényszeríted, hogy holnap még jobban, még durvábban bosszantson, sértegessen, még jobban eláruljon. Én az árulómat árulóként használom fel, mert figura lett a sakktáblán, pontosan tudom a helyét, tehát nyugodtan építhetek rá győzelmem megtervezésében és megszervezésében. Mert nem fegyver-e már maga az a tény, ha ismerem ellenfelemet? A győzelmemet aztán majd arra használom fel, hogy felköttessem.

CLXIX.

Ha szemére veted a feleségednek:

- Nem voltál ott, amikor vártalak!

Így fog válaszolni:

- Hát hogyan lehettem volna ott, mikor a szomszédasszonynál voltam?

És valóban a szomszédasszonynál volt.

Ha azt mondod az orvosodnak:

- Miért nem voltál ott, ahol megpróbálták életre kelteni a vízbe fulladt gyereket?...

Így válaszol:

- Hogyan lehettem volna ott, mikor másutt voltam, annál az aggastyánnál?

És valóban ott volt nála és ápolta.

Ha így szólsz országod valamelyik fiához:

- Miért nem szolgáltad itt az országot?

Így válaszol:

- Hogyan szolgálhattam volna itt az országot, amikor amott ügyködtem?...

És valóban, amott tevékenykedett.

De tudd meg, ha nem látod, mint növekszik a fa az emberek cselekedetein keresztül, az azt jelenti, hogy nincs mag, mert különben ebbe az irányba vonta volna az asszony jelenlétét, az orvos tevékenységét, az ország szolgájának a szolgálatát. És megszületett volna rajtuk keresztül az, amit létre akartál hozni. Mert annak az embernek a számára, aki szentül hisz a szegkovácsolás értelmében, és szeget kovácsol, mindegy, hogy cselekedete ilyen vagy olyan fajta szeget eredményez. Lehetséges azonban, hogy éppen a hajóhoz szükséges szegekről van szó. A te számodra azonban, aki hátrább lépsz, hogy jobban láss, születés van és nem rendetlenség.

Mert a lét nem ismer sem ügyeskedést, sem elernyedést, és ismeretlen lehet mindenki számára, aki részt vesz benne, mert nem ismeri a nyelvét. A lét mindenkiben a saját külön nyelve szerint nyilvánul meg.

A lét nem szalasztja el az alkalmakat. Táplálkozik, szerveződik, átváltoztat. Mindenki számára ismeretlen maradhat, mert mindenki csak a saját szintjének a logikáját ismeri. (Az asszony az időbeosztását, nem pedig azt a vágyat, hogy odahaza legyen.)

Nincs mulasztás önmagában. Mert minden cselekedet igazolható. Nézőpont dolga, nemes-e vagy nem. Mulasztás a léttel kapcsolatban lehetséges, vagy a létnek a mulasztása lehetséges. Mindenkinek lehetnek nemes okai arra, hogy ne bizonyos irányban cselekedjen. Nemes és logikus okai. Mégpedig azért, mert a lét nem szívta magához elég erősen. Mint az az ember, aki szegkovácsolás helyett köveket farag. S ezzel árulást követ el a vitorlás hajó ellen.

Nem fogom meghallgatni, hogyan magyarázod a viselkedésedet: erre nincsen nyelved.

Vagy pontosabban: van nyelve a fejedelemnek, aztán az építészeknek, lejjebb a csoportvezetőiknek, alattuk a szegkovácsoknak és még lejjebb az egyszerű munkásoknak.

Ezt az embert a munkájáért fizeted. Elég drágán megfizeted, hogy hálás legyen neked, nem annyira az anyagiakért, amiket juttatsz neki, mint inkább az érdemei elismeréséért, mert hiszen nincs olyan ára a szobrának vagy élete kockáztatásának, amit ő túlzottnak ítélhetne. A szobor annyit ér, amennyiért megveszik.

Ám pénzeddel a szobrásznak nemcsak a szobrát, hanem a lelkét is megvásároltad.

Okos dolog, hogy dicséretre érdemesnek tartod azt, ami eltart. Mert az ilyen munka a gyermekeid kenyere. És egyáltalában nem alacsonyrendű, hiszen gyermekkacajjá változik. Az egyik például a zsarnokot szolgálja, a zsarnok azonban a gyermekeket. Így aztán zavar fészkelte be magát az ember viselkedésébe, és nem ítélheted meg egyértelműen.

Csupán azt ítélheted el, aki azt a létet árulja el, amelyik magába szívhatta volna a cselekedeteit, és a rengeteg hasonló lépés közül azt választatta volna vele, amelyiknek irányt szabott.

Például ez az ember a sivatag tűző napsütésében köveket illeszt egymáshoz. Cselekedete ennyit és ennyit ér. Ennyi és ennyi az ára. Ennyi fáradságba kerül. Ő az egészben csupán a kövek összeillesztésére fordított fáradságot látja. Nem tehetsz neki semmiféle szemrehányást, ha nem templomfalról van szó.

Azért vetetted meg a templom szeretetének az alapjait, hogy a kövek egybeillesztésének a szeretete a templomra irányuljon.

Mert a lét táplálkozni és nőni igyekszik.

Nagyon sok embert kell látnod ahhoz, hogy megismerd. És különféle embereket. Ahogyan a hajót ismered meg a szegeken, vitorlavásznakon és hajópadlókon keresztül.

A Lét az ész számára megközelíthetetlen. Értelme az, hogy létezik és törekszik. Ésszé a cselekedetek szintjén változik. De nem egy csapásra. Különben egyetlen gyermek sem maradna életben, mert a gyermek rendkívül gyenge a világgal szemben. És a cédrus sem maradna életben a sivatag ellenében. A cédrus a sivatag ellenében születik meg, mert magába szívja azt.

Viselkedésedet nem elsősorban az észre alapozod. Hanem eszedet állítod viselkedésed szolgálatába. Ne követeld ellenfeledtől, hogy nálad ésszerűbbnek mutatkozzék. Csak a már térben és időben kiteljesedett kész műved logikus. De miért így, és miért nem másként teljesedett ki? Miért vezetett ez a kalauz, és nem a másik? Mindig csak a véletlen döntött. De ahelyett, hogy porrá zúznák a véletlenek, miért hoznak létre fát a nehézkedés ellenére?

Amit alaposan megvizsgálsz; azt megszülöd. Mert azzal szülöd meg a létet, hogy meghatároztad. Az pedig igyekszik táplálkozni, állandósulni, növekedni. Azon van, hogy önmagává változtassa azt, ami más. Csodálod az ember gazdagságát. De lám, egyszerre csak gazdagnak tekinti magát, és jóllehet talán esze ágában sem volt, vagyona gyarapításának szenteli magát. Mert kincsei önmaga jelentésévé válnak. Ne kívánd mássá változtatni az egyént, mint ami a jelen pillanatban. Mert valószínűleg olyan hatalmas okok kényszerítik rá, hogy olyan legyen, amilyen és nem más, amelyek ellen semmit sem tehetsz. De meg tudod változtatni abban, ami, az emberben ugyanis rengeteg az anyag, a szubsztancia, az ember mindenből van. Rajtad áll, hogy azt válaszd belőle, ami neked tetszik. És hogy aztán megtervezd, hogy magától értetődő legyen mindenki, így önmaga számára is. Aztán, ha majd már látta, akkor elvállalja, mert előző nap is elfogadta, még ha nem nyújtott is hozzá különösebb segítséget. És miután ez megvalósult benne attól, hogy ráirányult a figyelem, önmagává válva a létezők életét fogja élni, igyekezve állandósulni és növekedni.

Mert itt van ez az ember: a rabszolga-felügyelőnek egy rész munkát, egy rész munkamegtagadást ad. Ilyen az élet, mert minden bizonnyal dolgozhatott volna többet, vagy dolgozhatott volna kevesebbet. Ha most azt akarod, hogy az egyik rész győzzön a másik felett, hogy a munka győzzön a munka megtagadása felett, akkor ezt mondod neki: "Igazad van, amikor elfogadod ezt a munkát minden keserves volta ellenére, mert csupán ebben a munkában leled meg újra emberi méltóságodat, és fejtheted ki alkotói tevékenységedet; igazad van, mert ott kell alkotnod, ahol lehet. És nem segít semmit, ha azon siránkozol, hogy a munkafelügyelő nem valaki más. A felügyelő van, mint ahogy van az a kor is, amelybe beleszülettél. Vagy a hegy az országodban..."

És nem kívántad tőle, hogy többet dolgozzon, sem nem taszítottad még mélyebbre önmeghasonlásában. Hanem olyan igazságot kínáltál neki, amelyik összebékéltette egymással a két részét abban a lényben, aki téged érdekel. És ez a lény elindul, gyarapszik, és az ember munkához lát.

Vagy pedig azt szeretnéd, hogy a munkamegtagadás-rész győzzön a munkarész felett. Akkor mondd neki ezt:

"Olyan ember vagy, aki a korbács és a kenyérrel való zsarolás ellenére is csak azt az elkerülhetetlen részt fordítod a tőled kívánt munkára, amely nélkül éhen halnál. Micsoda bátorság a viselkedésedben! És mennyire igazad van, mert ha azt akarod, hogy a felügyelő sebezhető legyen, akkor erre az egyetlen mód az, hogy eleve győztesnek hidd magadat. Amit nem fogadsz el a szívedben, az meg van mentve. Nem a logika irányítja az alkotást."

És ezzel nem is kívántad tőle, hogy kevesebbet dolgozzon, sem nem taszítottad még mélyebbre az önmagával való meghasonlásban. Csak olyan igazságot tártál elébe, amely összebékítette a két szempontot a téged érdeklő lényben. Az pedig elindul, gyarapszik, s az ember lázadóvá válik.

Ezért nincs nekem ellenségem. Az ellenségben én a barátot nézem. És azzá is lesz.

Fogom az összes darabot. Semmit sem kell változtatnom rajtuk. Csak másfajta nyelvvel kötöm össze őket. És ugyanaz a lény másként fog haladni.

Bármit hozol nekem alkotóelemeidből, én azt igaznak fogom tartani. De a belőlük összeálló képet sajnálatosnak nevezem. És ha az én képem jobban magába olvasztja őket, ha megfelel az én kívánságomnak, akkor az enyém leszel.

Ezért mondom neked, hogy igazad van, amikor falat emelsz forrásaid köré. Ám vannak itt más források is, és azok kívül maradnak a falakon. És a te lényeged azt kívánja, hogy ilyenkor ledöntsd a falat, s újra építsd. De ezt a falat énrám építed, és én vetőmag leszek bástyáid körülzárt terében.

CLXX.

Elítélem hiúságodat, de nem ítélem el a büszkeségedet. Mert ha te jobban táncolsz, mint más, miért ócsárolnád magadat, és alázkodnál meg az előtt, aki rosszul táncol? Létezik olyan fajta büszkeség, amely a jól táncolt tánc szeretetéből fakad.

A tánc szeretete azonban nem a te, a táncos önszeretete. Értelmedet a művedből nyered, nem a mű büszkélkedik veled. És csak a halálban fogod a tökéletességig vinni. Csak a hiú táncosnő önelégült, és szakítja félbe lépteit, hogy elmerengjen önmagán, elmerüljön önimádatában. Nincs más várnivalója tőled, csak a tapsaid. Nos mi, akik az Isten felé menetelés örök nomádjai vagyunk, megvetjük az ilyen étvágyakat, mert magunkból semmi sem elégíthet ki bennünket.

A hiú táncosnő önmagában állt meg, mert azt hitte, hogy az ember a halál órája előtt már kialakította az arcát. Ezért képtelen bármit kapni, vagy adni, akárcsak a halottak.

A szív alázata nem azt kívánja, hogy megalázkodj, hanem azt, hogy kitárulkozz. Minden cserének ez a kulcsa. Csak így tudsz adni és kapni. És én nem tudom megkülönböztetni egymástól ezt a két szót, mert mind a kettő ugyanazon az úton halad. Az alázatosság nem az embereknek, hanem Istennek való meghódolás. Mint ahogyan a kő sem más köveknek, hanem a templomnak hódol. Amikor szolgálsz, az alkotást szolgálod. Az anya alázatos a gyermeke, a kertész a rózsája előtt.

Én, aki király vagyok, nem feszélyezem magam, szívesen elfogadom a szántóvető tanítását. Mert ő minden királynál többet tud a mezei munkáról. És hálás vagyok neki azért, mert okultam tőle, és amikor köszönetet mondok érte, eszembe sem jut, hogy ezzel veszíthetek a tekintélyemből. Mert természetes dolog, hogy a szántás-vetés tudománya a földmívestől jusson el a királyhoz. De megvetvén minden hiúságot, nem fogom azt kívánni tőle, hogy csodáljon. Mert az ítélet útja viszont a királytól vezet a szántóvető felé.

Életed során találkoztál olyan nővel, aki bálványképnek hitte magát. Mit kapott ez a nő a szerelemtől? Minden, még a viszontlátáskor érzett örömed is hódolattá lesz számára. Csakhogy minél többe kerül a hódolat, annál többet ér: ezért még jobban élvezné a kétségbeesésedet.

Ez a nő csak fal, de nem táplálkozik. Megkaparint magának, hogy elégessen a saját tiszteletére. Hasonlatos a halottégető kemencéhez. Mohóságában hiú zsákmányokkal gazdagszik, azt hiszi, hogy örömét a halmozásban leli. De csak hamut halmoz hamura. Mert ajándékaid helyes felhasználása egymás felé vezető utatok, nem pedig a zsákmányul ejtés lett volna.

Mivel zálogot lát bennük, tartózkodni fog attól, hogy viszonzásul ő is adjon neked zálogot. Fellángolások híján, amelyek téged boldoggá tennének, hazug tartózkodásáról azt fogja állítani, hogy a lelkek egyesülésének nincs szüksége külső jelekre. Holott amit cselekszik, az szerelemre való képtelenség, nem pedig emelkedett szerelem. A szobrász, ha megveti az agyagot, csak szelet gyúr. Ha azzal az ürüggyel, hogy a lényegre törekszik, szerelmed megveti a szerelem külső megnyilatkozásait, csupán üres beszéd. Kívánságokat, ajándékokat, tanúbizonyságokat akarok. Tudnád szeretni a birtokot, ha túlságosan egyedinek s ezért feleslegesnek ítélve kizárnád belőle sorjában a malmot, a nyájat, a házat? Hogyan akarod felépíteni szerelmedet, amelyik olyan, mint a raszterpontokon át kiolvasott arc, ha nincsen raszterháló, amelyikre ráírd?

Mert nincs katedrális, ha a kövek nem engedelmeskednek náluk magasabb rendek.

És nincs szerelem, ha nincs szertartásrend a szerelem számára. A fa lényegéhez csak akkor jutok el, ha már lassan átgyúrta a földet a gyökerek, a törzs és az ágak szertartásrendje szerint. Akkor már egy és oszthatatlan. Ilyen és nem más fa.

De ez az asszony megvetőn elutasít minden cserét, amelyből megszülethetne. A szerelemben zsákmányul ejthető tárgyat keres. Az ilyen szerelemnek nincsen értelme.

Azt hiszi, a szerelem olyan ajándék, amelyet önmagába zárhat. Ha szereted, az ő számára azt jelenti, hogy megszerzett. Önmagába zár, s azt hiszi, gazdagabbá lett. Ám a szerelem nem megszerezhető kincs, hanem kölcsönös kötelezettség. Elfogadott szertartás gyümölcse. A csere útjainak arculata.

Az ilyen asszony soha sem fog megszületni. Mert csak elkötelezettségek szövevényéből tudhatsz megszületni. Elvetélt mag marad, ereje felhasználatlanul kallódik, kiszárad a lelke és a szíve. Hiú zsákmányszerzés közben gyászos öregségre jut.

Mert az ember semmit sem tulajdoníthat el. Az ember nem láda. Hanem a különbözőségeit összefűző csomó. Mint a templom, amely a kövek értelme.

Fordulj el az ilyen asszonytól. Nem remélheted sem azt, hogy megszépíted, sem azt, hogy gazdagítod. Gyémántod királyi pálca, korona, uralkodás jelvénye lett számára. Bármit akarj csodálni, legyen bár az csupán ékszer, alázatos szív kell hozzá.

Ez az asszony azonban nem csodált, csak sóváran kívánt. A csodálat a szerelem, az irigy sóvárgás viszont a megvetés ágyát veti meg. Az ilyen asszony a végre megkaparintott gyémánt nevében megveti a föld minden más gyémántját. Te pedig egy kicsikét csak még jobban elszakítottad vele a világtól.

És magadtól is elszakítottad, mert ez az ajándékba adott gyémánt nem jelentett számára sem tőle hozzád, sem tőled hozzá vezető utat, csupán rabszolgaságod adója volt.

Ezért lesz minden hódolat-megnyilvánulásodtól egyre ridegebb és egyre magányosabb.

Ezt mondd neki:

"Valóban siettem feléd, örülve, hogy elérlek. Üzeneteket küldtem hozzád. Elhalmoztalak mindennel. A szerelem édessége számomra az a kívánságom volt, hogy engem válassz. Jogokat adtam neked magam felett, hogy végre megkötözve érezzem magamat. Mert gyökerekre és ágakra van szükségem. Társadul ajánlottam magamat. Mint a rózsafámnak, amelyet gondozok. Amelynek ezzel alávetem magamat. Emberi méltóságom a legcsekélyebb csorbát sem szenvedi vállalt elkötelezettségemtől. Így tartozom magammal a szerelmemnek."

"Nem féltem elkötelezni magamat, én voltam a kérő fél. A magam elhatározásából, szabadon cselekedtem, mert senki a világon nem szólhat bele elhatározásomba. Te azonban félreértetted az én hívásomat, mert a függésemet olvastad ki belőle: holott nem függtem senkitől. Csak nagylelkű voltam."

"Te azonban számoltad feléd vezető lépteimet, nem a szerelmem táplált, hanem az a hódolat, amit szerelmem jelentett számodra. Rosszul értelmezted sürgetésem jelentését. Elfordulok hát tőled, hogy csak olyant tiszteljek meg érzéseimmel, aki alázatos, és fényt áraszt a szerelmemre. Csak azt az asszonyt segítem nagyobbá lenni, akit nagyobbá tesz a szerelmem. Amint a beteget is azért fogom segíteni, hogy meggyógyítsam, nem pedig azért, hogy hízelegjek neki: útra, nem falra van szükségem."

"Te nem szerelmemre áhítozol, hanem arra, hogy kultuszt űzzek belőled. Elzártad az utamat. Úgy álltál elém utamon, mint valami bálványkép. Az ilyen találkozással nem tudok mit kezdeni. Én máshová igyekeztem."

"Nem vagyok sem szolgálatot igénylő bálványkép, sem szolgáló rab. Bárki magáénak követel, eltaszítom magamtól. Nem vagyok zálogtárgy, senkinek sincsen követelési joga velem szemben. Amint nekem sincsen senkivel szemben: aki engem szeret, attól én örökké kapok."

"Ugyan kitől vásároltál meg, hogy tulajdonjogot követelj magadnak? Nem vagyok a szamarad. Istennek talán tartozom vele, hogy hűséges maradjak hozzád. De neked nem."

Így van ez az országgal is, amikor életével tartozik neki a katona. Nem az országnak van ilyen esetben követelési joga, hanem Istennek. Ő parancsolja, hogy az embernek legyen értelme. Nos, ennek az embernek az értelme az, hogy az ország katonája.

Így van ez az őrzőkkel is, akik tisztelegni kötelesek nekem. Megkövetelem a katonai tiszteletadást, de nem a magam számára. Az őrzőknek rajtam keresztül kötelességeik vannak. Én vagyok az őrzők kötelességének a megkötő csomója.

Így van ez a szerelemmel is.

De ha olyan asszonnyal hoz össze a sors, aki elpirul és zavartan suttog, s akinek azért van szüksége ajándékokra, hogy megtanuljon mosolyogni, mert az ajándék az ő számára tengerről fúvó szellő és nem zsákmányszerzés, akkor úttá leszek, amelyen felszabadul.

Nem fogok sem megalázkodni, sem őt nem alázom meg a szerelemben. Olyan leszek körülötte, mint a tér, és olyan leszek benne, mint az idő. És így szólok hozzá: "Ne siess megismerni engem, nincs bennem semmi megérteni való. Tér és idő vagyok, amelyben megvalósulhatsz."

Ha szüksége van rám, mint a magnak a földre, hogy fává legyen, nem fogom elfojtani önteltségemmel.

Én nem is önmagáért fogom tisztelni. Kíméletlenül megragadom a szerelem karmaival. Szerelmem hatalmas szárnyú sas lesz számára. És nem engem fog felfedezni, hanem, általam, a völgyeket, a hegyeket, a csillagokat és az isteneket.

Nem rólam van szó. Én csupán az vagyok, aki szállít. És nem is rólad van szó: te csak a pirkadatkor rétekre vezető ösvény vagy. Nem rólunk van szó: ketten együtt Istenhez vezető út vagyunk, amelyik rövid ideig a mi nemzedékünkön halad át, és azt használja.

CLXXI.

Gyűlölet, de nem az igazságtalanságé, mert az igazságtalanság pillanatnyi átmenet, és igazságosság lesz.

Gyűlölet, de nem az egyenlőtlenségé, mert az egyenlőtlenség látható vagy láthatatlan hierarchia.

Gyűlölet, de nem az élet megvetéséé, mert ha nálad nagyobb előtt hódolsz meg, életed odaajándékozása cserévé lesz.

De gyűlölete az állandó önkénynek, mert az önkény magát az élet értelmét rombolja le, amely továbbélés a cseréd tárgyában.

CLXXII.

A jelenből olvasd ki azt a lényt, akivé leszel. És fejezd ki. Értelmet fog adni az embereknek és az emberek cselekedeteinek. Nem kíván tőlük a jelenben semmi egyebet, csak azt, amit adnak, és amit már tegnap is adtak. Sem több, sem kevesebb bátorságot, sem több, sem kevesebb áldozatot. Nem szükséges prédikálnod nekik, sem bármiben megbélyegezned őket. Sem bármit megváltoztatnod bennük. Csupán fejezd ki őket magadnak. Mert ugyanazon darabjaikból bármit felépíthetsz, amit kívánsz. És ők kívánják is ezt a kifejezést, mert nem tudják, mitévők legyenek darabjaikkal.

De akit kifejezel, annak ura vagy. Mert irányítod azt, aki hiába kereste a célját, nem lelve utat vagy megoldást, mert az embert a szelleme irányítja.

Ne úgy tekintsd őket, mint bíró, hanem mint egy isten, aki kormányoz. A helyükre állítod, megvalósulásra készteted őket. A többi magától jön. Mert megalapoztad a lényt. Ettől kezdve már önmagát fogja táplálni, és önmagává változtatja a világ többi részét.

CLXXIII.

Csupán bárka volt, elveszve a távolban a csendes tengeren.

Van minden bizonnyal másik lépték is, Uram, ahonnan ez a bárkájában ringó halász lángoló buzgalomnak vagy megkeseredett haragnak látszhatnék, aki a szeretet kenyerét vagy az éhbért halássza a tengerből asszonya és gyermekei számára. Vagy megtudnám, milyen betegség gyötri, amelybe talán bele is hal, amelyik már beléfészkelte magát és emészti.

Az ember kicsisége? Hol látsz te itt kicsiséget? Az embert nem földmérő lánccal mérik. Éppen ellenkezőleg, akkor lesz minden óriásivá, amikor belépek a bárkába.

Ahhoz, hogy megismerj, elég neked, Uram, ha belém veted a fájdalom horgonyát. Húzol egyet a kötélen, és én felébredek.

Talán az igazságtalanság rabjává lett a bárkában ülő? Semmi sem változik a képben. Ugyanaz a bárka. Ugyanaz a nyugalom a tengeren. Ugyanaz a mindennapi tétlenség.

Mit kaphatok az emberektől, ha nem alázkodom meg értük?

Uram, kötözz engem ahhoz a fához, amelyből vagyok. Nincs többé értelmem, ha egyedül vagyok. Hadd támaszkodjanak rám. Hadd támaszkodjam embertársamra. Hadd viseljem hierarchiád kényszerét. Széthullottam, nincs állandóságom.

Élni akarok.

CLXXIV.

Már szóltam neked a pékről, aki a tésztát dagasztja számodra. Amíg könnyen engedelmeskedik neki a tészta, semmi sem lesz belőle. De aztán elkövetkezik az a pillanat, amikor a tészta megköt. S az alaktalan tömegen át erővonalakat, feszültségeket és ellenállásokat fedeznek fel a kezek. A kenyértésztában olyasféle izomzat keletkezik, mint a fa gyökérzete. S a kenyér úgy veszi hatalmába a tésztát, mint a fa a földet.

Kérődzöl problémáidon, és semmi sem derül ki. Megoldásról megoldásra haladsz, mert egyik sem elégít ki. Szerencsétlennek érzed magadat tehetetlenségedben, mivel csupán az előrehaladás tud lázba hozni. Még az életedet is megunod, annyira szétszórtnak, meghasonlottnak érzed magadat. Ekkor aztán hozzám fordulsz, hogy én döntsek vívódásaidban. És valóban tudok dönteni, oly módon, hogy az egyik megoldást választom a többi helyett. Ha ezzel rabjává letté győződnek, akkor azt mondhatnám: mivel most egyszerűbbé vált számodra a dolog azáltal, hogy az egyik oldalt választottad a másik helyett, bizonyára készen állsz a cselekedetre, de csak a fanatikus, a termeszhangya vagy a gyáva békéjét lelted meg. Mert a bátorság nem azt jelenti, hogy uccu, ütlegeket osztogatsz azoknak, akik más igazságokat képviselnek, mint te.

Persze, szenvedésed valóban rákényszerít, hogy menekülj ki szenvedésed körülményeiből. De el kell fogadnod a szenvedést, hogy indíttatást érezz a felemelkedésre. Például valamelyik beteg tagod okozta egyszerű fájdalmad is ilyen. Arra kényszerít, hogy ápold magad, és ne légy hajlandó tétlenül senyvedni.

De azt, aki inkább elvágja tagjait, mert szenved miattuk, semhogy orvosságot keressen bajára, én nem bátornak, hanem esztelennek vagy gyávának nevezem. Én nem csonkítani, hanem gyógyítani akarom az embert.

Ezért intéztem Istenhez ezt az imát a hegyről, ahonnan áttekintettem az egész várost:

"Ott vannak, Uram, és a jelentésüket sürgetik tőlem. Tőlem várják, Uram, az igazságukat, csakhogy ez az igazság még nem alakult ki. Világosíts meg! Gyúrom a kenyértésztát, hogy jelentkezzenek benne a gyökerek. De még semmi sem kötődik meg, s rossz a lelkiismeretem álmatlan éjszakáimon. Ám ismerem a gyümölcs látszólagos tétlenségét is. Mert minden alkotás előbb ázik az időben, hogy benne valósuljon meg."

"Elárasztanak kívánságaikkal, vágyaikkal, szükségleteikkel. Úgy halmozzák fel őket munkatelepemen, mint megannyi épületanyagot, s én szeretném összerakni őket, hogy mindet magába szívhassa, olvaszthassa a templom vagy a hajó."

"De nem fogom feláldozni az egyik ember szükségleteit a másikéinak, az egyik nagyságát a másikénak. Az egyik békéjét a másik békéjének. Mindegyiket a többi szolgájává rendelem avégből, hogy templommá vagy hajóvá legyenek."

"Mert megértettem, hogy alárendelni annyit jelent, mint kapni és a helyére állítani. Alárendelem a követ a templomnak, s a kő nem hever tovább rakásban a telephelyen. És nem marad szeg, amelyet ne használnék fel a hajóhoz."

"Nem fogok hallgatni a többségre, mert a többség nem látja a hajót, a hajó felettük van. Ha a szegkovácsok jutnának többségre, akkor a deszkafűrészelőket a szegkovácsok igazságának rendelnék alá, és sohasem születne hajó."

"Nem fogom megteremteni a termeszvárak békéjét sem hiú döntéssel, s a hóhérokét és a börtönökét sem, jóllehet aztán béke lenne, mert a termeszvár szülte ember rendeltetése a termeszvár szolgálata lenne. Ám nincs értelme a faj továbbszaporításának, ha nem származtatja tovább azt, amit összegyűjtött. Persze, a legsürgősebb az edény, de értéket mégis csak a benne tárolt nedű ad neki."

"Békéltetni sem fogok. Mert összebékéltetni annyi, mint megelégedni valami komisz langyos kotyvalékkal, amelyben behűtött és forró italokat békéltettél össze. Én azt akarom, hogy maradjon meg az emberek színe-zamata. Mert minden kívánatos, amire törekszenek, minden igazságuk nyilvánvaló. Az én dolgom az, hogy megalkossam az őket magába olvasztó arcot. Mert a deszkafűrészelők és a szegkovácsok igazságának közös mértéke a hajó."

"De eljövend az óra, Uram, amelyben megkönyörülsz majd vívódásomon, amelyet én mindenestől vállaltam. Mert én a közös érdekben feloldódott ellentéteket beragyogó nyugalomra vágyom, nem pedig az elfogult pártoskodó békéjére, amely felerészben szeretet, felerészben gyűlölet."

"Ha felháborodom, Uram, az azért van, mert még nem értettem meg. Ha börtönbe vetek vagy kivégeztetek, az azért van, mert nem tudok bűnt fedezni. Az az ember, aki valamiféle gyenge lábon álló igazságot alakít ki magának - például azt, hogy többre kell becsülni a szabadságot a kényszernél, vagy a kényszert a szabadságnál, képtelen lévén helyesen bánni azzal a nyelvvel, amelynek a szavai dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket -, azonnal haragra lobban, mihelyt valami megpróbál ellentmondani neki. Az ember azért kiabál olyan hangosan, mert a nyelve elégtelen, így akarja elnyomni mások szavát. Ám mi miatt háborognék, Uram, ha egyszer felhágtam a hegyedre, és láttam, hogyan folyik a munka a tűnő szavak mögött? Aki hozzám jön, szívesen fogadom. Aki háborog ellenem, megértem tévedésében, és szelíden szólok majd hozzá, hogy visszatérjen hozzám. De ebben a szélsőségben semmi sem lesz engedmény, aljas hízelgés, helyeslés hajhászása, csak azt jelenti, hogy nagyon világosan felismerem, milyen szenvedélyes vágy fűti. Elvállalva a magaménak, hiszen azt is magamba szívtam. A harag nem vakít el: a harag abból születik, hogy vakok vagyunk. Háborogsz a zsémbeskedő asszony ellen. De kinyitja köntösét, és rádöbbensz, hogy rákbeteg. Erre megbocsátasz neki. Miért háborognál ez ellen a kétségbeesett fájdalom ellen?"

"Az a fajta béke, amely foglalkoztat, szenvedés árán vásárolható meg. Elfogadom az álmatlan éjszakák kegyetlen gyötrelmét, mert útban vagyok feléd, aki megnyilatkozás, kérdések megszüntetése és hallgatás vagy. Én lassan növő fa vagyok, de mégis fa. És te általad magamba szívom majd a föld nedveit."

"Ó, Uram, jól megértettem, hogy a lélek uralkodik az értelem felett. Mert az értelem az anyagokat vizsgálja, de csupán a lélek látja az egész hajót. És ha megalkottam a hajót, akkor ők kölcsönadják nekem értelmüket, hogy felöltöztessem, kifaragjam, kiégessem és felmutassam az általam alkotott arcot."

"Miért vetnének hát el? Nem hoztam semmi olyat, ami gyötörné őket, ellenkezőleg, mindnyájukat felszabadítottam, mindegyiket a maga szeretetében."

"És miért lenne kevesebb a deszkafűrészelő, ha deszkája hajónak lesz a része?"

"Íme, még azok a közönyösek is megtérnek a tengerhez, akik nem kaptak helyet. Mert minden élőlény igyekszik magává változtatni, magába szívni azt, ami körülötte van."

"És ki lenne képes előre látni az emberek cselekedeteit, ha nem tud részt venni a hajó építésében? Mert az anyagok semmit sem árulnak el a viselkedésükről. Az anyagok meg sem születtek, ha nem élő alkotásban születtek. Hanem akkor tudnak hatni a kövek a csend tengerével az ember szívére, ha már össze vannak illesztve. Mikor láthatom előre a föld viselkedését, mikor a földet magába dolgozza a cédrus magja. Akkor tudom, mi a szándéka az építésznek, ha ismertem őt is meg a munkahelyre összehordott anyagokat is, és akkor lehetsz benne bizonyos, hogy távoli szigeteken fognak kikötni."

CLXXV.

Azt akarom, hogy megállapodott és megalapozott légy. Azt akarom, hogy hűséges légy. Mert igazán hűségesnek lenni azt jelenti, hogy hű vagy önmagadhoz. Nincs mit várnod az árulástól, mert időbe kerül, míg megkötöd a csomókat, amelyek irányítanak, lelkesítenek, értelmeddé és világosságoddá lesznek. Akárcsak a templom kövei. Nem dobálom őket vaktában össze-vissza nap mint nap, hogy jobb templomok felé tapogatóddzak. Ha eladod a birtokodat más, látszólag talán szebb birtokért, olyat vesztettél el vele magadból, amit soha többé nem találsz meg. És miért unatkozol új lakodban? Hiszen kényelmes, és többet nyújt mindannál, amit korábbi nyomorúságos lakodban kívántál. Kutad kifárasztotta karodat, forrásra vágytál. Most itt van a forrás. De mostantól fogva hiányzik neked a kerék nyikorgása, meg a föld gyomrából felhúzott víz, amely egykor ott csillogott előtted a napsütésben.

És nem mintha nem kívánnám, hogy felhágj a hegyre, magasba törj, formát nyerj, és minden órában tovább kívánj haladni. Ám más dolog a kút - kezed győzelmes munkája -, amellyel megszépíted a házadat, és megint más, ha idegen házba telepszel be. Mert más dolog a templom lassú, apránkénti gazdagodása, amely hasonlatos a maga géniuszának megfelelően növekvő fa gyarapodásához, és más a te új lakásba való költözködésed, amelyet nem szeretet irányít.

Bizalmatlan vagyok veled szemben, amikor hirtelen szakítasz, mert ilyenkor legértékesebb jószágodat kockáztatod, amely nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik.

Én mindig szomorúnak láttam az otthonukból idegenbe költözötteket.

Azt kérem tőled, nyisd meg lelkedet, mert az a veszély fenyeget, hogy a szavak csapdájában esel. Van, aki az utazásban vélte meglelni értelmét. Kikötőre vándorol, és még csak azt sem mondhatnám, hogy ettől szegényebb lesz. Folytonossága az utazás. De van olyan ember is, aki szereti a házát. Ennek viszont a háza jelenti a folytonosságát. És ha mindennap váltogatja, sohasem lesz benne boldog. Ha az otthonülőről beszélek, nem azt értem rajta, aki mindennél jobban szereti az otthonát. Hanem azt, aki már se nem szereti, se nem látja. Mert az otthonod is állandó győzelem, s ezt nagyon jól tudja a feleséged, aki minden reggel újjá varázsolja.

Felvilágosítlak hát az árulásról. Mert az ember kapcsolatok csomója, nem egyéb. Kötelékeid által létezel. Kötelékeid pedig általad léteznek. A templom egyes kövei által létezik. Vedd el belőle az egyiket, összeomlik. Te egy bizonyos templom, birtok, ország kötöttségében élsz. Amint ezek is általad. És nem a te dolgod megítélni, mint ahogyan a kívülről jött és nem kötődött ember ítéli meg, azt, amiből vagy. Mert amikor ítélsz, magadat ítéled meg. Ez a te terhed, de egyúttal ez az, ami lelkesít.

Mert megvetem azt, aki csepüli a fiát, ha az félrelépett. A fia az ő lényének egy része. Természetesen nem maradhat el a dorgálás, a helytelenítés - ilyenkor önmagát bünteti, ha valóban szereti -, az alapos fejmosás, de ne panaszkodjon miatta fűnek-fának. Mert ha nem osztozik vele a felelősségben, már nem atya, s nyugalma csupán azért tér vissza, mivel lemond önmaga egy részéről: ez pedig a holtak nyugalma. Én mindig nyomorultnak, szegénynek találtam azokat, akik már nem tudták, mivel vállaljanak közösséget. Én mindig csak azt láttam, hogy keresve kerestek valami hitet, csoportot, értelmet, és befogadásért koldultak. De ha befogadták is őket, az csupán látszat volt. Igazi befogadtatás csak a gyökerekben van. Mert az a vágyad, hogy jól megtaláld a helyedet, meglegyen minden jogod, kötelességed, felelős személy légy. Ám az életben nem úgy vállalod az emberség terhét, mint ahogyan a kőműves szerepét az építkezésnél a rabszolga-felügyelővel szemben való kötelezettség alapján. Ha egyszer átálltál a másik oldalra, elvesztetted értékedet.

Nekem az az apa tetszik, aki magára vállalja félrelépett fia gyalázatát, meggyászolja és vezekel érte. Mert a fia egy rész őbelőle. De mivel kötve van hozzá, mivel annak az élete beleszól az övébe, igyekszik irányt szabni neki. Mert nem ismerek olyan utat, amelyik egyetlen irányba halad. Ha nem vagy hajlandó felelősséget vállalni a vereségekért, nem leszel felelős a győzelmekért sem.

Ha szereted házad asszonyát, aki hitvesed, nem állsz be a tömegbe, hogy vele együtt ítéld el, ha történetesen vétkezik. Egy rész belőled, és elsőnek magadat ítéled el, hiszen te vagy érte felelős. Hibázott egy közületek való? Azt követelem, hogy magadat ítéld el: te is része vagy.

Mert csakugyan jönnek majd idegen szemtanúk, akik előtt pirulnod kell. Te pedig, hogy kimosakodj a gyalázatból, nem vállalsz közösséget hibáival. Ám valami mégis csak kell, amivel szolidárisnak érezd magadat. Azokkal, akik leköpdösték a házadat? Igazuk volt - mondod. - Lehet. Én azonban azt akarom, hogy együtt érezz a házaddal. És fordulj el a köpködőktől. Neked magadnak nincs semmi köpnivalód. Ellenben menj haza, és hirdesd fennszóval: "Szégyen és gyalázat, miért vagyok ily ocsmány bennetek?" Mert ha hatnak rád, és szégyent hozhatnak rád a veled együtt élők, és te vállalod a szégyent, akkor te is hathatsz rájuk, megszépítheted őket. És ezzel magadat fogod megszépíteni.

A mocskolódás megtagadása nem jelenti részedről a hibák takargatását. Csak a hibák rád eső részének a vállalását avégből, hogy jóvá tedd őket.

Nézd csak ezeket: nem vállalnak közösséget, maguk bőszítik az idegeneket: "Nézzétek ezt a rothadást, nekem semmi közöm sincs hozzá..." De nincs semmi, amivel ők szolidárisak lennének. Fennen hangoztatják, hogy ők szolidárisak az emberekkel vagy az erkölccsel vagy akár Istennel. De mindezek csupán üres szavak, ha nem jelentenek kötelékcsomókat. Isten egészen az otthonodig leszáll, hogy lakásoddá váljék. A gyertyákat gyújtó alázatos ember számára Isten a gyertyagyújtás kötelességét jelenti. És annak a számára, aki szolidáris az emberekkel, az ember nem egyszerű szó a szótárában, hanem azokat jelenti, akikért ő felelős. Nagyon könnyű félreállni, Istent a gyertyagyújtás kötelessége elé helyezni. Én azonban nem ismerek embert, csak embereket. Nem ismerek szabadságot, csak szabad embereket. Boldogságot, csak boldog embereket. Szépséget, csak szép dolgokat. Istent, csak a gyertyák buzgó ragyogását. És akik másként keresik a lényeget, mint születést, csupán hívságos voltukról és üres szívükről tesznek tanúbizonyságot. És nem fognak élni, és nem is halnak meg, mert nem szavakkal élünk vagy halunk.

Tehát annak, aki ítél, és nem érezvén együtt semmivel sem, csak a maga számára ítél, úgy ütközöl a hiúságába, mintha falba ütköznél. Mert számára nem fontos a szeretet, csak aminek látják. Nem emberi kapcsolataiban él, hanem mint mások által látott tárgy. Ennek pedig nincs semmi értelme.

Tehát ha házad, birtokod vagy országod népe szégyent hoz rád, akkor csalás, ha azt állítod, csupán azért hirdeted magadról, hogy te tiszta vagy, mert őket akarod tisztára mosni, hiszen te is közülük való vagy. De tanúk előtt nem vallod magadat közülük egynek, csak önmagadat igazolod. Mert joggal mondják majd az emberek: "Ha ők is olyanok, mint te, akkor miért nincsenek itt, hogy veled együtt háborogjanak?... Még mélyebbre taszítod őket a gyalázatba, és nyomorúságukból táplálkozol.

Nem kétséges, előfordulhat, hogy valaki felháborodik a háza, a birtoka, az országa aljassága, bűnei és szégyene miatt, és azért menekül belőlük, hogy becsületet szerezzen magának. Az ilyen ember a hozzátartozók becsületének nyilvánvaló jele, hiszen közülük való. Valami olyan bíz rá küldetést, ami még nem halt meg az övéi becsületében. Ami annak a jele, hogy kívüle mások is újra a fény felé igyekezzenek. De azért az ilyesmi nagyon veszélyes vállalkozás, mert az ilyen embernek még annál is több erkölcsi erőre van szüksége, mint aki a halállal száll szembe. Mert lesznek majd tanúk, akik készségesen kijelentik: "Te is ehhez a rothadékhoz tartozol!" És ha ad magára valamit, akkor így fog válaszolni: "Igen, de én kiemelkedtem belőle." Bírái pedig így folytatják: "Lám, akik tiszták, elmehetnek... Akik pedig maradnak, rothadék." És téged egyedül fognak tömjénezni. Nem pedig a tiéidet tebenned. Dicsőségedet a többiek dicsőségéből nyered. De egyedül maradsz, mint a hiú ember vagy mint a halott.

Ha kilépsz, veszélyes küldetést vállalsz. Mert a becsületük jele vagy, hiszen szenvedtél. De, lám, elkülöníted őket magadtól.

Nincs reményed arra, hogy hűséges maradhass, csak arcod hiúságának a feláldozásával. Ha azt mondod, "Úgy gondolkodom, mint ők", és nem teszel különbséget, akkor az emberek megvetésükkel sújtanak.

De te ne törődj ezzel a megvetéssel, hiszen valóban része vagy ennek a testnek. Hanem igyekezz hatni rá. Állítsd nemes törekvéseid szolgálatába. És megbecsülésed az övékből fog származni. Más egyebet nem remélhetsz.

Ha okkal szégyenled magadat, ne mutatkozz. Ne beszélj. Fojtsd magadba a szégyenedet. Kitűnő dolog az ilyen csömör, arra kényszerít, hogy saját házadban szerezd vissza megbecsülésedet. Mert ez a ház tőled függ. De nézd csak ezt az embert: fájnak a tagjai, tehát levágja mind a négyet. Az esztelen! Te önként vállalhatod a halált, hogy tebenned szerezd vissza hozzátartozóid becsületét, de megtagadnod nem szabad őket, mert azzal önmagadat tagadod meg.

A fa, amelyből vagy, jó is, rossz is. Nem tetszik minden gyümölcse. De azért hoz szépeket is. Nagyon olcsó dolog büszkélkedni a szépekkel, és megtagadni a többit. Mert ugyanannak a fának a különböző arcai. Nagyon olcsó dolog kiválasztani néhány ágat, és megtagadni a többit. Légy büszke arra, amelyik szép. Ha pedig a rosszabbik rész jut túlsúlyra, hallgass. A te dolgod, hogy visszatérj a törzsbe, és így szólj: "Mit cselekedjek, hogy meggyógyítsam ezt a törzset?"

Aki szívében kilép a közösségéből, azt megtagadja népe, és ő is megtagadja népét. Ez szükségszerűen így van. Elfogadtál idegen bírákat. Helyes tehát, hogy hozzájuk tartozzál. Csakhogy ez nem a te talajod, és belehalsz.

A lényeged okoz neked fájdalmat. Abban tévedsz, hogy különbséget teszel. Nincs semmi, amit elutasíthatnál. Itt rosszul érzed magadat. De önmagad miatt.

Megtagadom azt, aki megtagadja a feleségét, a városát vagy a hazáját. Elégedetlen vagy velük? Te is közülük való vagy. Az vagy bennük, ami a jó felé húz. Húzd hát magaddal a többit is. Ne pedig kívülről ítéld meg őket.

Mert kétféle az ítélet. Az egyik, amelyet a magad részéről, bíróként hozol. A másik, amelyet magadra mondasz ki.

Mert nem termeszvárat épít az ember. Ha megtagadsz egy házat, megtagadod az összes házat. Ha megtagadsz egy asszonyt: a szerelmet tagadod meg. Elhagyhatod ezt az asszonyt, de szerelmet nem fogsz lelni.

CLXXVI.

"Csakhogy - mondod nekem - te a tárgyak ellen háborogsz; ám vannak olyan tárgyak is, amelyektől gyarapszom. Meg a tisztségek kedvelése ellen, holott vannak olyan tisztségek, amelyektől nagyobb leszek. És hol van ennek a titka, hiszen más tisztségektől viszont csökken az értékem."

A magyarázat az, hogy önmagukban nincsenek tárgyak, tisztségek vagy zálogok. Kultúrád fényétől nyernek értéket. Lényegükben egy struktúra részei. És gazdagítják ezt a struktúrát. És ha ugyanazt a struktúrát szolgálod, attól gazdagodsz, ha többen vagytok. Így van ez a csapat esetében, ha az valóban csapat. Az egyik tagját kitüntették, s ettől a többi is gazdagabbnak érzi magát szívében. Aki pedig a díjat kapta, büszke az egész csapat nevében, kipirult arccal jelenik meg társai előtt, hóna alatt a díjjal; de ha a csapat nem valódi, hanem csupán tagjainak az összege, a díj egyedül annak fog valamit jelenteni, aki kapta. És lenézi a többit, mert azok nem kaptak. Akik aztán irigyednek rá, és gyűlölik a kitüntetettet. Mert mindenki kisemmizettnek érzi magát. Így ugyanazok a jutalmak felmagasztalják az előbbieket és lealjasítják az utóbbiakat. Mert csak az válik javadra, ami cseréid útját egyengeti.

Így van ez az én ifjú hadnagyaimmal is. Ha kapitányi rangra emelem őket, arról álmodoznak, hogy életüket adják az országért. Büszkeség dagasztja a mellüket, de találsz-e ebben bármit, amitől kevesebbek lennének? Hatékonyabbá, áldozatra készebbé tettem őket. És felmagasztalva őket, valami náluk is nagyobbat magasztalok fel. Például a parancsnok még jobban fogja szolgálni a hajóját. És ama napon, amelyen kineveztem, valósággal megmámorosodik, és mámorossá teszi az örömtől a kapitányait. Vagy az asszony: a miatt a férfi miatt boldog, hogy szép, akinek a lelkét átfényesíti. Gyémántot kapott, és szép lett tőle. De a gyémánt a szerelmet szépíti meg.

Van, aki szereti a házát. A ház bizony nagyon szerény. De ez az ember küszködött érte, vigyázott rá. Hiányzik azonban még belőle néhány színgyapjú szőnyeg, vagy az a bizonyos ezüstkancsó, amelyben kedvese a teát készíti a szerelmes éjszaka előtt. Aztán egy este, miután annyit fáradt, virrasztott és szenvedett, belépett a kereskedő üzletébe, és kiválasztotta a legszebb szőnyeget, a legszebb ezüstkancsót, ahogyan templomi tárgyat választ ki az ember. És már megy is haza, büszkeségtől tüzelő arccal, mert ma este igazi házban fog lakni. Meghívja minden barátját, hogy együtt igyanak a kancsó örömére. Aztán ez a máskor oly félénk ember feláll, és beszédet mond a lakomán, és én mindezt nagyon megindítónak találom. Mert ő valóban gazdagabb lett, és a házáért még több áldozatot fog hozni, mert most még szebb.

De ha nincs ország, amelyet szolgálj, ha a hódolat, az ajándéktárgy vagy a megtiszteltetés neked jár ki, akkor az olyan, mintha az egészet üres kútba vetették volna. Mert te is ugyanúgy elnyeled őket, akár a kút. És egyre mohóbb leszel, mert egyre kevésbé laktál jól, egyre kevésbé oltottad el a szomjadat. És nem érted, miért árad feléd este annyi keserűség ezekből az oly hőn óhajtott tárgyakból. Földi javak hiúsága - gondolod magadban - hiúság!...

És ha valaki így panaszkodik, az azért van, mert önmaga javát kereste. Aztán persze, hogy nem találta meg.

CLXXVII.

Mert én szólok hozzád, te pedig jelt kapsz tőlem. Visszaadom neked isteneidet. Vannak, akik hittek az angyalokban, a démonokban és a tündérekben. Elég volt elképzelniük őket, és már hatékonyak is voltak. Ugyanúgy, mint ahogyan a szeretet megfogamzása pillanatától kezdve egyre jobban hatalmába ejti az emberek szívét. Tiéd volt a kút. Nemcsak a kútkáva nemzedékek által elkoptatott köve, nemcsak a daloló víz, nemcsak a kosárba gyűjtött gyümölcs módjára tartályokban elraktározott víztartalék (ökreid a vályúhoz mennek, hogy a már felhúzott vízzel töltekezzenek), nemcsak a víz és a víz éneke, a víztartály hallgatása, a tenyeredre csorgó víz üdesége, nemcsak a csillagokat rengető - torkot simogató - víz fölé boruló éjszaka, hanem a kút istensége is, hogy benne legyen egy és oszthatatlan, és hogy miközben szétlocsolod a kövekre, a kútkávára, szétosztod a csatornákba, az egymást lassan követő ökrök gyomrába, ne vesztegesd idegen anyagokba. Mert fontos, hogy örömöd teljék a bővizű kutakban.

És én benépesítem vele éjszakádat. Elégséges, hogy felébresszelek benne, ha már távol van is. És mennyiben cselekszem kevésbé okosan, mintha tiszta gyémántot vagy aranytárgyat kínálnék neked, amelyek szintén nem gyakorlati hasznukkal érnek valamit, hanem az ünnep ígéretével vagy az ünnep emlékével? Akárcsak a birtok ura (neki sem jelent pillanatnyilag semmi hasznot a birtoka), bár most ott bandukol a kocsikeréktől kivájt mezei úton, mégis az, aki, és nem más, és dagadozik a szíve nyájai, istállói, egyelőre még alvó bérlői, virágaikat bontó mandulafái és készülő dús aratásai miatt, holott pillanatnyilag semmit sem lát még belőlük, de azért mégis felelősnek érzi magát értük. És mindezt egyedül a dolgokat megkötő isteni csomó ereje miatt, amelyik egyetlen, falakkal és tengerekkel dacoló istenségbe csomózza a birtokot. Ilyennek kívánlak téged az éjszakában, még ha szomjúságtól halódsz is a sivatagban, vagy a források istenétől meglátogatott gyér vizű kutat igyekszel megszabadítani a homoktól, hogy életet adj vérednek. És ha egyszerűen azt mondom neked, hogy a források a belőlük élő almafák, narancsfák és mandulafák éneklő szíve (hiszen látod, mint halódnak, mihelyt elhallgat a csobogás), akkor azt kívánom, hogy olyan gazdag légy, mint az a katonám, aki azért figyel olyan nyugodtan, erejében bízva a sivatagi hajnalban, miközben én a magvakat vetem, mert valahol messze, neki pillanatnyilag semmi hasznot nem hajtva, oly messze, hogy szinte már halott, vagy talán most éppen szendereg, van egy kedves asszony, akinek a hangja, ha most hallhatná, dal lenne a szíve számára.

Nem akarom, hogy megöld gyenge istenségeidet, amelyek nesztelen fognak meghalni, mint a galambok, amelyeknek sohasem leled meg a tetemét. Mert nem fogsz soha semmit megtudni a halálukról. Mindig megmarad a kútkáva, a víz, a víz csobogása, az ónból való kifolyócső, a mozaik, és te, aki számolod a dolgokat, hogy ismerd őket, sohasem fogod megtudni, mit veszítettél, hiszen semmit sem veszttettél az anyagok summájából, kivéve az életüket.

A bizonyíték? Az, hogy ajándékként adhatom neked ezt a szót a költeményemben. Más, lassan született istenségekhez társíthatom. Mert a falud is eggyé lesz, amikor szendereg szalmatetőivel és magvaival, szerszámaival, kívánságainak, sóvárgásainak, haragjainak, szánalmainak szerény kis terhével, azzal a kis anyókával, aki úgy hal le róla, mint amikor a megérett gyümölcs elszakad a fától, amelyből élt, azzal a gyermekkel, aki most fog megszületni, a bűnnel, amelyet elkövettek benne, s most betegségként rontja meg a valóját, a tavalyi tűzvésszel, amelyet, emlékszel rá, te is segítettél eloltani, a tekintélyes polgárok tanácsának a házával, akik oly büszkén vezetik falujukat az időn át, mintha hajó lenne, jóllehet csupán csillagos ég alatt hánykolódó, semmi különösre nem hivatott halászbárka. És íme, mégis elég ennyit mondanom neked: "...falud forrása", hogy felébresszem a szívedet, és apránként megtanítsalak arra az Istenhez vezető menetelésre, amely egyedül képes téged boldoggá tenni, mert jelről jelre el fogsz jutni Hozzá, akit a dolgok sűrű szövetén át tudsz csak kibetűzni, aki annak a könyvnek az értelme, amelynek a szavait elolvastam neked, aki a Bölcsesség, és aki Van, akitől mindent visszakapsz, mert emeletről emeletre összecsomózza az anyagokat, hogy kiteljesítse jelentésüket, aki, mert Isten, a falvaknak és a forrásoknak is istene.

Szeretett népem, elveszítetted mézedet, amely nem a dolgokból, hanem a dolgok értelméből van, és egyelőre még habzsolod az életet, de már nem találod meg az útját. Ismertem valaki, aki kertész volt; amikor halálán volt, gondozatlanul maradt a kertje. Így beszélt hozzám: "Ki fogja megnyesni a fáimat... ki ülteti el a virágaimat...?" Csak még néhány napért könyörgött, hogy rendbe tegye a kertjét, mert ott voltak a kiválogatott virágmagvak a magtárában, a föld megművelésére szolgáló eszközei a raktárában, metszőkése az övében, megannyi céltalan tárgy, amelyek már semmiféle kultuszt nem szolgáltak. Te is így vagy a készleteiddel. Szalmatetős házaddal, magvaiddal, sóvár vágyaiddal és szánalmaiddal, vitáiddal, halálra készülő anyókáiddal, kútkáváddal, mozaikoddal, csobogó vizeddel, amelyet még nem tudtál faluvá és a falu kútjává egybeolvasztani ama csodatévő isteni csomó segítségével, amely a dolgokat megköti, és egyedül oltja a szellem és a szív szomját.

CLXXVIII.

Addig-addig nem figyeltem oda rájuk, míg végül is hallottam, miről beszélnek. Egyesek bölcsen, mások balgán. És azokat is hallottam, akik a bajt a baj kedvéért kavarták. Mert nem leltek benne egyéb örömöt, csak arcuk melegét és valami olyan homályos érzést, amely a párduc mozdulatához hasonlít. A párduc hirtelen lendíti támadásra kék mancsát, hogy elkábítson vele.

Valami olyat láttam ebben, mint a vulkán tüze, amely haszon és szabály nélküli erő. De ugyanaz a fajta tűz, amely napot teremt és a napból virágot. Amint következményről következményre, reggeli mosolyod vagy a kedves láttán megdobbanó szíved is ugyanúgy mindennek a jelentése. Mert elég neked, hogy legyen egy mágnespólus, amely összegyűjtsön, és már kezdesz is megszületni.

De azok az asszonyok már nem egyebek égő sebnél...

Látod a fát: látszólag álom, mérték és lassúság, körülötte áradó illatvilág, jóllehet a fa mindenre szolgálhat, puskapor vagy tűzvész lehet belőle, örökre szétfecsérelheti erejét. Ugyanúgy belőled és visszafojtott haragjaidból, féltékenységeidből, ravaszkodásaidból meg érzékeid izzásából is, amely oly nyugtalanná tesz az éjszaka leszálltával, békés fát akarok csinálni. Nem úgy, hogy megcsonkítlak, hanem ahogyan az elvetett mag menti meg a fában a napot, amely egyébként jeget olvasztana, s aztán vele együtt veszne el örökre, az a lelki mag is úgy építsen fel téged porhüvelyedben, nem vetve el belőled semmit, nem csonkítva meg, nem fosztva meg semmitől, hanem egyetlen valóságodba olvasztva megszámlálhatatlan tulajdonságodat.

Ezért nem azt mondom: "Gyere hozzám, hogy megnyesselek, kényszerítselek vagy akár csak formáljalak", hanem: "Gyere hozzám, hogy segítselek önmagaddá megszületni." Te rendelkezésemre bocsátod anyagaid halmazát, én pedig egyetlen, soha nem volt emberré válva adlak vissza magadnak. Nem én haladok benned. Te haladsz. Én nem vagyok semmi, csupán a te mértéked. Egyszóval az az asszony: forró és rosszat forgat a fejében. Mert rossz gondolatokat szül a forró éjszakák kegyetlensége, amikor csak forogsz az ágyadban anélkül, hogy önmagaddá tudnál lenni, összetörve, elhagyatva, legyőzve. Egy lerombolt város rossz strázsája. És jól látom az asszonyt, nem tud mit kezdeni szétszórt anyagaival. Hívja az énekest, aki dalol neki. "Ne folytasd - mondja neki -, takarodjon előlem." Másikat hivat, aztán megint újabbat. És sorra gyötri őket. Majd fáradtan felkel, és felébreszti barátnőjét: "Gyógyíthatatlan az én unalmam! Az ének sem képes immár szórakoztatni..."

Aztán következik a szerelem, az egyik, a másik, a harmadik... s egyiket a másik után fosztja ki. Mert a maga egységét keresi bennük de hogyan találhatná így meg? Hiszen nem holmi elkallódott tárgy az, amit keres.

Én azonban csendben érkezem. Én leszek a láthatatlan varrás. Nem változtatok semmit az anyagokon, még csak a helyükön sem, csupán visszaadom nekik a jelentésüket, mint a láthatatlan szerelmes, aki segítek neki, hogy meglelje önmagát.

CLXXIX.

Hangszer zenész nélkül, maga is csodálkozik, milyen szép hangokat ad. Láttam a gyermeket, amint vidáman pengette a húrokat, és kacagott, milyen csodás erő lakozik ujjaiban. De a hangok nekem nem lényegesek, én azt akarom, hogy önmagadat hozd át belém. Tenéked azonban nincsen semmi átadnivalód, mert nem vagy, mert elmulasztottad, hogy legyél. Ezért pengeted vaktában a húrokat, lesve, mikor szólal meg az a hang, amelyik más lesz. Mert reménykedsz, hogy találkozol útközben a művel (mintha olyan gyümölcs lenne, amelyet magadon kívül találhatsz), s aztán foglyul ejted, és hazahozod a költeményedet.

Én azonban azt kívánom, hogy jó mag légy, amely mindent magába szív, ami körülötte van, hogy beolvassza a költeménybe. Azt akarom, hogy erős és már szerelemre kész lelked legyen, nem pedig olyan valaki légy, aki az esti fuvallat idején keresve keresel egy arcot, amely foglyul ejtsen, mert nincs benned semmi foglyul ejthető.

Így ünnepeled a szerelmet.

Így ünnepeled az igazságosságot. Nem az igaz dolgokat. És különleges alkalmakkor nyugodt lélekkel igazságtalan leszel, hogy ezt az igazságosságot szolgáld.

Ünnepeled a szánalmat, de alkalom adtán nyugodt lélekkel kegyetlen leszel, hogy a szánalom ügyét szolgáld.

Ünnepeled a szabadságot, de börtöneidbe zsúfolod azokat, akik nem úgy dalolnak, mint te.

Nos, én csak igaz embereket és nem igazságosságot ismerek. Szabad embereket és nem szabadságot. Szeretet mozgatta embereket, nem pedig szeretetet. Amint nem ismerek sem szépséget, sem boldogságot, csak boldog embereket és szép dolgokat.

De előbb cselekedni és építeni, tanulni és alkotni kellett. Csak aztán jönnek a jutalmak.

Ők azonban, akik díszes ágyakban alszanak, úgy vélik, könnyebb eljutni a lényeghez, ha előbb nem a különbségeket alapozzuk meg. Mint a hasisszívó, aki néhány garasért szerez magának teremtő mámorokat.

Olyanok, mint a mindenkinek felkínálkozó prostituáltak. De ki nyújt nekik valaha is szerelmet?

CLXXX.

Megvetem a hájasok dúskálását, és csak mint valami önmagánál nemesebbnek a feltételét tűröm meg, mint például a csatornatisztító munkások rosszillatú faragatlanságát, ami a város kifényesítésének a feltétele. Mert megtanultam, hogy nincsenek ellentétek, és hogy a tökéletesség a halál. Ezért tűröm meg a rossz szobrászokat, mert ők a jó szobrászok előfeltételei, a rossz ízlést mint a jó ízlés, a belső kényszert mint a szabadság, és a pocakot eresztő fényűzést mint olyan emelkedés feltételét, amely nem önmagától és nem önmagáért való, hanem azoktól és azokért, akiket táplál. Mert ha a szobrászoknak megfizetvén a szobraikat a fényűző gazdagság annak a nélkülözhetetlen raktárnak a szerepét vállalja, amelyben a költő megtalálja magának azt a magot, amelyből él, s amelyet a földmíves munkájából loptak el, a földmíves ugyanis cserébe csupán költeményt kap, amelyre rá se hederít, vagy szobrot, amelyet gyakran még csak meg se mutatnak neki, vagyis, ha nem lennének, akik őt kifosztják, nem élnének meg a szobrászok: akkor mit törődöm én vele, ha ennek a raktárnak emberneve van. Hiszen csupán továbbító közeg, út és híd.

És ha azt veted szemére a magtárnak, hogy egyúttal raktára a költeménynek, a szobornak meg a palotának is, vagyis megfosztja tőlük a nép fülét vagy a szemét, akkor azt válaszolom neked, hogy éppen ellenkezőleg a hájas gazdagot arra hajlamosítja hiúsága, hogy kirakatba állítsa csodálatos szerzeményeit, ahogy ez nyilvánvaló a palota esetében, mivel valamely kultúra nem a megalkotott tárgyak használatán, hanem az alkotás hevületén alapszik, mint ahogyan - már mondottam neked - azokban az országokban, amelyek híresek táncművészetükről, jóllehet sem a hájas gazdag nem rakja ki vitrinjeibe, sem a nép nem gyűjti össze múzeumaiba az eltáncolt táncot, azon egyszerű oknál fogva, hogy a táncot nem lehet raktárban tárolni.

És ha azt veted a nagy hasú szemére, hogy tíz esetből kilencben közönséges az ízlése, és a holdvilágos költőket vagy a tökéletesen természethű szobrok alkotóit kedveli, akkor azt válaszolom neked, hogy ezzel én nem sokat törődök, mert ha a fa virágára áhítozom, akkor el kell fogadnom az egész fát, s ugyanígy tízezer rossz szobrász erőlködéseit is, hogy színre léphessen az az egy, aki számít. Azt kívánom hát, hogy legyen tízezer raktára a rosszízlésnek, ha van egy, amelyik tud különbséget tenni.

Persze, bár nincsenek ugyan ellentétek, s a hajó feltétele a tenger, mégis vannak olyan hajók is, amelyeket elnyel a tenger. És lehetnek olyan nagy hasúak is, akik másfélék, nem szállítóeszközök, út és szállítmány, tehát feltétel, és akik az emésztés kizárólagos gyönyörűségéért falják fel a népet. Nem szabad, hogy a tenger elnyelje a hajót, a zsarnokság a szabadságot, a rossz szobrász a jó szobrászt, hogy a nagy hasú felfalja az országot.

Itt most azt kéred tőlem, találjak ki neked logikámmal olyan rendszert, amelyik megóv bennünket ettől a veszedelemtől. Ilyen azonban nincs. Nem jutna eszedbe azt kérdezned, hogyan irányítsuk úgy a köveket, hogy maguktól álljanak össze katedrálissá. A katedrális nem a kövek szintjén van. A katedrális az építész dolga, ő szolgáltatta a magot, amelyik magához szívja a köveket. Az kell, hogy én legyek, s a költeményemmel én készítsem elő az Istenhez vezető utat, s akkor ez az út a nép támogatását is, a raktárban tárolt magvakat is meg nagy hasúak ügyködését is az Ő dicsőségének a szolgálatába fogja állítani.

Ne hidd, hogy azért igyekszem óvni a raktárt, mivel neve van. Nem önmagáért óvom a csatornatisztító munkás bűzét. A csatornatisztító csupán út, szállítóeszköz, rakomány. Ne hidd, hogy érdekel az anyagok gyűlölete minden egyéb iránt, ami más, mint ők. Népem csupán út, szállítóeszköz, rakomány. Én megvetem az előbbiek himnuszait csakúgy, mint hízelgéseiket, az utóbbiak gyűlöletét csakúgy, mint tapsait, és kizárólag Istent szolgálom rajtuk keresztül, a hegyoldalról, ahol magányosabb vagyok, mint a barlangok vadkana, és mozdulatlanabb, mint a fa, amely az idő sodrában egyszerűen magot hozó marék virággá változtatja a köves talajt, s aztán a szélbe szórja - így válik fénnyé a vak humusz -, jóvátehetetlenül száműzetésben élve kívül állok félreértésekből származó vitáikon, nem vagyok sem az egyik, sem a másik pártján, érdekszövetkezetek, pártok, frakciók felett az egyetlen fáért küzdök a fa alkotóelemei ellen és a fa alkotóelemeiért: ki emelhet hát szót ellenem a fa nevében?

CLXXXI.

Eljött a nagy meghasonlások ideje, és én csupán tettekkel tudtam elkalauzolni népemet az igazságok fényére, nem pedig szavakkal. Mert az életet úgy kell felépíteni, mint a templomot, hogy megmutassa arcát. De mit kezdenél, ha minden napod olyan egyforma lenne, mint a jól sorba rakott kövek? De aztán, amikor megöregedtél, így beszélsz: "Atyáim ünnepét óhajtottam, oktattam fiaimat, aztán feleséget adtam nekik, s egyiket-másikat, akiket Isten akkor vett el tőlem, amikor már felneveltem őket - mert a maga dicsőségére használja fel őket - kegyelettel eltemettem."

Mert te is úgy vagy, mint a csodálatos mag, amelyik a földet himnusszá magasztosítja, és a napnak ajánlja. Te pedig a búzát fénnyé magasztosítod kedvesed szemében, aki rád mosolyog, aztán fohászra indít. Ha magot vetek, az már olyan, mint az esti ima. És az vagyok, aki lassan lépegetve veti a búzát a csillagok alatt, és ha túlságosan közelről nézem, nem vagyok képes felmérni szerepemet. A magból kalász lesz, a kalász emberhússá változik, az emberből pedig templom támad Isten dicsőségére. És aztán elmondhatom, hogy ennek a búzának köveket épületté varázsoló hatalma van.

Elégséges egyetlen szélbe szórt szárnyas mag, hogy katedrálissá változzék a föld.

CLXXXII.

Eleinte úgy húzok barázdát, hogy magam se tudom, merre. Egyszerűen csak megyek... Az országból vagyok, az ország belőlem van, nem tudom magam elkülöníteni tőle. Gyermekeim atyja, akik belőlem lettek, nem várhatok semmit attól, amit előbb nem alapoztam meg. Nem vagyok sem bőkezű, sem fösvény, nem áldozom fel magamat, és mástól sem kérek áldozatot, mert ha meghalok a bástyáimon, nem a városért, hanem magamért áldoztam fel magamat, aki része vagyok a városomnak. Persze, én halok meg, az, amiből élek. De te mint pénzen árult tárgyat keresed a lelkesítő nagy örömöket, amelyek pedig jutalmul adattak neked. Például a homoksivatag közepén emelkedő város bő szirmú bíbor virág lett számodra, és nem győztél betelni a gyönyörűséggel, amint hozzáértél. Ott sétálsz tágas piacain, gyönyörködsz a hatalmas, színes zöldséghalmokban, a mandarinpiramisokban, amelyek valósággal fővárosokként terpeszkednek illatárjuk közepén, és mindenek felett a gyémánt erejével rendelkező fűszerszámokban, hiszen egyetlen csipet ebből az édes borsból, amelyet távoli vidékekről hoztak felvont lobogóik alatt hajózó vitorláskaravánok, felidézi benned a tenger sós ízét, a kikötők kátrányillatát, a bőrszíjak szagát, amelyek végig kísérték karavánjaidat a tenger csodái felé vezető utadon a véget érni nem akaró sivatagi szárazságban. Ezért mondom én neked, hogy a fűszerpiac felemelő élményét saját kérges kezeddel, tested sebeivel, daganataival, sós vizekben ázott bőröddel érdemelted ki.

De mit fogsz itt keresni, ha immár ahelyett, hogy újabb győzelmek felé indulnál, mécsesed utolsó olajtartalékait égeted el?

Ó! Legalább egyszer inni az életben El Ksour vizéből! Egyetlen ünnep nagyszerűsége is elég hozzá, hogy himnusszá változzon a forrás...

Ezért elindulok. Lelkesedés nélkül fogom kezdeni, de mivel csűrömet a behordott mag átmenő kikötőjévé tettem, nem tudok különbséget tenni a csűrbehordás és a behordott búza elfogyasztása között. Le akartam ülni, megízlelni és élvezni a békét. De rájöttem, hogy nincs béke. És rájöttem, hogy tévedtek azok, akik régi győzelmeimen akartak megpihentetni, azt hívén, hogy a győzelmet el lehet raktározni, félretenni a jövőre, holott olyan az, mint a szél, amely már nincs is, ha csűrbe rakod.

Esztelen az az ember, aki urnába zárta a vizet, mert szerette hallgatni a források dalolását.

Ó, Uram! Úttá leszek és kocsivá. Jövök, megyek. Makacs türelemmel végzem a szántást szamarammal, lovammal. Csak a földet ismerem, amelyet megforgatok, és feltűzött kötényemben a vetőmag pergését ujjaim között. A Te dolgod kitalálni a tavaszt, és meghozni az aratások sorát, ahogy a Te dicsőséged kívánja.

Ezért hát elindulok az ár ellen. Magamra kényszerítem az egyhangú, komor lépteket, mint az őrszem, aki már-már elbóbiskol, s csak a jó vacsora jár az eszében, hogy az őrzők istene évente egyszer ezt gondolja: "Milyen szép ez a lakás... milyen hűséges... és milyen rideg a maga éberségében!" Megjutalmazlak őrjáratod ezer meg ezer léptéért. Eljövök hozzád és meglátogatlak. És az én karom hordja majd helyetted a fegyvert. De úgy, mintha a te karoddal társulna. Te pedig úgy érzed, oltalmazod az országot. És az én szemem figyeli majd a bástyák ormáról a város ragyogását. Te és én meg a város: egyek leszünk. S a szeretet olyan lesz számodra, mintha égetne. És ha a tűzvész elég szépnek ígérkezik ahhoz, hogy megfizesse életed tüzelőfáját, amelyet rönkről rönkre gyűjtöttél össze, akkor majd megengedem neked, hogy meghalj.

CLXXXIII.

A mag elgyönyörködhetne önmagában, és azt gondolhatná: "Milyen szép, hatalmas és életerős vagyok! Én vagyok a cédrus. Sőt én vagyok a cédrus a maga lényegében."

Én azonban azt mondom, hogy ez a mag még semmi. Szállítóeszköz, út és híd. Végrehajtó eszköz. Hajtsa hát végre műveletét! Vezesse lassan a földet a fa felé. Alkossa meg a cédrust Isten dicsőségére. Aztán majd megítélem a lombjairól.

De az ágak és a lombok maguk is elgyönyörködnek magukon. "Ilyen vagyok. Olyan vagyok." Azt hiszik magukról, hogy csodaraktárak. Hogy jól összeválogatott kincsekre nyíló kapu van bennük. Amelyet elég kitapogatni. És aztán csak úgy, találomra, költeménybe szökkentik böffentéseiket. Téged azonban nem hatnak meg az ilyen böffentések.

Így cselekszik a néger törzsi varázsló is. Vaktában, mint aki érti a dolgát, összegyűjt füvet, kelléket, furcsa mindenfélét, és holdtalan éjen összezagyválja a kondérjában. Szavakat mormol végeérhetetlenül. Azt várja, hogy láthatatlan erő kerekedjék a kotyvalékából, amely elsodorja a kunyhója felé menetelő sereget. De semmi sem jelentkezik. Erre újra kezdi. Más szavakat mormol. Más füveket választ. És tulajdonképpen nem is tévedett vágyálmához fűzött várakozását illetően. Hiszen magam láttam, hogyan döntött meg birodalmakat a fekete folyadékkal pettyegetett fapép. Tudniillik a levelem, amellyel hadat üzentem. És ismertem azt a kondért is, amelyből a győzelem született. Puskaport őröltek benne. Hallottam a levegő gyenge reszketését is, amely előbb csak egy egyszerű kebelből származott, de aztán lassacskán úgy lobbantotta lángra népemet, mint a tűzvész. Mert valaki lázadást hirdetett. És láttam megfelelően elrendezett köveket is, amelyekből csendhajó született.

De azt még sohasem láttam, hogy vaktában összehordott anyagokból bármi származott volna, ha nem lelték meg valamely ember lelkében a közös mértéküket. A költemény meg tud ugyan indítani, viszont soha semmiféle, játszadozó gyermekek által összedobált betűhalmaz nem indított még könnyekre. Mert semmi a még önmagát ki nem fejezett mag, ha már azt a fát akarja megcsodáltatni magában, amelynek a szárba szökkenésére nem adta oda magát.

Persze, Isten felé igyekszel. De abból, hogy képes vagy önmagaddá lenni, ne vond le azt a következtetést, hogy már vagy is. Böffentéseid semmit sem hömpölygetnek magukkal. Hiába származik cédrustól, nem vet árnyékot a mag, amikor forrón tűz a déli nap.

A zord idők felébresztik az alvó arkangyalt. Hogy rajtunk keresztül kitörjön pólyájából, és váratlanul elénk toppanjon! Hogy felszívjon benneteket magába, ravaszkodó kis szavak, és újra összekössön. Hogy igazi kiáltást küldjön felénk. Kiáltást a távollévő kedves felé. A gyűlölet kiáltását a falka ellen. Kiáltást a kenyérért. Hogy jelentést adjon az aratónak vagy az aratásnak, a búzamezőket meglengető szélnek, a szerelemnek vagy bárminek, ami még a lassúság vizében ázik.

Te azonban, mint a martalóc, mész a város bordélynegyedébe, hogy mindenféle mesterkedésekkel szerelmet rabolj magadnak, holott a szerelem szerepe az, hogy egyszerű hitvesed egyszerű kezével simogattassa meg a válladat.

Mert bizony csak mágia van, és a szertartásnak az a szerepe, hogy olyan zsákmányok felé vezessen, amelyek nem egylényegűek csapdáiddal, mint például az a szívet átforrósító érzés, amelyet évente egyszer szerez az északi népek fiainak az a bizonyos gyanta-, csillogó fa- és meleg viaszkeverék. De mondom neked, hamis varázslat, szellemi lustaság és logikátlanság az, ha vaktában összehordott anyagokat zúzol péppé kondérodban, s azt várod, hogy olyan csoda kerekedjen belőle, amelynek az előkészítésében nem vettél részt. Mert megfeledkezve önmagad megvalósításáról, azt várod, hogy szembetalálkozz önmagaddal. De nincs többé remény. Mert bezáródnak mögötted a bronzkapuk.

CLXXXIV.

Szomorú voltam, mert gyötörtek a gondok az emberek miatt. Mert mindenki csak magára gondol, és nem tudja, mit kívánjon. Mert miféle javakat kívánhatnál, ha magad alá akarod őket rendelni, hogy gyarapítsanak? Igaz, a fa is keresi a talajnedveket, hogy táplálkozzék velük, hogy önmagává alakítsa őket. Az állat keresi a füvet vagy valami más állatot, hogy abból épüljön. Te is táplálkozol. De táplálékodon kívül mit kívánsz, amit magad felhasználhatsz? Mivel a tömjénezés hízeleg a gőgnek, embereket bérelsz, hogy ujjongva éljenezzenek. Ők persze éljeneznek is. De aztán mit sem érnek neked az ilyen éljenek. Mivel a színgyapjú szőnyegek kellemessé teszik az otthonokat, városszerte összevásároltatod őket. Telezsúfolod velük a házadat. Ám semmi hasznukat sem látod. Irigykedsz szomszédodra, mert királyian pompás a birtoka. Hát elveszed tőle. Beletelepszel. De semmi olyat nem nyújt neked, ami érdekelne. Vagy itt van az az állás, mindenáron meg akarod szerezni. Fondorkodsz, ravaszkodsz. El is nyered. De ez is csak olyan, mint az üres ház. Mert ahhoz, hogy boldog légy a házaddal, nem elégséges, hogy fényűző, kényelmes vagy agyondíszített legyen, s aztán parádézhass benne, azt higgyed, hogy a tiéd. Először is nincsen semmi, ami a tied, hiszen egy napon meg fogsz halni, s nem az a fontos, hogy a tied legyen - mert a ház tőled szépül vagy silányul -, hanem hogy te légy a házé, mert akkor vezet valahová, mint például az, amelyik dinasztiád otthona lesz. Nem a tárgyak szereznek örömet, hanem az utak, amelyeket számodra nyitnak. Meg túlságosan is könnyű dolog lenne, hogy akármelyik önző és embergyűlölő csirkefogó bőségben dúskálhasson, fényűző életet teremthessen magának egyszerűen azzal, hogy fejedelemnek képzelje magát, és fel-alá sétálgatva a király palotája előtt, ezt mondogassa: "Nézzétek, az én palotám!" Mert valóban az igazi gazdának sem jelent pillanatnyilag semmi hasznot a palotája, fényűző volta ellenére sem. Hiszen egyszerre csak egy helyiségben tartózkodhat. Sőt megesik vele, hogy behunyja a szemét, vagy olvas, vagy beszélget, és így még ebből az egy helyiségből sem lát semmit. Vagy az is lehetséges, hogy a kertben sétálgatva hátat fordít az épületnek. Ám ennek ellenére ő a palota ura, büszke, talán nemes szívű is, és mindent szívében hordoz a palotájából, még az elfeledett tanácsterem csendjét, a padlásszobákat meg a pincéket is. A koldus tehát joggal játszhatná - hiszen a gondolatot kivéve semmi sem különbözteti őt meg a palota urától -, hogy a palota urának képzeli magát, és páváskodva fel és alá sétáljon előtte, mintha pávafarka nőtt volna a lelkének!

Csakhogy nem sok látszatja lesz a játékának, a képzelt érzelmek ugyanolyan sorvasztók lesznek, mint az álom. Alig-alig lesz rá hatással ez a szegényes mimikri, amely pedig behúzatja veled a nyakadat, ha vérfürdőt ecsetelek előtted, vagy átélteti veled azt a meghatározatlan boldogságot, amelyről a költemény dalol.

Ami a tested része, azt magadévá teszed, magaddá változtatod. De tévedsz, ha ugyanígy akarsz viselkedni a lélek és a szív dolgaival. Mert szegények a valóságban az emésztés okozta örömeid. Ráadásul a palotát, az ezüst kancsót, társad barátságát még csak meg sem emésztheted. A palota palota, a kancsó kancsó marad. És barátaid is tovább élik a maguk életét.

Nos, én vagyok az a csodatévő, aki a királyhoz csalódásig hasonlító koldusból - hiszen, lám, gyönyörködik a palotában, vagy még inkább a tengerben, vagy még annál is jobban, a Tejútban, csak éppen nem képes bármit is kibányászni a maga számára a végtelen komor látványából - valóságos királyt tudok csinálni, jóllehet látszólag semmi sem változott. És valóban, nem is kellene rajtuk külsőleg semmit sem változtatni, hiszen ugyanaz az úr és koldus marad mind a kettő, hiszen az is ugyanaz, aki szeret, és az is, aki elvesztett szerelmét siratja, ha háza küszöbén ül a csendes alkonyon. Csak éppen az egyik, és talán az egészségesebb, a gazdagabb, a ragyogóbb szellemű, a nemesebb szívű még ezen az estén a tengerbe öli magát, ha nem akad valaki, aki visszatartja. Tehát ahhoz, hogy belőled, az egy- és oszthatatlanból, kibontakoztassam a másikat, nem kell semmit sem nyújtanom neked olyat, ami látható és anyagi, vagy bármiben is megváltoztatnom téged. Elégséges, ha megtanítalak arra a nyelvre, amelyiknek a segítségével magadban és környezetedben kibetűzhetsz egy új, szívet melengető arcot, mint ahogyan komor pillanataidban néhány jól-rosszul kifaragott, vaktában egy deszkalapra helyezett fabáb is fel tudja ragyogtatni kedélyedet problémáinak sugárzó erejével, ha megtanítottalak a sakkjáték tudományára.

Ezért figyelem őket szeretetem csendjében anélkül, hogy szemükre vetném életuntságukat, amely nem az ő hibájuk, hanem a nyelvüké, jól tudván, hogy a sivatag szelét mélyen beszívó diadalmas királyt és a koldust, aki ugyanabban a szárnyas patakban talál enyhülést, csak a nyelv különbözteti meg egymástól, de azt is, hogy igazságtalan lennék, ha szemére vetném a koldusnak, anélkül, hogy előzőleg embert faragtam volna belőle, miért nem érzi át ugyanazokat az érzelmeket, amelyeket a győztes király érez a győzelmében.

A végtelen tér kulcsait adom.

CLXXXV.

Találkoztam mindegyikkel, a világ összehordott javai és az elkészült méz között. De hasonlók voltak ahhoz, aki a halott városban járkál - halott az ő számára, de csodálatos a falai mögött -, vagy ahhoz, aki olyan nyelven hallgatja a költeményt, amelyre nem tanították, vagy elhalad a mellett az asszony mellett, amelyikért a másik szívesen vállalná a halált is, akit azonban ő elmulaszt megszeretni...

Megtanítlak benneteket élni a szerelemmel. Mit számítanak a kultusztárgyak. Én láttam a kút körül lezajlott rajtaütés alkalmával önként meghalni azt, aki meg tudta volna védeni magát, s mindezt egy sivatagi róka miatt, amelyik, miután sokáig élvezte gyengéd szeretetét, ösztöne hívásának engedelmeskedve megszökött tőle. Ó! Katonáim, akinek olyan a pihenője, mint bármely pihenő - meg a nyomorúsága is, mint bármely nyomorúság -, elég volna fellelkesítésetekre, hogy ez az éjszaka a visszatérés éjszakája, ez a halom a remény halma, szomszédotok a rég várt barát, a parázson sülő bárány születésnapi lakoma, s ezek a szavak ének szavai legyenek. Elég lenne egy épület képe, egy dal, egy életeteknek értelmet adó győzelem, elég volna, hogy megtanítsalak benneteket mint a gyermekeket, hajóhadat építeni néhány kavicsból, elég lenne valami játék, és máris úgy simogatna benneteket az öröm szele, mint a fát. De lám, levertek és széthullottak vagytok, csak magatokat igyekeztek meglelni, s így csupán ürességet találtok, mert kapcsolatok csomója vagytok, semmi egyéb, és ha nincsen semmiféle kapcsolat, akkor csupán kihalt keresztutat leltek magatokban. És nincs mit remélned, ha szeretet egyedül magad iránt él benned. Mert beszéltem már neked a templomról. A kő nem önmagát és nem a többi követ szolgálja, hanem a szárnyaló kő-hitet, amelyet együtt alkot minden kő, s amely viszont mindnyáját szolgálja. És, meglehet, képes leszel élni a királyért való lelkesedésből, mert király katonája leszel, társaiddal együtt.

"Uram - mondottam -, ajándékozz meg a szeretet erejével! A szeretet görcsös bot a hegymászónak. Tégy pásztorrá, hogy vezessem őket."

Most hát a kincs értelméről fogok neked szólni. Amely láthatatlan, mert sohasem osztozik az anyagi dolgok természetében. Láttad az esti látogatót. Aki egyszerűen letelepszik a fogadóban, maga mellé leteszi a botját, és mosolyog. Az emberek köréje sereglenek: "Honnan jössz?" Hiszen ismered a mosoly hatalmát.

Ne indulj el muzsikáló szigeteket keresni, mintha tenger kínálta kész ajándék lennének - a tenger fehér csipkét von köréjük -, mert ilyen szigeteket sohasem fogsz lelni, még ha ki is hajózlak homokkoszorújukra, ha előzőleg nem vetettelek alá a tenger szertartásának. Hiába ébredsz fel rajta minden erőfeszítés nélkül, nem kapsz lányai keblétől egyebet, csak azt a képességet, hogy elfelejtsd rajta a szerelmet. Feledésről feledésre, halálról halálra fogsz haladni... aztán majd így beszélsz a muzsikáló szigetről: "Mi volt rajta, amiért érdemes élni?" Holott ha ugyanerre az utazásra jól felkészíted a legénységedet, egytől-egyig vállalják érte a halál kockázatát is.

Téged megmenteni nem azt jelenti, hogy gazdaggá teszlek, sem azt, hogy bármi olyat adjak, ami neked szól. Hanem, hogy úgy vállaltassam veled a játék kötelezettségét, mint ahogyan hitvesednek kötelezted el magadat.

Ó, nagyon érzem a magányomat, amikor a sivatagnak nincs számomra lakomája. Mit kezdjek a homokkal, ha nincs benne elérhetetlen oázis, amelyik betölti illatával? Mit kezdjek a láthatár korlátaival, ha nem barbár szokások határa? Mit kezdjek a széllel, ha nem terhes távoli titkos tanácskozásokkal? Mit kezdjek az olyan anyagokkal, amelyek nem szolgálnak semmiféle arcot? De mi most letelepszünk a homokra. Beszélni fogok neked a sivatagodról, megmutatom valamelyik - nem akármelyik - arcát. És te ettől más leszel, mert függsz a világtól. Házad szobájában ülve ugyanaz maradsz-e vajon, ha azt adom tudtodra, hogy ég feletted a tető? Vagy ha az annyira szeretett lépteket hallod? Még akkor is, ha nem feléd megy a kedves. Ne válaszold azt, hogy képzelgésbe akarlak kergetni. Nem azt kérem tőled, hogy higgy, hanem hogy olvass. Mi a rész az egész nélkül? Mi a kő a templom nélkül? Mi az oázis a sivatag nélkül? És ha a sziget közepén laksz, és ki akarod magadat ismerni benne, mégiscsak jó, ha melletted vagyok, és elmondom, milyen a tenger! És ha ebben a homoksivatagban laksz, jó, ha ott vagyok melletted, és elmesélem a távoli házasságot, a kalandot, a megszabadított fogolylány történetét, az ellenség közeledtét. És tévedsz, ha erről a távoli sátrak alatt megtartott esküvőről azt állítod, hogy nem árasztja szertartása fényét sivatagodra, mert hol áll meg a hatalma?

Szokásaid és szíved hajlamának vonalait követve szólok hozzád. Adományaim a dolgok jelentésévé, a rajtuk keresztül kiolvasható úttá és útra késztető szomjúsággá lesznek. Én pedig, a király, azzal az egyetlen rózsafával ajándékozlak meg, amely képes téged nagyobbá tenni, mert visszakérem tőled a rózsáját. És ettől a pillanattól kezdve megépült számodra a szabaduláshoz vezető lépcső. Előbb felcsákányozod, felásod a földet, aztán reggel felkelsz, öntözöl. És gondosan ügyelsz munkád eredményére, védelmezed a férgek és a hernyók ellen. És szíved mélyéig megindít a kipattanó bimbó látványa, és elkövetkezik az ünnep, a kinyílt rózsa, amelyet a te dolgod lesz leszedni. És miután leszedted, nekem ajánlod fel. Én átveszem tőled, te pedig vársz. Te nem tudtál volna mit kezdeni a rózsával. Ezért elcserélted a mosolyomért... s aztán királyod mosolyától napsugarasan térsz vissza a házad felé.

CLXXXVI.

Vannak, akiknek nincsen érzékük az idő iránt. Olyan virágokat akarnak szedni, amelyek még nem valósultak meg: és nincs virág. Vagy olyat találnak, amelyik másutt nyílt ki, számukra nem a rózsabokor szertartásának az eredménye, csak bazári áru, - se több, se kevesebb. - Ugyan miféle örömöt szerezhetne nekik?

És most elindulok kertem felé. Kertem olyan barázdát szánt a szélbe, mint a kellemes illatú citrommal megrakott hajó, a mandarint szállító karaván vagy a tengeren illatozó, rég óhajtott sziget.

Nem készletet, hanem ígéretet kaptam. A kert olyan, mint a meghódításra váró tartomány, vagy a hitves, aki még nem volt a tiéd, de most lágyan elomlik karodban. A kert felkínálkozik nekem. Alacsony kerítése mögött mandarin- és citromfák hazája, amely sétámat készül fogadni. Ám állandóan senki sem lakja sem a citromfák és mandarinfák illatát, sem a hitves mosolyát. Számomra, aki tudom a dolgokat, mindennek van jelentése. Várom a kert vagy a hitves óráját.

Vannak, akik nem tudnak várni, és nem fognak megérteni soha költeményt, mert ellenségük az idő, amely elégtételt ad a vágynak, felöltözteti a virágot, vagy megérleli a gyümölcsöt. A tárgyakban igyekszenek örömüket lelni, holott az öröm csak a tárgyakon túl kiolvasható úton található meg. Én azonban megyek, megyek és megyek. S amikor megérkeztem a kertbe, amely számomra illatok hazája, letelepszem egy padra. És figyelek. Vannak levelek, amelyeket elsodor a szél, és virágok, amelyek elhervadnak. Érzem, hogy minden elmúlik és újra megszületik. Nem búslakodom miatta. Éber figyelem vagyok, mintha nyílt tengeren hajóznék. Nem türelem, mert nem célról van szó, hiszen az öröm a haladásból származik. Kertem és jómagam virágoktól gyümölcsök felé hajózunk. De aztán a gyümölcsökön túl a magvak felé. És a magvakon túl a jövő évi virágok felé. És nem csatlakozom soha a tárgyakban. Mindig csak valami kultusznak a tárgyai. Én a szertartás eszközeiig hatolok, és úgy találom, imádságszínük van. De akik nem vesznek tudomást az időről, beleütköznek. Még a gyermek is tárggyá lesz számukra, s nem értik meg a maga tökéletességében (mert a gyermek út Istenhez, akit nem tudhatunk megragadni). Gyermeki varázsában szeretnék megőrizni, mintha a gyermek is készlet lenne. Én azonban valahányszor gyermekkel találkozom, észreveszem, hogy félve elmosolyodik, elpirul, s igyekszik elszakadni. Tudom, mi gyötri. Ezért homlokára teszem a kezemet, mintha a tengert akarnám lecsillapítani.

Vannak, akik így beszélnek: "Én ez vagyok. Ez és ez. És az enyém ez vagy az." Ahelyett, hogy így beszélnének: "Deszkafűrészelő munkás vagyok, híd a tenger felé a házasodni készülő fa számára. Ünnepről ünnepre haladok. Atya és leendő atya vagyok, mert termékeny az én hitvesem. A tavasz kertésze vagyok, mert a tavasz velem, ásómmal és gereblyémmel dolgozik. Én az vagyok, aki halad valami felé." Mert amazok sehová sem mennek. S a haláluk sem lesz rév, amelyben horgonyt vet a hajó.

Az éhezők így fognak hozzád szólni: "Nincs mit ennem. A gyomrom elalél. S annyit hallom szomszédaimat is panaszkodni alélt gyomruk miatt, hogy lassan a lelkem is elbágyad tőle. Mert nem tudják, hogy a szenvedés út a gyógyulás felé, hátat fordítás a halottaknak, elkerülhetetlen vedlés jele, vagy szenvedélyes felhívás a viták megoldására. Számukra nem létezik sem vedlés, sem megoldás, sem ígéretes gyógyulás, sem gyász. Csak a pillanat kényelmetlensége, amely szenvedés. Mint ahogy akkor is, amikor a pillanat örömet jelent, a belőle nyerhető szerény öröm - például, hogy kielégítheted étvágyaidat vagy kívánságaidat - az egyetlen, amelyet élvezni tudsz, nem pedig az az értelmes, emberi öröm, amelyet akkor érzel, amikor hirtelen rádöbbensz: út, szállítóeszköz és karaván vagy a vezetők vezetője számára.

A karaván jelentése nem olvasható ki az egymáshoz hasonló egymást követő egyhangú léptekből. De ha meghúzod a kötelet, hogy megszorítsd a kioldódó csomót, ha buzdítod a lassan haladókat, ha elkészíted az éjszakai táborhelyet, ha megitatod állataidat, akkor ezzel már be is léptél a szeretet szertartásrendjének a rítusaiba, éppúgy, mint amikor később, miután az oázis koronája meghozta utazásod végét, behatolsz a pálmaligetbe, éppúgy, mint amikor már ott barangolsz a városban, amelyből egyelőre csak a szegénynegyedek alacsony épületeit látod, de számodra mégis ragyognak, mert ahhoz a városhoz tartoznak, amelyben a te istened az úr.

Mert nincsen olyan távolság, amelyben istened belefáradna az uralkodásba. És te felismered őt a kövekben és a tüskés bokrokban is. Megannyi kultusztárgy és anyaga nagyszerűségének. Akárcsak a lépcsőfokok, amelyek a hitves szobájába vezetnek. Akárcsak a költeményt alkotó bármely szó. Alkotóelemei mágiádnak, mert miközben verejtékezel rajtuk, vagy véresre tépik térdedet, a város felbukkanását készíted elő. Már úgy érzed, hasonlítanak is hozzá, ahogyan a gyümölcs hasonlít a napra, vagy az agyagban megmaradt ujjnyomok hasonlítanak a szobrot gyúró művész ilyen vagy olyan érzelmeihez. Már tudod, hogy a harmincadik napon kovaköveid márványukat, bogáncsaid rózsáikat, kiszáradt sivatagod hűvös forrásait tárja eléd. Hogyan fáradhatnál bele alkotó munkádba, mikor jól tudod, hogy lépésről lépésre építed városodat? Én azt szoktam mondani tevehajcsáraimnak, amikor fáradtnak látszottak, hogy ők is ugyanúgy víztől kéklő ciszternákat építenek, gyümölcsök alatt roskadozó mandarinfákat ültetnek, akárcsak a követ fuvarozó munkások vagy a kertészek. Így beszéltem hozzájuk: "Szertartást végeztek. Kezditek életre kelteni a távoli várost. Anyagaitokból most formáljátok a gyenge lányok varázsos szépségét. Ezért olyan már köveitek és tövisbokraitok illata, mint a szeretett asszony testéé."

De amazok csak azt olvassák, amire éppen szükségük van. Rövidlátók, közel dugják az orrukat, s ezért a hajóból csupán a deszkába vert szeget látják. A pusztában vándorló karavánból csak ezt meg a következő meg az azt követő lépést. És minden asszony prostituált számukra, mert a pillanat ajándékaként és jelentéseként ajándékozzák meg vele magukat, holott köveken és tövisbokrokon át kellett volna elvergődniük hozzá, a pálmaligeteken keresztül, az ajtón halkan kopogtató ujj mozdulatán át. Ami, ha messziről érkezel, olyan csoda, hogy még a holtat is felébreszti.

Ó! Csak ekkor nyílik ki számodra az asszony, és kél új életre az idő porából, bontakozik ki lassan magányos éjszakáidból, lesz csak most felszabadult illattá, számodra ismét megújuló ifjúsága a világnak. És kezdődik el számotokra a szerelem. Csak azok találtak némi örömöt a gazellákban, akik lassan szelídítették meg őket.

Meggyűlöltem értelmességüket, úgy voltak okosak, mint a könyvelők. Ez az értelem egyébbel sem törődött, csak az adott pillanatban elfogyott dolgok nyomorúságos elkönyvelésével. Ha végigjárod a bástyákat, akkor te is ugyanígy csak követ, másik követ és megint másik követ látsz. De vannak olyanok is, akiknek van időérzékük. Nem ütköznek bele sem ebbe, sem abba a kőbe. Nem sajnálják ezt vagy azt, nem remélik hasznukat valamelyik, hozzájuk legközelebb eső kőtől. Hanem egyszerűen csak körbejárják a várost.

CLXXXVII.

Az vagyok, aki lakik. Mezítelenül szedlek fel benneteket a hideg földről.

Ó, vigasztalan, éjszakában tévelygő nép, a kéreg repedéseinek penésze, amelyek még rejtegetnek valami nedvességet a hegyeknek a sivatagra néző oldalán.

Mondottam nektek: "Íme az Orion, meg a Nagy Medve és a Sarkcsillag. Ti pedig felismertétek csillagaitokat, és így beszéltetek egymáshoz: "Íme a Nagy Medve, íme az Orion és íme a Sarkcsillag!" s aztán, mivel elmondhatjátok egymás között: "Hét napig mentem a Nagy Medve irányában", és mivel megértitek egymást, íme, lakoztok valahol.

Mint atyám palotájában is: "Szaladj csak - mondták nekem gyermekkoromban -, eredj, és hozz gyümölcsöt a présházból..." s elég volt e szavakat kiejteniük, már fel is idézték a gyümölcs illatát. Én pedig elindultam az érett fügék hazája felé.

És ha én azt mondom neked: "a Sarkcsillag", akkor magadban már meg is fordultál, mint az irányt vett vitorlás, és hallod Észak törzseinek a fegyvercsörgését.

És miután a keleti meszes hegység lapos tetejét szemeltem ki az ünnepre, a déli sós mocsarat pedig a kivégzésekhez - és ebből a néhány pálmafából pihenőt és szálláshelyet csináltam karavánjaid számára - máris úgy érzed magad benne, mint a saját házadban.

Ezt a kutat te kizárólag arra akartad használni, amire való, hogy vízzel lásson el. Ám a víz semmi, ha nem tudod, mit jelent a hiánya. És az még nem élet, ha nem halsz szomjan.

Aki víz nélkül alszik a sivatagban, s közben arról a jól ismert kútról ábrándozik, és lázas képzeletében felidézi hengerének nyikorgását, kötelének csikorgását, jobban lakozik, mint az, aki ugyan nem szenved szomjúságot, de egyszerűen nem is sejti, hogy vannak baráti kutak, amelyek felé a csillagok mutatják az utat.

Nem azért becses nekem a szomjúságod, mert érzéki fontosságot kölcsönöz vizednek, hanem azért, mert arra kényszerít, hogy olvass a csillagokban, a szélben és ellenségednek a sivatag homokjában otthagyott lábnyomában. Ezért fontosabb mindennél az, hogy megértsd, torz lenne az életed, ha úgy akarnálak lelkesíteni, hogy megtagadnám tőled az ivás jogát, mert azzal csak a hasadat tüzelném víz utáni vágyakozásra, hanem csupán az a fontos, hogy amikor minden vágyad szomjúságod enyhítése, rád kényszerítsem a csillagok alatti menetelés meg a rozsdás, nyikorgó de himnusszá magasztosuló kútfogantyú szertartását, mert ettől nyer cselekedeted imádságértelmet, mert így válik szíved táplálékává az, amit hasadnak szántál.

Nem vagy istállóba kötött állat. Új istállót keresel, de az etetőjászol ugyanaz, és ugyanaz marad az alom is. A jószág mindegyikben egyformán érzi magát. A te számodra azonban az étkezés nemcsak a hasadnak, hanem a szívednek is szól. És ha az éhhalál szélén állván barátod megnyitja előtted háza ajtaját, asztalához vezet, megtölti tejjel a korsódat, megszegi kenyerét, akkor nem a tejét, hanem a mosolyát iszod, mert ennek az étkezésnek szertartásereje van. Igaz, hogy elvered éhségedet, de egyúttal hála is kél benned az emberek jóakarata iránt.

Azt akarom, hogy a kenyér barátodnak, a tej törzsed anyai gondoskodásának a megnyilatkozása legyen. Azt akarom, hogy az árpaliszt aratások ünnepe legyen. És a víz a kút hajtókarjának a megnyikordulását vagy a csillagok útmutatását jelentse számodra.

Megfigyeltem ezt a katonáimnál, akiket olyan delejesnek, olyan érzékenynek kívánok látni, mint a hajók iránytűje. És nem azért szeretem, ha ragaszkodnak hitvesükhöz, és mértékletesen, tisztán élnek, mintha ezzel meg akarnám fosztani őket a világ javaitól, hanem azért, mert akkor a testük hozzájuk vonzza őket, és meg tudják különböztetni az északot a déltől, a keletet a nyugattól, s van nekik mindennél kedvesebb irányt mutató csillaguk.

Ám ha a föld olyan a számukra, mint valami hatalmas bordélynegyed, ahol vaktában kopog be az ember az ajtón, hogy eloltsa magában a szerelem ízét, ha minden nő enged nekik, akkor nem látván utat, vezércsillag nélkül tévelyegnének a föld puszta kérgén, nem lakoznak sehol sem.

Ezért atyám, miután jóllakatta, megitatta és lányokkal látta el berber menekültjeit, reménytelen jószággá silányította őket.

Én azonban az vagyok, akinek van lakása, és csak akkor nyúlhatsz asszonyodhoz, ha már megülted nászodat, hogy ágyad győzelem legyen számodra. Persze, vannak, akik belehalnak a szerelembe, mert nem tudnak találkozni egymással, ám a szerelem halottai a szerelem előfeltétele lesznek, és ha most azért, mert sajnálom őket, segítségükre sietek a szeretőknek minden gátak és bástyák és a szerelem arcát megteremtő szertartás ellen, nem a szerelemmel ajándékozom meg őket, hanem a szerelem elfeledésének a jogával.

Ugyanilyen esztelen lennék akkor is, ha azzal az ürüggyel, hogy nem mindenki remélhet gyémánt birtokosa lenni, elrendelném, hogy minden gyémántot vessenek tűzbe, és így próbáljam megvédeni kínzó vágyától az embert.

Ha szeretni vágynak egy asszonyt, nekem kell megmentenem a szerelmüket.

Az vagyok, akinek lakása van. Mágneses sarok vagyok. Mag és csendben ható erővonal vagyok, hogy törzs, gyökerek és ágak legyenek, ilyen vagy olyan virág és nem más gyümölcs, ilyen vagy olyan és nem más ország, ilyen szerelem és nem más, nem mintha megtagadnám vagy megvetném a többit, hanem mert a szerelem nem talált tárgy, egy a többi között, hanem szertartás megkoronázása, mint amilyen a fa neme, amely uralkodik lényegi sokféleségén. Én az anyagok jelentése vagyok. Bazilika vagyok, a kövek értelme.

CLXXXVIII.

Nincs remény, ha vak vagy arra a fényre, amelyik nem a dolgokból, hanem a dolgok jelentéséből árad. És találkozom veled ajtód előtt:

- Mit keresel itt?

De te nem tudod, és panaszkodsz az életedre:

- Az élet már semmit sem nyújt nekem. Feleségem alszik, szamaram pihen, búzám érlelődik. Nem vagyok egyéb, mint ostoba várakozás, és unatkozom.

Játékától megfosztott gyermek vagy, képtelen a dolgok mögött olvasni. Leülök melléd, és oktatlak. Az elvesztegetett időben poshadsz, és szorongás fog el arra a gondolatra, hogy képtelen vagy lenni.

Mert mások így beszélnek: "Cél kell az embernek." Milyen szép is, amikor úszás közben lassan kibontakozik előtted a tengerből a part. Meg a nyikorgó kút, amely ivóvizedet adja. Az aranyló búza, a keserves szántás-vetés felbukkanó partja. A gyermek mosolya, a hitvesi szerelem partja. Az ünnepre apródonként készülő, aranyszállal varrott ruha. De mivé leszel önmagadban, ha csupán azért tekered a kút karját, hogy hallgasd a nyikorgását, ha a ruhát a ruháért varrod, ha csak az ölelésért ölelsz? Mindnek hamar vége van, mert nem tudnak neked semmit sem nyújtani.

Én azonban már beszéltem neked a fegyenctelepemről, ahová azokat zárom, akik elvesztették emberségüket. Csákányütéseik értéke a csákányban van. Ütésre újabb ütés következik. De a lényegükben semmi sem változik. Úsznak, de nincsen előttük part és cél. És amit csinálnak, az nem alkotás, mert nem utak és karavánok valami fény felé. Ám süssön bár ugyanúgy a nap, legyen ugyanaz a göröngyös út, ugyanaz a verejték, de adassék meg neked egyszer egy évben kibányásznod a tiszta vizű gyémántot: hivővé lettél a fényedben. Mert csákányod ütéseinek gyémántértelme van, a gyémánt pedig nem azonos lényegű a csákánnyal. És a fa békéjét és az élet értelmét éled, mert szintről szintre emelkedsz Isten dicsőségére.

A búzáért szántod a földet, az ünnepért varrod a ruhát, és a gyémántért túrod-fejted a kőzetet. És azoknak, akiket boldognak vélsz, mennyivel van többjük, mint neked, ha nem ismerik azt az isteni csomót, amelyik megköti a dolgokat?

Nem lelhetsz békét, ha nem alakítasz át semmit a magad képére. Ha nem leszel szállítóeszközzé, úttá és karavánná. Mert csak akkor kering vér az országban. Te azonban magadért kívánsz megbecsült és tisztelt polgár lenni. És valami olyan megfoghatót akarsz kierőszakolni a világból, ami éretted van. De nem találsz semmit, mert nem vagy semmi. És dolgaidat a szemétgödörbe hányod.

Kívülről vártad a jelenést, mint valamiféle hozzád hasonló arkangyalt. De mennyivel lett volna belőle több hasznod, mint szomszédod jöveteléből? Mivel azonban megfigyeltem, hogy bár pillanatnyilag egyformának látszanak, mégsem azonos az, aki a beteg gyermekéhez siet, aki a kedveséhez igyekszik, aki az üres házához közeledik, találkozóvá vagy parttá leszek a létező dolgokon túl, és ezzel minden megváltozik. Búza leszek a szántás-vetésen, ember a gyermeken, forrásvíz a sivatagon, és gyémánt a verejtékezésen túl.

Kényszerítlek rá, hogy házat építs magadban.

Aztán amikor kész a ház, megjön a lakója, és felizzítja szívedet.

CLXXXIX.

Szeretve szeretett népem, akkor támadtak bennem ezek a kétségek, mikor a hegyen pihentem, amelyik olyan volt, mint valami kőből szabott köpeny. Lassú tűzvész, amelynek immár csak a füstje és a fénye hatolt el hozzám. "Hová mennek? Hová kell őket vezetnem, Uram? Ha ügyeik intézésére szorítkozom, önmagukra fognak hasonlítani. Uram, nem ismerek olyan ügyvezetést, amely ne merevítené mozdulatlanná igazgatása tárgyát. És mit kezdjek a maggal, ha nem igyekszik fává lenni? És mit kezdjek a folyóval, ha nem igyekszik a tenger felé? És az olyan mosollyal, Uram, amelyik nem kíván szerelem lenni?"

"És a népemmel?"

"Ó, Uram, szerették egymást nemzedékről nemzedékre. Megírták költeményeiket. Megépítették házaikat, és telerakták színgyapjú szőnyegeikkel. Szaporodtak. Felnevelték kicsinyeiket, az elkopott nemzedékeket pedig szüreted puttonyaiba rakták. Az ünnepeken összegyűltek. Imádkoztak. Énekeltek. Futottak. Futás után megpihentek. Tenyerük megkérgesedett. Szemük látott, csodálkozott, aztán homály szállt rá. Gyűlölték is egymást. Meghasonlottak egymással. Marcangolták egymást. Megkövezték a közülük származott fejedelmeket. Aztán elfoglalták a helyüket, és egymást is megkövezték. Ó, Uram, mennyire hasonlítanak gyűlölködéseik, ítélkezéseik, kínszenvedéseik valami néma és gyászos szertartáshoz. Ó, Uram, magas helyemen nem rémített meg, pedig mennyire hasonlított a hajó recsegéséhez, deszkáinak sóhajtozásához. Vagy a szülés fájdalmához. Uram, az egymást szorongató fák is elnyomják, megfojtják egymást, miközben a napfény felé igyekeznek. De a napról mégis joggal mondhatjuk, hogy tavaszt varázsol elő a földből, és a fákkal ünnepelteti magát. És az erdő fákból van, jóllehet minden fa ellensége a másiknak. Ám a szél ebből a hárfából csalja elő dicsérő énekét! Ó, Uram, én, aki rövidlátó vagyok, nem látok túl az orrom hegyén, mit tudnék megismerni belőlük különféleségükben? De, íme, most nyugodni térnek. Elteszik éjszakára a hazug szavakat, elpihennek az étvágyak és a számítgatások. Megenyhülnek a féltékenységek és irigységek. Ó, Uram, most itt ülök és végighordozom tekintetemet parlagon maradt munkáikon, és mint amikor már az igazság küszöbéhez ért az ember, zavarban vagyok egy számomra még fel nem tárult jelentés miatt, amelyet meg kell fejtenem, hogy legyen."

"Uram, mit tudnak az ujjak, a fül vagy a hajzat a festőről, ha fest? Vagy a boka, vagy a csípő, vagy a kar? Semmit. A készülő mű magába olvasztja mozdulataikat, és a rengeteg ellenkező kívánságból végül izzón megszületik. De mivel mindenki rövidlátó, és nem lát tovább az orra hegyénél, senki sem ismer egyebet, csak összefüggéstelen mozdulatokat, az ecset kapirgálását meg színfoltokat. És mit tudnak a szegkovácsok vagy a deszkafűrészelők a hajó nagyszerűségéről? Így van ez népemmel is, ha részeiben szemlélem. Mit tud a fösvény vagy a nagy hasú dúsgazdag, meg a miniszter, a hóhér és a pásztor? Sőt ha létezik valaki, aki világosabban lát, mint a többi, az minden bizonnyal csak az lehet, aki a jószágot a vályúhoz vezeti, vagy a vajúdó asszony vagy a haldokló, nem pedig a tudós vagy a nyápic tintanyaló, mert ezek nem ismerik a lassúságot. És nem szolgálnak semmi lényegeset, míg a deszkáját gyaluló munkás látja, hogyan alakul és növekszik a műve."

"Ha elcsitultak kicsinyes szenvedélyeik, akkor azt is látom, mit adott a közvagyonnak a fösvény. És a semmit sem érő, mások vagyonát a maga számára megkaparintó, megvesztegethető miniszter elefántcsont- és aranytárgyakat készítő ötvösökre költi összeharácsolt kincseit. És aki igazságtalan ítéleteket hoz, az igazság és az igazságosság sóvár szeretetét teremti meg. Aki sápot húz a templom anyagainak szállításából, csak még jobban azon igyekszik, hogy épüljön a templom."

"Láttam templomokat épülni a hasznosság elvének teljes felrúgásával, az emberek kapzsiságának a segítségével. Láttam, hogyan szállítják a követ a fegyenctelep kegyetlen őreinek korbácsától hajszolt rabszolgák. Láttam pallért, aki ellopta a bérüket. Ó, Uram, rövidlátó vagyok, nem látok tovább az orrom hegyénél, ezért soha nem tapasztaltam egyebet, mint alávalóságot, ostobaságot és haszonlesést. De a hegy tetejéről, ahová most letelepszem, mégis azt látom, hogy templom emelkedik a fényben."

CXC.

Világossá lett előttem, hogy nem azonos természetű a halál kockázatának és magának a halálnak a vállalása. Ismertem fiatalokat, akik fenséges gőggel hívták ki a halált. Általában azért, mert voltak körülöttük asszonyok, akik tapsoltak hozzá. Megtérsz a háborúból, és boldoggá tesz a tekintetükből feléd zengő dicshimnusz. És vállalod a harc viszontagságait, vagy férfivoltodat veted latba, mert csak ez az egy van, amit kínálsz, és aminek az elvesztését kockára teszed. Tudják ezt jól a játékosok, akik vagyonukat teszik fel a kockára, mert vagyonukból pillanatnyilag semmi hasznuk sincsen, játék közben azonban a kocka fedezetévé válik, szenvedélyes erőt kölcsönöz a kezednek, s a durva kocsmaasztalra veted arany kockáidat, amelyeken egymás után úsznak el birtokod mezői, legelői és gazdag aratása.

A férfiember tehát győzelme fényétől övezetten tér haza, vállán hordozva az ellenségtől szerzett s talán még most is vértől virágos súlyos fegyvereit. És talán csak rövid ideig ragyog, de addig legalább ragyog. Mert az ember egyedül a győzelméből tud élni.

Szóval a halál kockázatának vállalása az élet vállalását jelenti. A veszély szeretete az élet szeretete. Ugyanígy győzelmed is a te teremtő erőd által legyőzött kockázata a vereségnek; és még sohasem tapasztaltad, hogy az az ember, aki kockázat nélkül rendelkezik háziállataival, győztesnek állítaná magát.

Én azonban többet követelek tőled, amikor azt akarom, hogy az ország hasznos katonája légy. Jóllehet nehéz küszöbön kell átlépned, mert nem ugyanazt jelenti vállalni a halál kockázatát és vállalni magát a halált.

Azt akarom, olyan légy, mint a fa, de ugyanakkor légy a fa szolgája. Azt akarom, hogy kevélységed forrása legyen a fa. Meg az életedé is, hogy értelmet nyerhessen tőle.

A kockázatvállalás kizárólag önmagadnak adott ajándék. Szeretsz teli tüdővel lélegzeni, szereted elkápráztatni a lányokat férfiasságoddal. Ezért kénytelen vagy úton-útfélen eldicsekedni vele, milyen kockázatot vállaltál, mert áru ez, amelyért cserébe vársz valamit. Mint az én kérkedő kápláraim. Csakhogy ők legalább önmaguk dicsőségére cselekszik ezt.

Más dolog azonban úgy elveszíteni vagyonodat a kockán, hogy közben érezted, a markodban van az egész, hogy konkrétan, a maga anyagiságában, ott akartad érezni a tenyeredben, szalmatetős házaival, csűrbe hordott gabonájával, legelő jószágaival, amelyek kéményeik könnyed füstjével emberi életek jelenlétéről tanúskodnak, és megint más, ha azért mondasz le örökre ugyanezekről a csűrökről, jószágról, falvakról, mert másutt akarsz élni. Más dolog kihívni a szerencsét, égni tüzében a kockázat pillanatában, és megint más lemondani róla, mint az teszi, aki egymás után veti le ruháit, s lép ki sarujából a fövenyen, hogy aztán mezítelenül a tengernek adja magát.

Aki oda akarja magát adni, annak meg kell halnia.

Úgy kell tovább élned, mint az öregasszonyok, akik egy életen át rontják a szemüket templomi terítők hímzésével, hogy felöltöztessék velük istenüket. Mert ők Isten ruhájává varrják át magukat. És a lenfonal imádsággá válik ujjaik csodatevő erejétől.

Mert az ember nem egyéb, mint út és híd, és igazán csak abból tud élni, amit átalakít. A fa ágakká a földet. A méh mézzé a virágot. És te, amikor szántasz, lángoló sárga búzamezővé a fekete földet.

Nekem tehát mindenekelőtt az a fontos, hogy Istened valóságosabb legyen számodra, mint az a kenyér, amelybe beleharapsz. Mert akkor megmámorosít, és áldozatod olyanná lesz, mint a szerelmi házasság.

De te mindent leromboltál, mindent elfecséreltél, mivel elveszítetted az ünnep értelmét, és azt hiszed, hogy gyarapszol, ha máról holnapra élsz a tartalékaidból. Mert rosszul ismered az idő jelentését. Jöttek a történettudósaid, főokosaid és kritikusaid. Megvizsgálták az anyagokat, és mivel rajtuk túl semmit sem láttak, azt tanácsolták, élvezd őket. És te nem voltál hajlandó böjtölni, pedig a böjt az ünnepi lakoma előfeltétele. Nem voltál hajlandó lemondani búzád egy részéről, amely azzal, hogy elégetted az ünnepre, nagyobb fényt adott a többinek.

És immár nem bírod felfogni, hogy létezik olyan pillanat is, amelyik többet ér, mint az egész élet, annyira vakká tett nyomorult aritmetikád.

CXCI.

Eltöprengtem hát a halál vállalásán.

Mert főokosok, történetírók és kritikusok magasztalták önmagukért a bazilikád építésére szolgáló anyagokat (és te azt hitted, róluk van szó, holott az ezüstkancsó füle, ha jól el van találva az íve, többet ér, mint egy egész aranykancsó, kellemesebben hat lelkedre és szívedre). Íme tehát, mivel vágyaid célját illetően nem sokat tudsz, azt képzeled, hogy boldogságodat a bírásból meríted, és lihegve halmozod egymásra a köveket, amelyek máshol bazilika kövei lehettek volna, s ezt tartod boldogságod előfeltételének. Holott egyetlen kőtől is lázba jön a másiknak a szíve és a lelke, ha istene arcát mintázza ki rajta.

Hasonlatos vagy a játékoshoz, aki nem ért a sakkjátékhoz, arany- és elefántcsontbábuk felhalmozásában keresi gyönyörűségét, de csak unalmat lel bennük, míg a másik, akit a szabályok istensége ráébresztett a szellemesek, bonyolult játékra, durván faragott bábukkal is kiismeri magát a játékban. Mert a minden dolgok megszámolásának vágya az anyagokhoz köt téged, nem pedig ahhoz az archoz, amelyet együtt alkotnak, és amelyet elsősorban kell felismerned. Ezért következik mindebből szükségszerűen az, hogy úgy ragaszkodsz az élethez, mint a napok halmazához, holott ha a templom arculata tiszta vonalú, balga lennél amiatt sajnálkozni, hogy nem halmozódott fel benne még több kő.

Engem tehát ne kápráztass el azzal, hogy előszámlálod házad köveinek, birtokod legelőinek, nyájad állatainak, feleséged ékszereinek vagy szerelmeid emlékeinek a számát. Mindez nem számít. Én a felépült ház minőségét akarom ismerni, birtokod vallásának a buzgalmát, és azt, vajon vidáman költitek-e el este, munkátok végeztével a vacsorát. Meg azt, hogy milyen szerelmet építettél magadnak, és miféle, nálad időtállóbbra cserélődött el az életed. Azt akarom, hogy megvalósulj. Alkotó tevékenységedben akarlak olvasni, nem pedig azokban a fel nem használt anyagokban, amelyekkel oly hivalkodón dicsekszel.

De te erre jössz, és az ösztönről kezdesz vitatkozni. Mert az ösztön késztet rá, hogy menekülj a halál elől, és azt figyelted meg, hogy minden állat igyekszik életben maradni. "Az életben maradás ösztöne felette áll minden egyéb ösztönnek - mondod. - Az élet ajándéka felmérhetetlen, tehát kötelességem, hogy megőrizzem magamban ragyogását." És, mi tagadás, hősiesen küzdesz, hogy megmentsd magadat. Bátorságot tanúsítasz ostromban, hódításban, rablásban, fosztogatásban. Megrészegülsz az erős mámorától, aki hajlandó mindent a mérleg serpenyőjébe dobni, csak hogy megmérhesse, mennyit nyom. De önkéntes ajándékod titkát őrizve nem leszel hajlandó meghalni.

Csakhogy én ezzel szemben hivatkozom arra az apára, aki beleveti magát az örvény hívogató torkába, hogy megmentse halálos veszedelemben vergődő fiát, akinek arca időnként még fel-feltűnik, de egyre sápadtabban, mint a felhő résein át előbukkanó hold képe. És azt mondom neked: a felett az atya felett tehát nem uralkodik az életösztön...

- Igen - válaszolod erre. - Csakhogy az ösztön messzebb megy. Együtt érvényes az atyára és a fiúra. Együtt érvényes a helyőrségemre, amelyik maga helyett egyes tagjára ruházza át a hatalmát. Az atya kötve van gyermekéhez...

Válaszod így már kívánatosabb, összetettebb, szavakkal terhesebb. De okulásodra még hozzáfűzöm:

- Igen, létezik életösztön. De csak mint egy nála erősebb ösztön egyik megjelenési formája. A lényeges az állandóság ösztöne. Aki eleven húsból épült, állandóságát teste állandóságában keresi. Aki a gyermek szeretetéből épült, állandóságát a gyermek megmentésében keresi. És aki Isten szeretetében épült, állandóságát Istenben való felemelkedése útján keresi. Nem azt keresed, amit nem ismersz, hanem nagyságod feltételeit igyekszel megőrizni abban a mértékben, amennyiben azt érzed. Szeretetedét, abban a mértékben, amennyiben érzed a szeretetet. És elcserélhetem életedet nála is magasabbra is anélkül, hogy bármit elveszítenél.

CXCII.

Mert sejtelmed sincs róla, mi az öröm, ha azt hiszed, hogy a fa azért a fáért él, amilyen éppen, a saját kérgén belül. A fa szárnyas magvak forrása, nemzedékről nemzedékre alakul és szépül. Halad, de nem ahogyan te, hanem ahogyan a tűzvész terjed a szelek szeszélye szerint. Cédrust plántálsz a hegyre, s egyszerre csak erdő lesz belőle, amely századokon át lassan terjeszkedik tovább.

Minek hihetné magát a fa? Gyökereknek, törzsnek és lombsátornak. Miközben gyökereit mélyeszti, azt hihetné, hogy önmagát szolgálja, holott nem egyéb, mint út és híd. A föld rajta keresztül egyesül a nap mézével, hajt rügyeket, fakaszt virágokat, alkot magvakat, a mag pedig úgy viszi tovább az életet, mint már készenlétben álló, de még láthatatlan tűz.

Ha a szélbe vetek, a földet borítom lángba. Te azonban mindezt lassításban látod. Te a mozdulatlan lombot látod, a törzsből súlyosan terpeszkedő ágakat, és azt hiszed, hogy a fa egy helyben, önmagából élő, önmagába zárkózott lény. Rövidlátó vagy, nem látsz tovább az orrod hegyénél, ezért rosszul látsz. Pedig elég távlatot venned, meggyorsítanod a napok járását, hogy lásd, miként csap fel magodból a láng, lángodból a többi láng, s halad, terjed a tűzvész, levetvén elhamvadt faöltözékét, mert az erdő szótlanul ég. És már nem látod sem ezt, sem azt a fát. És megérted, hogy a gyökerek nem szolgálták sem az egyiket, sem a másikat, hanem ezt az emésztő, de ugyanakkor építő tüzet, és hogy a sötét lombtakaró, amely hegyedet borította, immár csupán naptól megtermékenyített föld. És nyulak fészkelik be magukat a tisztásokra, madarak az ágak védelmébe. Te pedig már nem is tudod megmondani gyökereidről, hogy tulajdonképpen kinek szolgálnak. Mert nincs már egyéb, csak állomások és átmenetek. És miért akarnád azt hinni a fáról, amint nem hiszel a vetőmagról? Nem jutna eszedbe ilyet mondani: "A mag önmagáért él. Befejezett lény. A szár önmagáért él. Befejezett lény. A virág, amellyé a szár változik, önmagáért él, befejezett lény. A mag, amelyet a virág terem, önmagáért él, befejezett lény." Vagy az új csíra, amelyik kidugja makacs szárát a kövek közül. Melyik szakaszt választod, hogy azt tekintsed beteljesedésnek? Én nem ismerek semmi mást, mint a földnek a nap felé való törekvését.

Ugyanígy az emberről, a népemről sem tudom hová tart. Zárva vannak a csűrök, és csukott ajtók mögött hallgatnak a lakások, amikor leszáll az éjszaka. Alusznak a gyermekek, alusznak az öregasszonyok és az öreg férfiak; ugyan mit tudnék mondani az útjukról? Hiszen oly nehéz kibogozni, oly tökéletlenül szabja meg egy-egy évszak járása, amely csupán egyetlen ráncot rajzol az öregasszony arcára, csupán néhány szóval gyarapítja a gyermek szókincsét, alig-alig változtat a mosolyon. És mit sem változtat az ember tökéletességén vagy tökéletlenségén. És mégis, ha nemzedékeket tekintek át, én látlak téged, népem, amint magadra ébredsz, és megismered magadat.

Persze, senki sem gondolkozik önmagán kívül. És jól is van így. A fontos csak az, hogy az ötvös cizellálja az ezüstöt, s ne foglalkozzon mással. Hogy a földmérő foglalkozzon a földméréssel. Hogy a király uralkodjon. Mert a haladás feltételei. Ahogyan a szegkovácsok is a szegkovácsokról zengenek dicsőítő énekeket, a deszkafűrészelők a deszkafűrészelőkről, jóllehet mindnyájan a hajó születésén dolgoznak. De üdvös dolog számukra, hogy a költemény révén megismerjék a vitorlás hajót. Ettől még nem fogják kevésbé szeretni deszkáikat és szegeiket ezek az emberek, akik ily módon majd megértik, hogy ebben a hosszú, szárnyas, tengeri széltől életre keltett hattyútestben találnak egymásra, és nyerik el életük értelmét.

Ezért akarom, jóllehet életed célja éppen nagyszerűsége folytán nem kímél meg attól, hogy ismét kitakarítsd hajnalban a szobádat, vagy annyi más után ezt a marék árpát is elvesd, hogy újra elvégezd ezt vagy azt a munkamozdulatot, egy szóval vagy egy imádsággal többre tanítsd a gyermekedet - ahogyan a vitorlás hajó megismerésétől sem fogod lenézni deszkáidat és szögeidet, hanem még jobban szereted: ezért akarom, hogy bizonyossággal tudd, nem az ételedről, nem az imádságodról, a szántás-vetésről, a gyermekedről, a családod körében megült ünnepről vagy a házadat díszítő tárgyról van szó. Ez mind csak előfeltétel, út és híd. Mert jól tudom, ha megtanítlak rá, akkor még jobban fogod tisztelni mindegyiket, ahogyan az utat és kanyarjait, csipkebokrainak az illatát, barázdáit és kaptatóit is még jobban fogod szeretni és megismerni, ha nem kietlen tekervényes ösvény lesz, amelyen elunod magadat, hanem út a tenger felé.

És nem engedem, hogy ilyeneket mondj: "Mire jó nekem ez a seprés, ez a cipelni való teher, etetni való gyermek, olvasni való könyv?" Mert ha jó az, hogy elalszol, s aztán vacsoráról álmodsz és nem országról, mint az őrök, jó az is, hogy készen állj a látogatásra, amelyet nem jelentenek ugyan be előre, de amelyik rövid időre felcsillantja a szemedet, hallóvá teszi a füledet, és amelytől a seprés szomorú robotja szavakkal ki nem fejezhető szertartás szolgálatává lesz.

Így szíved minden dobbanásának, estéid minden szenvedésének, vágyának és mélabújának, minden étkezésnek, minden fárasztó munkának, minden mosolynak, minden, napról napra rád terpeszkedő fáradságnak, minden ébredésnek és édes álomba-szenderedésnek az az Isten ad értelmet, aki mögöttük van.

Nem találtok semmit, ha otthon ülő, tétlen emberré lesztek, azt hívén, hogy magatok is készlet vagytok összegyűjtött javaitok között. Mert nincsen készlet, és aki megszűnik növekedni, az meghal.

CXCIII.

Mert az az általad annyit hangoztatott egyenlőség tönkretesz. Szerinted: "Fel kell osztani ezt a gyöngyöt mindnyájunk között. Hiszen akármelyik gyöngyhalász rábukkanhatott volna."

És a tenger ettől kezdve már nem csoda, öröm forrása, a sors csodálatos ajándéka. És egyik vagy másik halászod alábukása sem csoda ünnepi szertartása már, bámulatos valami, akárcsak a mondai hőstettek, hiszen tavaly is talált valaki más egy hasonló fekete gyöngyöt.

Mert amiképpen azt kívánom, hogy takarékoskodj esztendőn át, mérd kevesebbre igényeidet, vond meg szádtól a falatot, és tedd félre az egyetlen ünnepre, amelynek az értelme nem az ünnep tényében van, hiszen az ünnep csupán egyetlen másodperc, kibontakozás, győzelem, a fejedelem látogatása, amelynek azonban az az értelme, hogy egész esztendődet megszépíti a jutalom kívánásával és emlékével, mert csak akkor szép az út, ha a tengerhez vezet - a fészket azért rakod, mert várod, hogy kikeljen a tojás, pedig nem ez a fészek lényege, a csatában azért izzadsz, mert győzelmet remélsz, pedig nem ez a csata lényege, és esztendőn át készíted elő házadat a fejedelem fogadására: hasonlóképpen azt kívánom tőled, hogy az embereket se tedd egymással egyenlővé valamiféle hiú igazságosság nevében, mert úgysem fogod egyenlővé tenni az öreget a fiatallal, a te egyenlőségesdid úgyis mindenkor sántítani fog. Hiába osztod szét a gyöngyöt, semmi sem jut belőle az egyesnek, inkább azt kívánom, foszd meg magadat nyomorúságos osztályrészedtől azért, hogy aki az egész gyöngyöt megtalálja, mosolytól ragyogó arccal térjen meg otthonába, s amikor felesége kíváncsiskodni fog, ezt mondja neki: "Találd ki, mit hozok!" - s aztán még mindig nem nyitja ki a tenyerét, mert fel akarja csigázni kíváncsiságát, és örülni lelkében a miatt a boldogság miatt, amelyet maga körül áraszthat, elég ha szétnyitja az ujjait...

És mindenki gazdagabb lesz. Mert, íme, itt a bizonyíték, hogy a tengerben való kutatás más, mint egyszerű, nyomorúságos küszködés. Így tanítanak a szerelem ízére mesemondóim elbeszélései. És az általuk magasztalt szépségtől minden asszony szebb lesz. Mert van egy asszony, aki megéri, hogy a férfiember meghaljon a zsákmányul ejtés édes érzéséért, rajta keresztül a szerelem az, ami megéri, hogy meghaljon érte az ember, és ettől minden asszony varázsosabb lesz, megszépül, mert talán mindegyik ott rejtegeti magában, titkos rejtekében, a csodálatos gyöngy páratlan kincsét, akárcsak a tenger.

És ettől fogva nem tudsz úgy közeledni bármelyikhez, hogy ne dobbanjon meg egy kissé a szíved, akárcsak a Koráll-öböl gyöngyhalászaié, amikor belevetik magukat a tengerbe.

Igazságtalan vagy a hétköznapokkal, amikor ünnepre készülsz, de az eljövendő ünnep balzsamossá teszi a hétköznapokat, és te gazdagabb vagy attól, hogy létezik ünnep. Igazságtalanságot követsz el magaddal szemben, ha nem osztozol szomszédod gyöngyében, ám a neki jutó gyöngy ragyogást kölcsönöz későbbi alámerüléseidnek, akárcsak az a már említett forrás is az egész sivatagot teszi szebbé, amelyik a távoli oázis szívében csobog.

Persze, a te igazságosságod azt követeli, hogy az egyik nap olyan legyen, mint a másik, az egyik ember hasonlítson a másikhoz. Ha asszonyod zsörtölődik, elzavarhatod házadtól, és választhatsz helyette másikat, aki nem házsártos. Mert szekrény vagy az ajándékok befogadására, és nem kaptad meg, amit vártál. Én azonban állandóvá akarom tenni a szerelmet. Csak ott van szerelem, ahol a választás visszavonhatatlan, mert korlát kell ahhoz, hogy megvalósulhass. És a rajtaütés, a vadászat és a vad foglyul ejtése okozta öröm más, mint amit a szerelem nyújt. Mert az előbbinek a jelentése az, hogy vadász vagy. S az asszonyé, hogy zsákmányul ejted. Ezért, mihelyt foglyul ejtetted, már nem is ér semmit, hiszen megtette, amire való. Jelent-e valamit a költőnek a már megírt költemény?

Az ő jelentése az, hogy tovább alkosson. Ám ha rázártam az ajtót az otthonod rejtette párra, akkor ennél tovább kell menned. Mert a jelentésed az, hogy hitvestárs vagy. S az asszonyé, hogy a feleséged. A szónak súlyosabb értelmet adtam, s ezt a szót: "feleségem..." szíved minden komolyságával mondod ki. De más örömöket fedezel fel. És persze más szenvedéseket is. Ezek azonban örömeid előfeltételei. Meghalhatsz érte, mert ő belőled egy rész, amint te is része vagy neki. Nem a zsákmányodért halsz meg. Hűséged a hivő, nem pedig a fáradt vadász hűsége. Ez az utóbbi egészen más, unalom származik belőle, nem fakaszt fényt.

Persze, vannak olyan gyöngyhalászok is, akik nem lelnek gyöngyre. Vannak emberek, akik csak keserű csalódásra lelnek választott ágyukban. Ám az előbbiek nyomorúsága a tenger ragyogásának a feltétele. Ez pedig mindenkié, még azoké is, akik semmit sem találtak benne. Az utóbbiak nyomorúsága pedig a szerelem sugárzó boldogságának a feltétele, és ez is mindenkié, még azoké is, akik boldogtalanok. Mert a szerelem vágya, a miatta érzett bánkódás és sóvárgás többet ér, mint az állat nyugalma, amelyik számára idegen dolog a szerelem. Mint ahogyan a sivatagban is, ahol szomjúság gyötör, tövisek szúrásától szenvedsz, többet ér a fájón vágyott forrás az elfeledettnél.

Mert ez az a titok, amelyet megadatott megértenem. Ahogyan formát adsz annak, amivel foglalkozol, akár ellene, akár érte harcolsz - éppen ezért harcolsz rosszul, ha csupán azért teszed, mert gyűlölöd ellenséged istenét, hiszen a halált mindenekelőtt a te istened iránti szeretetedből kell vállalnod -, éppúgy fénnyel áraszt el, táplál és gyarapít az, ha bánkódsz, sóvárogsz vagy sírsz, mint ha foglyot ejtenél. A ráncos arcú anya, akiben a gyász meglelvén értelmét, mosollyá lett, halott gyermeke emlékéből él.

Ha lerombolom benned a szeretet feltételeit, hogy ne kelljen szenvedned, mit adtam neked helyette? Kedvesebb a forrás nélküli sivatag az utat tévesztett, szomjúságtól halódó utasnak?

És én azt mondom neked, hogy ha jól ünnepelted, ha jól beépítetted a szívedbe, amikor eggyé lettél a homokkal, készen rá, hogy levetkezd földi valódat, a forrásból olyan csendes víz buzog feléd, amely nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik, és még mindig mosolyt tudok deríteni arcodra, ha felidézem előtted a források csobogásának édes zenéjét.

Hogyan is ne követnél engem? Én vagyok a te jelentésed. Egy kis nosztalgiával megszépítem a homoksivatagodat. Megnyitom számodra a szeretetet. Egy illatból országot varázsolok neked.

CXCIV.

Ki akarom nyitni a szemedet, mert rosszul fogod fel a szertartást. Azt hiszed, amolyan szeszély szülte intézkedés, pótszépítgetés. Mert úgy véled, a szerelmest gyötrik a szabályok, amelyeket csak azért hozott valami kissé szeszélyes isten, hogy - a legjobbat feltételezve róla - itt segítsen, amott megrövidítsen, mint az olyan örökélet, amelynek a feltétele az lenne, hogy megnyirbáljuk érzelmeinket. Tévedsz, mert a szabályok tesznek olyanná, amilyen vagy; miközben gyötörnek, egyúttal meg is alapoznak, mert akkor találkozol ilyen korlátokkal, amikor vagy, s a fát is a magjaiba írott erővonalak alakítják. De már beszéltem neked arról, hogy mikor szép a kép. Nézőpont és ízlés dolga. Aszerint, hogy honnan nézed, másként ítélsz az étkezésről, a pihenésről, az imádságról, a játékról vagy a szerelemről. Nem fogadok el semmiféle beskatulyázást, mert az ember nem egyes darabok összege, hanem oszthatatlan valami, uralkodó egység. És ha a szobrászom kifaragta arcon megváltoztatom az orrot, akkor meg kell változtatnom a fület is, vagy pontosabban a változtatással a fülnek az egész hatását, rád gyakorolt benyomását is megváltoztattam. Tehát ha évente egyszer arra kényszerítlek, hogy fordulj a sivatag felé, borulj le a földre, és add meg a tiszteletet a homokredők mögött rejtőző daloló oázisnak, akkor misztériumára az asszonyban, a munkában vagy a házban is rálelsz majd. Így azzal, hogy csillagos éggel ajándékoztalak meg, megváltoztattalak a rabszolgával, a királlyal vagy a halállal való viszonyodban is. Főgyökere vagy a lombos fának, és ha megváltoztatlak gyökérvoltodban, megváltozik veled a lomb is. És soha sem tapasztaltam, hogy az embereket átalakították volna a nagyokosok érvei, sohasem láttam, hogy a sanda próféta fellengzős prédikációja lelkük mélyén megtérítette volna őket. Ezzel szemben, amikor a lényegükhöz fordultam valamely szertartás segítségével, megnyitottam őket világosságomnak.

A szerelemre hivatkozol a tiltó szabályokkal szemben. De éppen ezek a szabályok alapozták meg a szerelmet. És afelett érzett bánatod, hogy nem érzel szerelmet - s ez a búbánat a szabályok eredménye - éppen maga a szerelem.

A szerelemvágy szerelem. Mert nem vágyhatsz arra, ami még nem fogamzott meg benned. És ahol a testvérek nem szeretik egymást, ott hiányzik az a struktúra vagy szokás, amelyik értelmet kölcsönöz a testvérszerepnek (de hogyan is szerethetnél csak azért, mert egymás mellett ültök egy asztalnál?). Még sohasem tapasztaltam, hogy bárki is amiatt panaszkodott volna, hogy nem szereti jobban a testvérét. Sajnálod a benned megfogamzott szerelmet és az asszonyt, aki elhagy, de egyetlen, véletlenül utadba kerülő közömbös asszony sem indít arra, hogy keserűn kijelentsd: "Boldog lennék, ha szeretném..."

Amikor siratod a szerelmet, az azért van, mert megszületett benned a szerelem. Persze, a szabályok, ha ők alapozzák meg a szerelmet, azt mutatják neked, hogy a szerelmet siratod, és te azt hiszed, hogy a szerelem szabályok nélkül is lázba tudna hozni, holott egyszerűen azáltal, hogy megalapozzák a szerelmet, megajándékoznak örömeivel és gyötrelmeivel, ugyanúgy mint a pálmaliget kútjának a létezése is kegyetlennek érezteti veled a sívó homokot, s ahogyan a forrás nem léte is kétségtelenül testvére számodra a források létezésének. Mert nem sírsz amiatt, amit nem tudsz felfogni. Amikor forrásokat létesítek, a hiányukat is megteremtem. És amikor gyémántokkal ajándékozlak meg, gyémántszűkét teremtek. A tengerek évente egyszer meglelt fekete gyöngye szüli meg hiábavaló alámerüléseidet. A fekete gyöngy adományát rajtad esett erőszaknak, rablásnak és jogtalanságnak tartod, ezért szétzúzod, hogy szétosszad erejét. Holott mindössze az kellett volna, hogy megértsd, miről van szó, mert létezésétől még akkor is gazdagabb vagy, bár más számára létezik, mint ha mindenütt egyformán üres lenne a tenger.

Nyomorúságukat teremtették meg azzal, hogy az istállóban élő barom jászol előtti egyenlőségét követelték maguknak. Meg azt, hogy kiszolgálják őket. És ha a tömeget tiszteled bennük, akkor a tömeget teremted meg bennük. De ha mindegyikben az embert tiszteled, akkor az embert teremted meg, s már mennek is mind az istenek útján.

Gyötör az a gondolat, hogy felborították igazságukat, mert szemeik vakká lettek a nyilvánvaló igazság meglátására, hogy ti a hajó megszületésének az előfeltétele - vagyis a tenger - gyötri a hajót, hogy a szerelem előfeltétele gyötrelem a szerelem számára, és hogy magasba törésed előfeltétele gyötrelem magasba törésed számára. Mert nincsen felemelkedés nehézkedés nélkül.

Amazok azonban így gondolkoznak: "Akadályokba ütközik a felemelkedésünk!..." Elpusztítják hát az akadályait, de ezzel vége is terük hajlatának. És vásári tolongó tömeggé lesznek, miután lerombolták atyám palotáját, amelyben minden lépésnek értelme volt.

Ezért hallhatod őket, amint azon töprengnek, milyen szellemi táplálékot kell nyújtani az embereknek avégből, hogy lendületet adjunk szellemüknek, és nemesítsük szívüket. Vaktában, terv nélkül dobálták szét az embereket, jászolnál etették, istállóban lakó jószággá változtatták őket, és mivel emberszeretetből cselekedtek, az embert a maga nemes szívével, világos szellemével és nagyságával akarván felszabadítani, most már kénytelenek megdöbbenéssel tudomásul venni, hogy, íme, tompul a szelleme és a szíve. De ebből a rendetlen tömegből mit fognak csinálni? Gályarabok énekeivel próbálják őket megindítani, gyatra kísérteteket ébresztgetnek bennük, amelyek ugyan a gályákat már elfeledték, de egy kicsit még behúzzák a vállukat rettegve a korbácsütésektől. Egy picikét el is ülteted bennük a költemény szavait. De hatásuk egyre halványul. A gályarabok éneke nemsokára már nem idézi fel bennük az elfeledett ütéseket, és többé már nem zavarja az istálló nyugalmát, mert megfosztottad hatalmától a tengert. A takarmányon kérődzők láttán aztán szorongás fog el az élet értelme és a szellem fellángolásainak a misztériuma felett, ami már a halál lesz. És úgy keresed törekvésed tárgyát, mintha az is tárgy lenne a többi között. Valami nótát költesz az ennivalóról, amelyik unos-untalan csak ezt fogja ismételni: "Eszem"..., de semmit sem ad hozzá a kenyér ízéhez. Mert nem érted meg, hogy nem tárgyról van szó amelyet a többi között kell felismerned, a többi között kell magasztalnod, hiszen a fa lényege sem valahol a fában rejlik, és aki csupán a lényeget akarja lefesteni, az nem fog semmit se festeni.

Egyáltalán nem meglepő, hogy hiába keresed-kutatod a végleg megpihent társadalom kultúráját, mert ilyen kultúra nincs.

"Kultúrát ajándékozni - mondotta atyám - azt jelenti, hogy szomjúságot ajándékozol. A többi magától jön." Te azonban kotyvasztott italokkal halmozod el a jóllakottakat.

A szeretet hívás a szerelemre. Így van ez a kultúrával is. A kultúra maga a kultúra szomjazása. Igen, de hogyan kultiváljuk a szomjúságot?

Te csak állandóságod előfeltételeit követeled. Akit az alkohol valósított meg, alkoholt követel. Nem mintha hasznára válna az alkohol, hiszen meghal tőle. Akit kultúrád tett azzá, ami, az a kultúrádat követeli. Nincs ösztön az állandóság ösztönén kívül. Ez uralkodik az életösztön felett.

Mert már sok olyan embert láttam, aki inkább szívesen meghalna, semhogy falujától távol kelljen élnie. És ugyanezt tapasztaltad a gazelláknál meg a madaraknál is: ha egyszer foglyul ejted őket, inkább lassan meghalnak.

És ha elszakítanak asszonyodtól, gyermekeidtől, szokásaidtól, vagy kioltják a világban azt a fényt, amely éltetett - mert ez a fény még a kolostor mélyéről is fennen ragyog -, akkor lehet, hogy belehalsz.

Ha meg akarlak menteni a haláltól, elég kitalálnom számodra valami szellemi birodalmat, amelyben asszonyod mindig készen áll rá, hogy magához fogadjon. Így tovább élsz, mert végtelen a türelmed. Jóllehet távol van tőled a ház, amelyből vagy, még a sivatagodban is a tiéd. A kedves asszony is a tiéd, bár távol van, és most éppen szendereg.

De azt nem tudod elviselni, hogy a csomó szétbomoljon, és szertehulljanak a tárgyak, amelyeket összefogott. És ha meghalnak isteneid, meghalsz te is. Mert belőlük élsz. És csak az éltet, amiért képes vagy meghalni.

Ha valami felemelő érzelmet ébresztek benned, tovább fogod adni nemzedékről nemzedékre. Megtanítod a gyermekeidet, hogy meglássák a dolgokon túl, mint a birtokot a birtok anyagain túl, azt az arcot, amelyet egyedül érdemes szeretni.

Mert senki sem halna meg az anyagokért. Az anyagok tartoznak szolgálni - nem téged, hiszen te csupán út és híd vagy, hanem - a birtokot. Te pedig szolgálatára rendeled őket. De ha a birtok létrejött, akkor már hajlandó vagy meghalni, hogy védd a sértetlenségét.

Hajlandó lesz meghalni a könyv értelméért, de a nyomdafestékért vagy a papírért nem.

Mert kapcsolatok csomója vagy, és önmagaddal való azonosságod nem az arcodon, a testeden, a tulajdonodon, a mosolyodon fordul meg, hanem azon a bizonyos épületen, amely rajtad keresztül emeltetett, azon a bizonyos arcon, amelyik belőled valósul meg, és azzá tesz, ami vagy. Egysége rajtad keresztül teremtődik meg, de cserében te őbelőle vagy.

Ritkán szólhatsz róla: mert nincsen szó, amely közölni tudná mással. Így van ez a szeretett asszonnyal is. Hiába mondod ki előttem a nevét, az elhangzott szótagok nem képesek közölni velem a szerelmet. Azt meg kell mutatnod. S ez már a tettek körébe tartozik. Nem pedig a szavakéba.

De ismered a cédrust. És ha azt mondom: "cédrus", akkor közöltem veled nagyszerűségét is. Mert már ráeszméltettek a cédrus valóságára, amely túl van a törzsön, az ágakon, a gyökereken és a lombozaton.

Nem ismerek más módot a szerelem megalapozására, mint azt, hogy feláldoztassalak a szerelemnek. De miféle isteneik vannak azoknak, akik az almon készen kapják a táplálékukat?

Azt állítod, hogy gyarapítod őket, ha ajándékokkal hizlalod őket, pedig csak elpusztulnak tőlük. Csupán abból vagy képes élni, amit átalakítasz, és amitől napról napra meghalsz egy kicsit, miközben elcseréled rá magadat.

Jól tudják ezt az én öregasszonyaim, akik vakulásig forgatják a varrótűt. Arra biztatod őket, hogy kíméljék a látásukat. De aztán már semmire sem lesz jó nekik a szemük. Mert tönkretetted elcserélődésüket.

De mire cserélik el magukat azok, akiket te jól akarsz lakatni?

Létrehozhatod bennük a birtoklás szomjúzását. Csakhogy a birtoklás nem csere. Létrehozhatod az aranybrokátok felhalmozását. Ám ezzel csupán raktár-lelket hozol létre. Hogyan teremted meg azt a szomjúságot, amely arra késztet, hogy tönkretedd a varrással a szemedet? Mert egyedül ez igazi élet szomjúhozása.

Szeretetem csendjében jól megfigyeltem kertészeimet és gyapjúfonó asszonyaimat. Megállapítottam, hogy nagyon kevés adatott nekik, de annál több az, amit tőlük kívánnak.

Mintha rajtuk, a kertészeken és a fonóasszonyokon, nyugodnék a világ sorsa.

Azt akarom, hogy minden őrt álló katonám felelősnek érezze magát az egész országért. Ugyanígy a kertész is, a hernyók ellen, a kert bejáratánál. És az a másik is, aki az arany papi köntöst hímezi: talán csupán gyengécske fényt áraszt maga körül, de közben Istenét ékesíti, és egy ma már ékesebb isten ragyogja be a fényével, mint tegnap.

Nem tudom, mit jelent nevelni az embert, ha nem azt, hogy megtanítjuk arcokat kibetűzni a dolgokon túl. Én az isteneket örökítem át. Így van ez a sakkjáték okozta örömmel is. Én azzal védem, hogy védem a szabályokat, te azonban rabszolgákat adnál az embereknek, hogy azok nyerjék meg helyettük sakkjátszmáikat.

Szerelmes leveleket akarsz ajándékozni, mert megfigyelted, hogy egyesek örömkönnyeket sírtak, amikor ilyet kaptak, s aztán csodálkozol, hogy nem sikerül könnyet csalnod a szemükből.

Nem elég, hogy csak adj. Előbb azt kellett volna megteremtened, aki kap. Ahhoz, hogy a sakk örömöt okozzon, előbb a sakkjátékost kellett volna megteremtened. A szerelemhez előbb a szerelem szomjúhozását. Ugyanígy előbb az oltárt, hogy befogadja az istent. Én országomat építettem fel az őrállók szívében, amikor arra kényszerítettem őket, hogy fel és alá járkálva őrködjenek a bástyán.

CXCV.

Tökéletes költemény, amely a cselekedeteidben élne, és mindenedet igénybe venné, még izmaid erejét is. Ez az én szertartásrendem.

Gyenge visszhangok, alig megkezdett mozdulatok, amelyeket megkötök benned a hatékony szavakkal. Kitalálom számodra a gályák játékát. Szívesen belemész, és behúzod egy kissé a válladat.

De a szabályok, a rítusok, a kötelezettségek és a templom építése meg egymást előre megszabott rendben követő napok: mindez, semmi kétség, másfajta művelet.

Mindezt azért írtam, hogy ezt elfogadtassam veled, miközben gyengéden rávezettelek, hogy megismerd magadat ebben a megvalósult állapotodban, és remélj.

És, természetesen, ahogyan szórakozottan és mit sem érezve olvashatod írásomat, ugyanúgy a szertartást is végigcsinálhatod anélkül, hogy nagyobb lennél tőle. Fösvénységed kényelmesen elfér a szertartás nagyszerűségében.

De nem kívánlak minden percben irányítani, ahogyan a strázsámtól sem kívánom, hogy minden pillanatban lelkesen csak az ország járjon az eszében. Elég nekem, ha a sok közül az egyik mindenestől az országé. Sőt ettől az egytől sem kívánom, hogy minden pillanatban csupa buzgóság legyen, csupán annyit, hogy amikor szokás szerint a vacsorán jár az esze, hasítson bele villámként őrvoltának a tudata, mert nagyon jól tudom, hogy a lélek alszik, képtelen állandóan nyitva tartani a szemét, különben megvakítaná ez a lelkesedés, de azt is nagyon jól tudom, hogy a tenger értelme a valaha kihalászott fekete gyöngy, az év értelme az egyetlen igazi ünnep, és az életé a halálban való beteljesülés.

Nem törődöm azzal, hogy az én szertartásrendem értelme elkorcsosul a korcs szívekben. Hódításaim során azt tapasztaltam a fekete néptörzseknél, hogy a varázsló aljas kincssóvárgásból rávette őket, hogy ajándékaikkal halmozzanak el valami zöldre mázolt faragott fát.

Mit törődöm én vele, ha a varázsló rosszul értelmezi a szerepét! A szobrász hüvelykujja teremti az életet.

CXCVI.

Aztán itt van ez a másik, hálát követel: ezt meg ezt tette értük... csakhogy nincsen begyűjtött ajándék, sem végleges készlet. Az ajándék az emberek közötti közlekedés: "Ha többé már nem adsz; akkor akár semmit sem adtál volna." Erre te ezt válaszolod: "Tegnap érdemet szereztem, és ma is őrzöm az előnyét." Én azonban erre így válaszolok: "Nem! Tegnap még ezzel az érdemmel haltál volna meg, ez nem kétséges, csakhogy nem haltál ám meg tegnap. Csupán az számít, amivé halálod órájára lettél. Tegnapi nemes énedből csináltad a mai zsugorit. Ezért ha ma halsz meg, zsugori voltodban fogsz meghalni."

Annak a fának a gyökere vagy, amelyik belőled él. Kötve vagy ahhoz a fához. Kötelességeddé lett. A gyökér azonban ezt mondja: "Már túl sok nedvet szállítottam neki!" De így a fa elhal. Kecsegtetheti magát a gyökér azzal, hogy hála jár neki a halottól?

Ha az őrálló belefárad a láthatár kémlelésébe, és elszundít, meghal a város. Nincs raktár, tele elvégzett őrjáratokkal. Nincs sehol szíved által elraktározott dobogás. Még a csűröd sem jelent készletet, csupán útba ejtett kikötő. Egyszerre műveled és rabolod ki a földedet. Te azonban mindenben tévedsz. Azt képzeled, megpihenhetsz az alkotás után, ha az alkotott tárgyakat múzeumban halmozod fel. Magát a népedet is múzeumba zsúfolod. Csakhogy nincsenek ám tárgyak! Ugyanannak a tárgynak más ember nyelvében más az értelme. A fekete gyöngy nem ugyanaz a gyöngyhalász, a kurtizán vagy a kereskedő számára. A gyémántnak akkor van értéke, amikor kibányászod, eladod, elajándékozod, elveszted, megtalálod, amikor ünnep alkalmával valakinek a homlokán ékeskedik. Nem ismerek hétköznapi használatra szánt gyémántot. A hétköznapi gyémánt csupán értéktelen kavics. Jól tudják ezt azok, akinek a birtokában van. Legtitkosabb ládájukba zárják, hadd aludjon benne. Csak a király születésnapjára veszik elő. És akkor a gyémánt büszkeséget sugároz. Az asszonyok esküvőjük estéjén kapták ajándékba. A gyémánt szerelem fellobbanása volt. Annak a számára pedig, aki előkaparta a kőzetből, valamikor csoda volt.

A virágok a szemet gyönyörködtetik. De a legszebbek mégis azok, amelyeket a tengerbe szórtam, hogy velük áldozzak halottaim emlékének. Ezeket nem fogja többé látni senki sem.

Ez az ember itt a múltjával hozakodik elő. Azt mondja: "Én vagyok az, aki..." Hajlandó vagyok hát tisztelettel övezni, feltéve, ha már meghalt. De barátom, az egyetlen igazi mértantudós sohasem dicsekedett a háromszögeivel. Ő a háromszögek szolgája, mértani jelek kertjének a gondozója volt. Egy éjszaka, amikor azt mondtam neki: "Büszke lehetsz a munkádra, mert sokat adtál az embereknek...", előbb elhallgatott, majd így felelt:

"Nem az adás a lényeges. Megvetem azt, aki ad, vagy elfogad. Hogyan tisztelhetném annak a fejedelemnek a telhetetlen étvágyát, aki ajándékokat követel magának! Vagy azokét, akik hagyják magukat felfalni? Ily módon a fejedelem nagysága az ő nagyságuk tagadása. Választani kell, vagy az egyiket, vagy a másikat. Ám azt a fejedelmet, aki engem lealacsonyít, én megvetem. Én is a házához tartozom, neki tehát kötelessége, hogy szolgálja az én nagyságomat. Mert ha nagyobb vagyok, nagyobb lesz tőlem a fejedelmem is."

"Mit adtam az embereknek? Egy vagyok közülük. Lényüknek a háromszögeken töprengő része vagyok. Rajtam keresztül töprengtek a háromszögeken. Rajtuk keresztül ettem mindennapi kenyeremet. És ittam kecskéit tejét. És hordtam ökreik bőréből készült lábbelit."

Adok az embereknek, de mindent tőlük kapok. Hol van itt az egyik elsőbbsége a másikkal szemben? Ha többet adok, többet is kapok. S akkor szebb ország része leszek. Jól láthatod ezt még legközönségesebb bankáraid esetében is. Képtelenek magukból élni. Smaragdkincsüket kurtizánjukra aggatják. Az pedig ragyog a büszkeségtől. Ebből a ragyogásból ők is részesülnek. És boldogok, hogy milyen csillogók. Pedig szegények: hiszen csupán a kurtizán ragyogása kölcsönöz nekik létet. A másik azonban mindenét a királyának adta. "Kitől vagy? - A királytól!" Ez az ember igazán ragyog.

CXCVII.

Ismertem azt az embert is, aki csupán önmagából volt, mert még a kurtizánokat is megvetette. Már beszéltem neked arról a nagy hasú, félig lehunyt szemű miniszteremről, aki, miután elárult, a kivégzés órájában visszavonta esküjét, ünnepélyesen megtagadta elveit, önmagát is elárulva ily módon. De hogyan is ne árult volna el mind a kettőnket? Ha része vagy valamely háznak, birtoknak, istennek, országnak, akkor önmagad feláldozása árán is megvéded azt, amiből vagy. Nézd csak a zsugorit, aki kincsének a teremtménye. Ritka gyémántból csinált magának istent. Meghal a rablókkal való harcban. Nem így a nagy hasú. Bálványnak képzeli önmagát. Gyémántjai tőle, belőle valók, megbecsülést szereznek neki, ő azonban nem belőlük van. Korlát és fal, nem pedig út. És ha most fölébe kerekedsz, és fenyegeted, miféle isten nevében vállalja a halált? Hiszen nincs benne más, csak a pocakja.

A magát kiteregető szerelem közönséges szerelem. Aki szeret, csendben szemléli istenét, és csendben érintkezik vele. Az ág meglelte gyökerét. Az ajak meglelte emlőjét. A szív imádságban buzog. Mit érdekel engem másnak a véleménye! Hiszen még a zsugori is elrejti mások elől a kincsét.

A szerelem hallgat. A gazdagság viszont dobra veri magát. Mit ér a vagyon, ha nem parádézhat? Mi a bálvány imádók nélkül? Semmit sem ér a festett fakép, ha kacat alatt alszik a pajtában.

Szóval a nagy hasú, lustán pislogó miniszterem így szokott beszélni: "A birtokom, a nyájaim, a palotáim, az arany kandelábereim, az asszonyaim!" Valahogyan csak kellett léteznie. Bőkezűségével halmozta el az előtte leboruló bámulót. Mint ahogy a szél is, amelynek nincsen se súlya, se szaga, abból tudja, hogy létezik, hogy hajladozásra kényszeríti a búzavetést." Vagyok - gondolja magában -, mert meghajlásra kényszerítek."

Így az én miniszterem nemcsak azt élvezte, hogy csodálják, hanem ugyanígy élvezte a gyűlöletet is. Úgy lélegezte be, mint önmaga bizonyítékát. "Vagyok, mert jajgatnak miattam!" Ezért úgy gázolt át a nép hasán, mintha szekér lett volna.

Így nem is volt benne más, csupán hólyagot dagasztó üres szavak. Mert ahhoz, hogy légy, az kell, hogy növekedjen a fa, amelyből vagy. Te csak karaván, út és híd vagy. Hogy hinni tudjak benned, látni akarom istenedet. Az én miniszterem azonban mi volt? Anyagok felhalmozására szolgáló gödör.

Ezért intéztem hozzá e szavakat:

"Mivel már oly régóta hallom, hogy azt ismételgeted: "Én... én... én...", jóságomban hírverő dobosaid felé fordultam, és jól megnéztelek. De nem láttam egyebet, csupán áruraktárt. Mire jó neked, hogy annyi mindened van? Raktár vagy, szekrény, de semmivel sem hasznosabb, semmivel sem valóságosabb, mint bármely szekrény vagy raktár. Neked tetszik, ha az emberek azt mondják: >A szekrény tele van!< De hát ki ez a szekrény?"

"Ha leüttetem a fejedet, hogy végre megszabaduljak torz képedtől, vajon mi változik meg ettől országomban? Ládáid a helyükön maradnak. Mit tettél hozzá kincseidhez, ami hiányozhatnék belőlük?"

A nagy hasú nem értette a kérdésemet, de nyugtalanság fogta el, valósággal fuldoklott. Hát folytattam:

"Ne hidd, hogy valami nehezen meghatározható igazságosság nevében nyugtalankodom. A pincédben nyugvó kincs valóban szép, és nem is ez botránkoztat meg engem. Kétségtelen, hogy megloptad az országot. De hát a mag is kirabolja a földet, hogy fát tudjon építeni belőle. Nos, mutasd hát meg nekem, milyen fát építettél?"

Engem egy cseppet sem feszélyez, hogy a gyapjúruhát vagy a búzakenyeret a juhász és a szántóvető verejtékéből veszik el azért, hogy legyen mibe öltöznie, mit ennie a szobrásznak. Bár nem is sejtik, hogy verejtékük kőbe faragott arccá lesz. A költő kirabolja a magtárakat, mert a magtárban tárolt gabonából él, jóllehet ő maga nem vesz részt az aratásban. De költeményt szolgál. Országom fiainak a vérét arra használom fel, hogy győzelmet kovácsoljak belőle. Közben azonban országot építek, amelynek ők a gyermekei. Szobor, fa, költemény, ország? Mutasd meg, melyiket szolgálod! Mert te csupán kocsi, út és karaván vagy..."

"Ha ezer évig ismételgeted is, hogy >én... én... én...<, vajon mit tudok meg ebből a tetteidről? Mivé lettek a birtokok, drágakövek, aranyrudak rajtad keresztül? Ne hidd, hogy a pocsolyák nevében tiltakozom a gleccserek ellen. Nem fogom szemére vetni a magnak telhetetlen étvágyát. A mag csupán élesztő, amelyik elragadtatja magát, meg különben is a fa, amelyet világra hoz, őt rabolja ki. Te is raboltál, de ki rabol ki téged olyan, akiből vagy?"

"Szép volt annak a távoli országnak a királynője. A népe verejtékéből lett gyémántok királyi gyémántokká változtak. És a birodalmából kirajzó utazók, világjárók, ha idegenben partra szálltak, így csúfolták a többi utazót, világjárót: >A ti királynőtökön még csak gyémánt sincs! A miénk olyan, mint a hold és a csillagok...< A te gyöngyeid, gyémántjaid és birtokaid csak azért találnak benned gazdára, hogy elhájasodott hasad dicsőségét hirdessék. Ezekből a különböző anyagokból közönséges dísztelen templomot építesz, de az anyagok nem lesznek tőle értékesebbek. Te vagy a sokféleségüket összekötő cement, de ez a cement csak árt nekik. Az ujjadat ékesítő gyöngy már korántsem olyan szép, mint amikor még a tenger egyszerű ígérete volt. Én összetöröm ezt a kötést, mert megbotránkoztat, épületedből trágyát csinálok más fák számára. De belőled mit csináljak? Mitévő legyek azzal a maggal, amelyiktől oly rúttá lesz a föld, akárcsak a test a keléstől?"

De azt kívántam, hogy ne tévesszék össze az általam szolgált magas igazságszolgáltatást holmi nyomorúságos igazságszolgáltatással. "Egy alantas cselekedetsor véletlene - gondoltam magamban - olyan kincset hozott össze, amely, ha szétosztanám semmit sem érne. Gyarapítja ugyan azt, aki a birtokosa, de ehhez az is kell, hogy a birtokos is gyarapítsa őt. Szétoszthatnám, kenyérre változtathatnám népem számára, ám népem gyermekei sokan vannak, és nem sokat nyernek vele, ha egy napra való élelemmel több jut nekik. Szép a már felépült fa, ezért árbocot akarok belőle csinálni a vitorláshoz, nem pedig egy órai tűzhöz elégséges hasábonként szétosztani a nép között. Mert egy órai tűz nem sokat fog nekik jelenteni. Ezzel szemben mindnyájan megszépülnek, ha vitorlást bocsátok vízre."

"Ebből a kincsből én olyan képet akarok elővarázsolni, amelytől minden szív vidámabbá lesz. Vissza akarom adni az embereknek a csoda ízét, mert jó dolog az, ha a szegénységben élő gyöngyhalászok - oly keserves munka felismerni a tenger mélyén a keresett kincset! - hisznek a csodás gyöngyben. Gazdagabbak az évente egyszer valamelyiküktől megtalált egyetlen egy gyöngytől, mint attól a nyomorúságos élelemtöbblettől, amelyet a tenger összes gyöngyének igazságos megosztásából nyerhetnek. Mert ez az egyetlen gyöngy ékesíti mindnyájuk számára a tengerek mélyét."

CXCVIII.

Így hát élet és halál feletti jogomnál fogva azon igyekeztem, hogy méltóképpen használjuk fel az elkobzott vagyonokat, mert én nem állok a kövek pártján a templommal szemben. Eszembe sem jutott, hogy pocsolyává olvasszam szét a gleccsert, különböző anyagaira bontsam szét a templomot, és engedjem széthurcolni a kincset. Mert az egyetlen rablás, amelyet értelmesnek tartok, a föld kirablása a mag által, amely aztán önmagát is kirabolja, hiszen bele is hal a fa nevében. Eszem ágában sem volt valamicskével gazdagabbá tenni kit-kit, társadalmi helyzete szerint, egy darab ékszert ajándékozva a kurtizánnak, egy véka búzát a földmívesnek, egy kecskét a pásztornak, egy aranyat a zsugorinak. Mert nyomorúságos az ilyen gazdagodás. Számomra az volt a fontos, hogy megőrizzem a kincs egységét, hadd ragyogjon mindenkire, mint a szétoszthatatlan gyöngy. Mert úgy áll a dolog, hogy ha istent csinálsz, akkor mindenkinek a maga teljességében adod át, anélkül, hogy bármit elvennél belőle.

De lám, igazságszomjad máris felháborodik:

"Nyomorult a földmíves és a pásztor - mondod -. Milyen jogon fosztanád meg attól, ami megilleti őket, olyan előny nevében, amelyet nem kívánnak, vagy olyan isten nevében, amelyről eddig sejtelmük sem volt? Én rendelkezni kívánok munkám gyümölcsével. Aztán, ha úgy szottyan kedvem, énekeseket tartok el vele. Vagy ha úgy tetszik, félreteszem az ünnepre. De mi jogon akarod az én verejtékemből felépíteni a bazilikádat, ha nekem az nem kell?"

Amire én azt válaszolom, hogy hívságos a te röpke érvényű igazságod, amely csak egy emeletre érvényes. És választani kell. Az anyagok jelentése megváltozik, miközben az egyik szintről fellépnek a másikra. A földtől sem kérdezed meg, akar-e búzát teremni. Mert a föld nem fogja fel, mi a búza. A föld egész egyszerűen föld. Amit még nem fogtál fel, azt nem is kívánod. Némelyik asszony közömbös számodra. Nem kívánod szeretni, jóllehet talán a boldogságodat jelentené, ha megperzselne a szerelme.

Senki sem sajnálja, hogy nem kíván mértantudós lenni. Senki sem panaszkodik amiatt, hogy nem sajnálja, az ilyesmi képtelenség lenne. A búza feladata, hogy megteremtse a föld jelentését. És a föld tőle lesz búzafölddé. Ugyanígy nem kívánod azt sem, hogy a búza emberi tudattá és szemek csillogásává akarjon lenni. Mert a búza fel sem tudja fogni, mi az, hogy szemek csillogása, mi az, hogy tudat. A búza egész egyszerűen búza. Az ember dolga, hogy táplálkozzék vele, és buzgalommá, esti imádsággá változtassa át a búzakenyeret. Ugyanígy ne kérdezd a földmívesemtől sem, akar-e költeménnyé, geometriává vagy építészetté válni verejtéke árán, mert az én földmívesem ilyesmire nem is gondol. Inkább azzal törődnék, hogy az ekéjén javítson a munkájával, hiszen ő egész egyszerűen földmíves.

Én azonban nem voltam hajlandó a kövek pártjára állni a templommal, a föld pártjára a fával, az eke pártjára a megismeréssel szemben. Tisztelek minden alkotást, jóllehet látszólag mind igazságtalanságon alapul, mert megtagadod a követ, hogy templomot építhess belőle. Ám ha egyszer kész az alkotás, nem azt mondom-e majd a templomról, hogy benne jut kifejezésre a kő értelme, és hogy igazság tétetett? Nem azt mondom-e a fáról, hogy a föld ég felé törekvése? Nem azt mondom-e a mértanról, hogy megnemesíti a szántóvetőt, aki ember, jóllehet ő ezt nem tudja?

Én az ember tiszteletét nem a hívságos készletek gyűlöletet szülő, az egyenlősdiség nevében történő hívságos szétosztására alapozom. Közlegény és kapitány egyforma az én országomban. Sőt azt állítom, hogy a rossz szobrászok is egyenlők a jó szobrásszal ez utóbbi remekművében, mert ők szolgátak neki termőtalajul a felemelkedéséhez. Ők voltak elhivatottságának az előfeltétele. Azt állítom, hogy a földmíves és a pásztor is ér annyit, mint a jó szobrász az ő remekművében, mert ők voltak alkotásának az előfeltétele.

Ám még mindig az birizgál téged, hogy kifosztom ezt a földmívest, aki mindezért semmit sem kap cserébe. És olyan országról álmodozol, amelyikben az utakon követ törő munkások, a kikötői teherhordók meg a hajófenék munkásai is megmámorosodhassanak a költészettől, a geometriától meg a szobrászattól, és maguktól, szabad elhatározásukból vállaljanak többletmunkát azért, hogy eltarthassák a költőidet, mértantudósaidat és szobrászaidat.

Ám ha így gondolkozol, összetéveszted az utat a céllal, mert persze, hogy én is igyekszem felemelni földmívesemet. Valóban szép is lenne az olyan földmíves, aki lelkesen foglalkozna mértannal. Csakhogy mivel rövidlátó vagy, mivel nem látsz tovább az orrod hegyénél, egyetlen emberélet keretében akarod megvalósítani tervedet, és nem vagy hajlandó semmi olyanba belefogni, ami túllép az egyénen és a nemzedékeken. Ebben hazudsz önmagadnak is.

Mert dicsőíted azokat, akik életüket vesztették a tenger elleni küzdelemben törékeny vitorlásaikon, miközben a szigetek birodalmának kapuit nyitották fel gyermekeik előtt. Dicsőíted azokat, akik meghaltak találmányaikért anélkül, hogy bármi hasznuk származott volna belőle, csak azért, hogy mások megvalósíthassák őket. Dicsőíted a bástyákon életüket feláldozó katonákat, akik semmit sem kaptak kiontott vérük fejében. Dicsőíted azt is, aki cédrust ültet, jóllehet már vén, és mit sem remélhet az oly reménytelenül távoli árnyéktól.

Vannak más földmívesek és más pásztorok, akiket majd megjutalmaz mindezért a költemény. Mert a költemény lassan fejti ki hatását, s a fa árnyéka a gyermeknek nyújt majd enyhet. Jó, ha az áldozat a lehető leghamarabb meghozza jutalmát, de azért én mégsem szeretném, ha túlságosan hamar válna szükségtelenné. Mert az áldozat a felemelkedés előfeltétele, jele és útja. Három esztendőn át szegezem, szerelem a hajómat. Nem jutalmaz érte sem a deszkák illata, sem a szegverés zaja. Az ünnep napja várat magára. Nos, vannak hajók, amelyeknek a felszerelése hosszú időt kíván. Ha nem kívánsz többé áldozatokat, az azt jelenti, hogy elégnek ítéled a már megépített hajókat, a már megszerzett ismereteket, az elültetett fákat, az elkészült szobrokat, és elérkezettnek véled az időt ahhoz, hogy végleg megtelepedj, s aztán a készletekből, mások csigaházába telepedve élj.

De akkor én felmegyek a legmagasabb torony tetejére, és figyelem a láthatárt. Mert közeleg a barbár hadak órája.

Mondottam már: nincs egyszer s mindenkorra szolgáló készlet. Csak irány, felfelé haladás, valami felé való törekvés van. A földmívesek akkor érik majd utol a mértantudósokat - hogy izzadságuk fejében örömöt leljenek -, amikor azok már nem alkotnak többé. Ha ugyanolyan gyorsan haladsz, mint a barátod, aki előtted jár valamivel, és azt akarja, hogy utolérd, akkor neki meg kell állnia. Már mondottam neked: az egyenlőséget akkor leled meg, amikor már hasztalan lesz a járás, és csak ott, ahol a készletek valóban használnak, a halál óráján, amikor Isten begyűjt a csűrébe.

Így hát azt találtam igazságosnak, ha nem osztom szét a kincset.

Mert csak egyfajta igazságosság van: ha azt mentem meg, amiből vagy. Igazságosság az istenek számára? Igazságosság az emberek számára? Ám az isten belőled van, és megmentenélek, ha lehetséges, ha megmentésedtől nagyobb lesz istened. De isteneid ellen nem mentlek meg. Mert belőlük vagy.

Megmentem a gyermeket, ha szükség van rá, az anyja ellen, mert belőle lett. De most már az anyja van belőle. És megmentem az ország dicsőségét a földmíves és a búzát a föld ellenében. Megmentem a fekete gyöngyöt, amelyből leszel, még ha nem neked jut is osztályrészül, mert teveled ékesíti az egész tengert, az ellen a nevetséges gyöngyrészecske ellen, amelyik neked jutna, de semmivel sem tenne gazdagabbá. Megmentem a szerelem értelmét, hogy belőle lehess, a szerelem ellen, amely belőled lenne, szerzeményed vagy jogod, mert különben nem lenne részed igaz szerelemben.

Megmentem a forrást, amely enyhet ad, még szomjúságod ellenében is, különben meghalsz, lelkedben vagy testedben.

És mit sem törődök azzal, hogy a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket, és azt hiszed, úgy akarok neked szerelmet adni, hogy ugyanakkor megtagadom tőled, és úgy akarlak életre buzdítani, hogy halálba kényszerítlek, mert az ellentéteket az a nyelv találta ki amelyik összezavarja azt, amiről azt hiszi, hogy megragadja. (És elkövetkezik a nagy igazságtalanságok kora: azt kívánod az embertől, hogy halálbüntetés terhe mellett foglaljon állást az egyik vagy a másik oldal mellett.)

Tehát úgy találtam igazságosnak, hogy ne adjam vissza a kincset apró darabokra széttördelve, ily módon kártalanítva azokat, akiktől elrabolták - ékszerét a kurtizánnak, kecskéjét a pásztornak, véka búzáját a földmívesnek és aranytallérját a fösvénynek -, hanem a léleknek fizessem vissza azt, amit a testtől vettek kölcsön. Így cselekszel, amikor izmaidat arra használod fel, hogy köveket faragj; aztán, miután győztél, összeütögeted a tenyeredet, hogy leverd róla a port, összehúzott szemmel hátrább lépsz, hogy jobban láss, egy kissé félrehajtod a fejedet, s úgy fogadod az Isten mosolyát, mintha megperzseltek volna.

Persze, némi fénnyel színesebbé tehettem volna az egyszerű visszaadást. Mert más az, ha van ékszered, kecskéd, véka búzád, aranypénzed, amiből semmi örömöd nem származik, és más az, ha ünnepnap és szertartás betetőzéseként adják. Mert ilyenkor az egyszerű ajándékok is olyanok, mintha a király adta volna őket: a szeretet ajándékai. Ismertem egy embert, számtalan rózsaföldje volt, de ő inkább lemondott volna mindről, mintsem hogy elveszítse azt az egyetlen elhervadt, egyszerű vászonzacskóba bevarrt rózsát, amelyet állandóan a szíve felett hordott. Ám egyik-másik alattvalóm tévedésbe eshetett volna, azt hívén ostobaságában, hogy öröme a búzából, a kecskéből, az aranyból vagy a vászonzacskóba bevarrt hervadt rózsából származik. Én azonban fel akartam őket világosítani. Igaz, hogy kincsemet jutalommá is változtathattam volna. Például az egész ország szeme láttára nemesi rangra emelhettem volna a győztes hadvezért, egy új virág kitenyésztőjét, valami új orvosság feltalálóját, hajó szerkesztőjét. De ez csak amolyan önmagában jogos, logikus, igazságos üzlet lett volna, amelyik kielégíti ugyan az értelmedet, de semmi hatása sincs az emberek szívére. Ha a hónap végén megfizetem a béredet, hol látsz benne bármi szívet-lelket melengetőt? Tehát úgy véltem, nem sokra megyek vele, ha jóváteszek valami igazságtalanságot, felmagasztalok valami önfeláldozó cselekedetet, megbecsülésemet fejezem ki a lángész előtt. Mert ha ilyet látsz, akkor így szólsz: "Helyes." Egyszerűen minden rendben van, hazamész, és mással törődsz. Senki sem kapta meg a maga részét a fényből, hiszen a jóvátételnek természetszerűleg kell követnie az igazságtalanságot, a felmagasztalásnak az önfeláldozást, a megbecsülésnek a magasrendű szellemi alkotást. És ha feleséged azt kérdezi tőled, amikor belépsz az ajtón: "Mi újság a városban?" - azt válaszolod, már el is feledve a történteket, hogy nincs semmi, amit érdemes lenne elmesélni. Mert azt sem jutna eszedbe elmesélni, hogy napsütésben fürdenek a házak, vagy hogy a folyó a tenger felé folyik.

Elhárítottam hát igazságügyminiszterem javaslatát, aki mindenáron az erényt szerette volna velem felmagasztaltatni és megjutalmaztatni, holott egyrészt éppen a jutalommal rombolod le azt, amit dicsőíteni akarsz, másrészt az a sanda gyanúm támadt, hogy úgy érdekelte miniszteremet az erkölcs, mint a finom gyümölcs becsomagolásának a módja. Nem mintha túlzottan erkölcstelen lett volna, hanem mert finnyásan volt az, és mindennél többre értékelte a minőséget.

- Az erkölcsöt is megbüntetem - válaszoltam neki.

És mivel valósággal elképedt, így folytattam:

- Már beszéltem neked sivatagi seregem parancsnokairól. A homoksivatagban hozott áldozatukért a homoksivatag iránt szívükben ébredt szeretettel jutalmazom meg őket. Meg azzal, hogy nyomorúságukba zárva őket, pompássá teszem számukra ezt a nyomorúságot.

Ha a te kitüntetett erkölcsös nőszemélyeid élvezik az aranyozott papírkoronát, a bámulók tetszését és a nekik jutó vagyont, akkor hol van az erkölcsük? A bordélynegyed lányai olcsóbban adják kevésbé fukar ajándékukat.

Végül elutasítottam az építészek javaslatait is. "Lásd - mondották -, ezt a meddő kincset elcserélheted egyetlen templomra: dicsőségére válnék birodalmadnak, és századokon át fáradságot nem kímélve igyekeznének majd feléje a karavánok."

És ami igaz, az igaz, valóban gyűlölöm a semmit sem hozó használati tárgyakat. Ezzel szemben tisztelem az embereknek adatott végtelenséget és csendet. Újabb csűr birtokánál hasznosabbnak tartom az ég csillagainak a birtoklását - meg a tengerét is -, jóllehet nem tudnád nekem megmondani, mivel teszik nemesebbé a szívedet. De a nyomornegyedből, amelyben fuldokolsz, feléjük szállnak vágyaid. Minden csillag megannyi hívás csodálatos utazás felé. És nem számít semmit, ha ez az utazás lehetetlen. A szerelem fájó sóvárgása maga a szerelem. És már meg is vagy mentve, amikor a szerelem hazájába igyekszel költözni.

Mindazonáltal nem hittem az ügyködésben. Nem vásárolhatod meg az örömöt, sem az egészséget, sem az igazi szerelmet. Nem vásárolhatod meg a csillagokat. Nem vásárolhatsz templomot sem. Én hiszek abban a templomban, amelyik kifosztja az embert. Én hiszek az épülő templomokban, amelyek verejtéket facsarnak ki az emberekből. Elküldik messze az apostolaikat, és ők megsarcolnak istenük nevében. Én hiszek a kegyetlen király templomában, aki gőgjét kőben alapozza meg. Országa férfiait az építkezéshez irányítja. Korbácsos őrmesterei kőszállításra kényszerítik őket. Én hiszek a templomban, amely kizsákmányol és felemészt. És viszonzásul megtérít. Mert csak az ilyen templom fizet meg téged. Mert a kegyetlen király követ cipelő munkása viszonzásul jogot nyer rá, hogy ő is büszke lehessen. Nézd csak: mellén összefont karokkal ott áll az orrtőke előtt, amellyel a gránithajó már fenyegeti a sivatagot az eljövendő századok lassú folyásában. A templom fensége az övé is, akárcsak a többieké, mert ha egyszer megszületett egy isten, akkor az mindnyájuké lesz mindenestől. Hiszek a győzelem lelkesedéséből született templomban. Hajót csarnakolsz fel, indítasz útra az örökkévalóság felé. És mindenki énekel, amikor a templomot építi. És a templom visszazengi éneküket.

Én hiszek a templommá változó szeretetben. Én hiszek a templommá változó gőgben. És ha feltudnád nekem építeni őket, hinnék a harag templomaiban is. Mert azt látom, hogy a fa gyökereit lebocsátja a szeretetbe vagy a gőgbe vagy a győzelem mámorába, vagy a haragba. Kiszívja minden nedvedet, hogy belőle éljen. De íme, gyökerei becsvágyának csupán nyomorúságos pincét kínálsz, még ha tele van is arannyal. A te pincéd csak áruraktárt táplálhat. Egy évszázad szélviharai, esői és homokviharai elegendők lesznek hozzá, hogy beomlasszák.

Tehát miután elutasítottam magamtól azt a gondolatot, hogy az összehordott kincs gazdagodást jelent, hogy jutalom lehet, hogy kőhajóvá változhat át, és mivel nem találtam kielégülést annak a ragyogó arcnak a keresésében, amelyik szebbé teszi az emberek szívét, elvonultam, és csendben elmélkedtem.

"Nincs itt egyéb, csak moslék és trágya - gondoltam magamban -. Tévedek, amikor más jelentést keresek benne."

CXCIX.

Imádkoztam hát Istenhez, világítson meg. Ó pedig jóságában eszembe juttatta a szent város felé vonuló karavánokat, jóllehet eleinte nem értettem, hogyan oszlathatná el kétségeimet a tevehajcsárok és a tűző nap látványának a felidézése.

Láttalak, népem, amint parancsomra felkészültél zarándokutadra. Mindig páratlan mézíze volt számomra az utolsó este szorgoskodásának. Mert olyan az általad szervezett expedíció is, mint a hajó útra indítása: miután befejezted építését, most ellátod vitorlákkal, kötelekkel, és amelynek eddig szobor- vagy templomértelme volt - tudjuk, a szobrokhoz és a templomokhoz kalapácsra van szükség, találékonyságodra, számításaidra és karod erejére apellálnak -, most egyszerre utánzásértelme lesz, mert a szélre készíted fel. Akárcsak lányodat: tápláltad és oktattad, eddig folyton büntetted, mert kedvelte a cicomázkodást, ám egyszer csak elérkezik annak a napnak a hajnala, amelyen várja a vőlegény, s ezen a reggelen nem találod elég szépnek, tönkreteszed magadat lenvásznak és arany karkötők vásárlásával, mert olyan ez most a számodra, mintha hajót bocsátanál vízre.

Tehát miután végeztél az úti készletek felhalmozásával, beszegezted ládáidat, bekötötted zsákjaid száját, királyi büszkeséggel sétáltál végig állataid között, megsimogattad az egyiket, ráförmedtél a másikra, térdeddel segítettél egy kicsit még szorosabbra húzni egy-egy bőrhevedert, s aztán a málhák felrakása után elégedetten megállapítottad, hogy lám, a teher nem csúszik se jobbra, se balra, jól tudván, hogy miközben állataid keményen dobálnak ide-oda ringó járásuk közben, vagy a kövek között botorkálva, vagy a pihenők alkalmával letérdelve, mégis rugalmas egyensúlyban tartják majd, akárcsak a narancsfa, amelyik ring ugyan a szélben, de közben nem fenyegeti veszély narancsterhét.

Élvezem ilyenkor a hevületedet, népem, aki most készülsz negyven napos sivatagi bábállapotodra, és oda se hederítek az üres fecsegésekre, sohasem csalatkoztam benned. Mert miközben szeretetem csendjében az indulás előtti estéken a szíjak recsegése, az állatok böffentései között sétálgattam, hallgatva a követendő út, a vezetők kiszemelése, a kinek-kinek kiosztandó feladatok feletti éles vitákat, egyáltalán nem csodálkoztam, ha azt hallottam, hogy az út dicsérete helyett, éppen ellenkezőleg, sötét színekkel ecsetelték a tavalyi utazás szenvedéseit, a kiapadt kutakat, a szikkasztó szeleket, a homokban idegszálakként kúszó kígyók csípését, a lesben álló fosztogatókat, a betegséget és a halált, mert mindig tudtam, hogy nem egyéb ez, mint szemérmes, meg nem vallott szeretet.

És úgy helyes, ha azt színleled, hogy egyáltalán nem is istened lelkesít, hanem inkább a szent város aranyozott kupoláit magasztalod, mert istened nem készen kapott ajándék, nem valahol rád váró készlet, hanem ünnep és nyomorúságaid megkoronázása.

Így elsősorban emelkedésük anyagi része érdekelte őket: és valóban, ha a vitorlás hajó építői túl korán kezdenek beszélni vitorlákról, szélről és tengerről, akkor én nem bízom bennük, attól félek, hogy megfeledkeznek a deszkákról meg a szegekről, mint az az atya, aki túlságosan korán biztatná lányát, hogy szépítse ki magát. Én szeretem a szegkovácsok és a deszkafűrészelők énekeit, mert ők nem a készet dicsőítik, aminek nincs tartalma, hanem a hajó felé való emelkedést. Amikor pedig már fel van húzva minden vitorla, és a hajó elnyerte utazásértelmét, azt akarom hallani, hogyan éneklik tengerészeim - ó, nem a sziget csodáit, hanem - az ostromló tengerár veszélyeit, mert akkor vagyok biztos a győzelmükben.

Szenvedésükből ők maguk utat, szekeret, karavánt olvasnak ki. De rövidlátó és hiszékeny vagy, ha nyugtalanság fog el panaszaik vagy káromkodásaik hallatán, amelyekkel szívüket nyugtatgatják, és elküldöd hozzájuk szirupos énekeseidet, hogy eltagadják előttük a szomjhalál veszélyét, és a sivatagi alkonyatok szépségét magasztalják. Mert nem igen vonz engem az olyan boldogság, amelyiknek nincs formája. Hanem a szerelem felfedezése szab irányt életemnek.

Tehát elindul a karaván. És elkezdődik a báb titkos emésztése, hallgatása és vak éjszakája, a csömör, a kétség és a fájdalom, mert minden vedlés fájdalmas. Már nem kívánsz lelkesedni, csak hűséges szeretnél maradni anélkül, hogy tudnád miért és mihez, mert semmit sem remélhetsz magadtól, hiszen tegnapi magadnak meg kell halnia.

És nem leszel immár egyéb, csak fel-fellobbanó sóvárgás házad üde levegője és az ezüst kancsó után, amely a teázás óráját jelenti számodra kedvesed mellett, az ölelkezés órája előtt. Kegyetlenül kínoz még az ablakod alatt ringó ágnak meg az udvarodban felharsanó kakaskukorékolásnak az emléke is. És ilyeneket gondolsz: "Az otthonom része voltam!" - mert most már sehová sem tartozol. Vissza-visszatér emlékeidben titokzatos természetű szamarad, amelyet hajnalban szoktál felébreszteni. Mert lovadról-kutyádról tudsz egyet s mást, hiszen válaszolnak neked, ha szólsz hozzájuk. Ám szinte önmagába befalazott szamaradról nem tudod, szereti-e vagy sem a maga módján a rétet, az istállóját, vagy szeret-e téged. És számkivetettséged mélységeiből rád tör az ellenállhatatlan kívánság, hogy legalább még egyszer nyaka köré fonhasd a karodat, vagy megveregethesd a pofáját, hogy talán örömöt szerezz neki éjszakája mélyén, mintha vak lenne. Aztán, amikor elkövetkezik az a nap is, amikor a kiszáradt kút csupán némi bűzös sarat izzad ki számodra, szívedbe markol otthoni kutad meghitt csacsogása.

Így zárul rád sivatagi bábállapotod börtöne. A harmadik naptól kezdve lépteid egyre jobban beleragadnak a végtelen tér szurokjába. Ami ellenáll, az lázba hoz, a küzdő ellenfél csapásai maguk hívják ki a te csapásaidat. A sivatag azonban úgy fogadja egymás után a lépteket, mint roppant meghallgatás, amely elnyeli szavaidat, s téged a csendbe taszít. Hajnal óta gyötröd magadat, és a krétatepsi, amelyik bal kezed felől jelzi a láthatárt, szinte semmit sem fordult az est leszálltáig. Oly kimerült vagy, mint a gyermek, aki lapátjával akarja elhordani a hegyet. De fogalma sincsen munkájáról. Valósággal elveszel roppant szabadságodban, buzgalmad egyre jobban fulladozik. Népem, utazásaid során így tápláltalak kopár kövekkel, és itattalak tövisbokrokkal. Vacogtattalak hideg éjszakai fagyokkal. Olyan forró homokviharoknak tettelek ki, hogy fejedet köntösödbe burkolva a földre kellett kuporodnod, fogad alatt homok csikorgott, és meddőn izzadtad nedveidet a nap felé. És megtanított rá a tapasztalat, hogy hiábavaló ilyenkor minden vigasztaló szó.

"Eljön majd az az este is - mondottam -, amelyik hasonló lesz a tengerfenékhez. Ahol nyugodt rakásokban alszik a leülepedett homok. Te pedig friss levegőn, rugalmas és szilárd talajon fogsz majd lépegetni..." De miközben így beszéltem hozzád, éreztem ajkamon a hazugság ízét, hiszen azt kívántam tőled, hogy képzeletedben más légy, mint ami vagy. Ezért szeretetem csendjében nem is botránkoztam meg szidalmaidon:

"Lehetséges, Uram, hogy igazad van! Isten talán már holnap jámbor tömeggé változtatja a túlélőket. De mit számítanak nekünk ezek az idegen lények! Pillanatnyilag csupán parázskörbe zárt maroknyi skorpió vagyunk!"

És ilyennek kellett lenniük, Uram, a Te dicsőségedre.

Vagy pedig, szinte egyetlen kardcsapással megtisztogatva az eget, feltámadt éjszakai kegyetlenségében az északi szél. A pőre föld kiadta minden melegét, és az emberek úgy vacogtak, mintha odaszegezték volna őket a csillagok. Mit mondhattam nekik?

"Vissza fog térni a hajnal és a fény. A nap melege, mintha vér lenne, lassan elárad tagjaitokban. Behunyt szemmel is érezni fogjátok, hogy bennetek lakozik..."

De ők erre így válaszoltak:

"Helyükbe Isten talán már holnap kertet ültet, teli boldog növényekkel, és jóságában dúsra növeli őket. De mi ma éjszaka szél gyötörte rozstábla vagyunk."

És ilyennek kellett lenniük, Uram, a Te dicsőségedre.

Ekkor elfordulván nyomorúságuktól, így imádkoztam Istenhez:

"Uram, megérdemlem, hogy elutasítsák hamis orvosságomat. Egyébként nem sokat számítanak panaszaik: hasonló vagyok a seborvoshoz, aki fájdalmas kilátást fakaszt a testből, miközben meggyógyítja. Ismerem a bennük befalazott örömtartalékot, jóllehet nem ismerem a varázsigét, amely meg tudná nyitni a zárját. Bizonnyal nem e pillanat feladata ez. A fontos az, hogy érjen a gyümölcs, mielőtt odaadja mézét. Most érésének keserű óráját éljük. Nincs bennünk egyéb, csak keserűség és savanyúság. A múló idő dolga, hogy meggyógyítson, és örvendezéssé változtasson bennünket a Te dicsőségedre."

És folytatva utunkat, továbbra is csak kővel etettem és tövisbokrokkal itattam népemet.

De ha olyan volt is, mint a többi, jóllehet első pillantásra semmi különbség sem volt közte és a végtelen pusztaságon otthagyott számtalan lábnyomunk között, mégis megtettük a csodalépést. Amely a menetelés szertartását megkoronázó ünnep. Az az áldott pillanat a pillanatok között, amelyik felnyitja a bábot, és a fénybe bocsátja szárnyas kincsét.

Így vezettem győzelemre embereimet a háború kényelmetlenségén keresztül. A világosságba az éjszakán, a templom csendjébe a kőhordás szenvedésein, a költemény visszhangjához a nyelvtan kétségbeejtő sivárságán, a hegytetőről kitárulkozó látványhoz a szakadékokon és a hatalmas kőomladékokon át. Menet közben semmit sem számít reménytelen kényelmetlenséged, mert kételkedem a hernyó lírai hevületében, amelyik azt hiszi magáról, hogy a szárnyalás szerelmese. Elég, ha a vedlés emésztése közben felfalja önmagát. És elég, ha átkel a sivatagodon.

Nem rendelkezel a beléd pecsételt örömkincsekkel addig, amíg nem engedtetik meg, hogy feltörd zárukat. Persze, valóban eleven az az öröm, amelyet a sakkjáték szerez, amikor győzelem koronázza találékonyságodat, ám a játék szertartásán kívül nem áll hatalmamban ajándékul adni neked ezt az örömöt.

Ezért akarom, hogy a deszkák és a szegek szintjén a szegkovácsok és a deszkafűrészelők, ne pedig a hajó himnuszát énekeld. Mert a gyalult deszka és a jól kikalapált szeg szerény győzelmeit kínálom fel neked, boldoggá fogják tenni szívedet, ha feléjük indultál. Szép a munkába vett fatörzs, miközben küszködve igyekszel sima deszkát fűrészelni belőle. Szép a simára gyalult deszkád, miközben fáradságosan törekszel a hajó felé.

Ismertem olyan embert, aki ugyan alávetette magát a sakkjáték szertartásrendjének, de titokban ásítozott, és valami olyan, oda sem figyelő elnézéssel válaszolgatott húzásaidra, mint a szívében elcsenevészedett ember, aki méltóztatik szórakoztatni a gyermekeket.

- Nézd csak a hajóhadamat! - mondja neki a hétesztendős kapitány, aki egymás mellé rakott három kavicsot.

- Szép hajóhad, meg kell adni - válaszol az elcsenevészedett szívű, és hülyén bámulja a kavicsokat.

Aki hiúságból nem hajlandó fontosnak tartani a sakkjáték szertartásrendjét, nem fogja érezni a győzelem ízét. Aki hiúságból nem hajlandó istenének tekinteni a deszkákat és a szegeket, nem fog hajót építeni.

A tintanyaló, aki egész életében semmit sem fog építeni, többre tartja a hajó himnuszát a szegkovácsok és a deszkafűrészelők himnuszánál, mert ő olyan finom lelkű, és aztán, mihelyt fel van szerelve, szélben dagadozó vitorláival vízre bocsátva a hajó, ahelyett, hogy a tengerrel való állandó küszködésétől tartana szóval, máris a daloló szigetért lelkesedik, amelyik valóban a deszkák és a szegek s a tengerrel való küzdelem értelme, de csak akkor, ha nem hagytál ki semmit sem azokból az egymást követő átváltozásokból, amelyből ez a sziget meg fog születni. Csakhogy ez a tintanyaló alig pillantja meg az első szigetet, máris nyakig belemerül rothasztó álmodozásába, zengi a tarka tollú madarak és a korallszigetekre leszálló alkonyatok szépségét. Amitől felfordul a gyomrom, mert kedvesebb nekem a száraz kenyér az ilyenfajta édességeknél, amelyeket ráadásul még gyanúsnak is érzek, hiszen vannak olyan szigetek is, ahol folyton esik az eső, és szürkék a madarak; az ilyen szigeten kikötvén azt kívántam, bárcsak szeretet ébredne iránta bennem, és azt a himnusz hallanám, amelytől a szürke tollú madaraktól egyhangú ég visszhangozik a szívemen.

Én azonban, aki nem kövek nélkül akarom felépíteni a katedrálisomat, és a lényeghez csak mint a különbözőség megkoronázáshoz jutok el, én, aki nem értenék meg semmit sem a virágból, ha nem volna egészen más virág is, ennyi, se több, se kevesebb szirommal, ilyen és nem más színváltozatban, én, aki kovácsoltam a szegeket, fűrészeltem a deszkákat, és sorban kiálltam a tenger félelmetes megrázkódásait: én csakugyan dalolhatok arról a küzdelmesen kiformált, igazi szigetről, amelyet a saját kezemmel gyúrtam a tengerből.

Így van ez a szerelemmel is. Ha az én tintanyalóm ünnepli lelkesen a maga egyetemes teljességében, mit ismerek meg belőle? Egy bizonyos asszony azonban, aki olyan, mint senki más a világon, utat nyit számomra a szerelemhez. Egy olyan asszony, aki így beszél, és nem másként. Akinek a mosolya ilyen, és nem más. Akihez senki sem hasonlít. Ha van ilyen, akkor ha este kikönyökölök az ablakomon, korántsem ütközöm a különlegesség falába, mert úgy érzem, Istent találom meg. Mert valóságos ösvényekre van szüksége az embernek, ilyen és ilyen kanyarokkal, ilyen színű talajjal, és ilyen és ilyen csipkebokrokkal a szegélyén. Csak így haladhatsz valami felé. Aki a szomjhalál szélén áll, álmában források felé igyekszik. De meghal.

Így van ez a szánalommal is. Arról szónokolsz, hogy kínozzák a gyermekeket, aztán egyszerre rajtakapsz, hogy ásítozom. De te sehová se vezettél el engem. Ilyeneket mondasz: "Egy hajótörés alkalmával tíz gyerek fulladt a tengerbe..." Csakhogy én nem értek az aritmetikához, és nem fogok kétszer annyi könnyet ejteni, ha kétszer annyi az áldozatok száma. Egyébként időnként te is élvezed az életed, és boldognak érzed magadat, jóllehet százezrével haltak meg gyermekek az ország fennállása óta.

Ezzel szemben van olyan ember, akit megsiratnék, ha el tudsz vezetni hozzá valami különleges ösvényen; ugyanúgy, ahogyan egy bizonyos virágon keresztül eljutok a virágokhoz, az ő révén rátalálok minden gyermekre, és könnyet ejtek nemcsak minden gyermekért, hanem minden emberért.

Egy ízben meséltél nekem egy sánta gyerekről, akit megaláztak és gyűlöltek a falu lakói, mert mindenkitől elhagyatva, valahonnan, Isten tudja honnan, hozzájuk vetődött egy este, és azóta rajtuk élősködött.

Ilyeneket kiabáltak neki:

- A mi szép falunk tetve vagy! Gomba a gyökerünkön!

De ha találkoztál vele, és megszólítottad:

- Te ragyás, neked nincs apád?

Nem válaszolt.

Vagy pedig, mivel csak az állatok és a fák voltak a barátai:

- Miért nem játszol a veled egyívású gyerekekkel? - kérdezted tőle.

De ő csak vállat vont, és nem válaszolt. Mert a vele egyívású gyerekek kövekkel dobálták, hiszen sántított, és messziről jött, ahol minden rossz.

Ha játék közben közéjük merészkedett, a sudár termetű, szép, arcú gyermekek elébe álltak:

- Úgy mászol, mint a rák, a falud is kihányt magából. Elrondítod a miénket! Pedig a miénk szép falu volt, egyenes járású!

Ilyenkor egyszerűen megfordult és elsántikált.

Ha utadba került, megkérdezted tőle:

- Te ragyás! Hát nincs neked anyád?

De ő nem válaszolt. Csak nézett egy röpke pillanatig, és elvörösödött.

Mivel azonban azt képzelted, hogy el van keseredve, hogy szomorú, nem értetted meg nyugodt szelídségét. Ilyen volt, és nem más.

Aztán egy este az történt, hogy a falusiak ki akarták verni bottal a faluból:

- Ez a sánta ördög pedig takarodjon innen, de tüstént!

Te megvédelmezted, és így szóltál hozzá:

- Hé, ragyás, hát nincs neked testvéred?

Erre felderült az arca, és egyenesen a szemedbe nézett:

- De igen, van testvérem!

És büszkeségtől kipirulva mesélni kezdett a bátyjáról, arról a bizonyosról, és nem másról.

Kapitány volt valahol az országban. Ilyen és ilyen színű lovon járt, és egyszer győzelem után maga mögé ültette őt, a sántát, igen, őt, a ragyást. Ekkor és ekkor, nem máskor. És egyszer majd újra visszajön a testvére. És akkor megint maga mögé fogja ültetni, őt, a ragyást, igen, őt, a sántát, az egész falu szeme láttára. "Csakhogy - mondotta a gyermek - akkor majd megkérem, hogy ültessen maga elé, a ló nyakára, és ő meg is fogja tenni! Akkor aztán én figyelem az utat. És én dirigálok: balra, jobbra, szaporábban!... Miért tagadná ezt meg tőlem a testvérem? Hiszen boldog, ha azt látja, hogy nevetek. Akkor majd ketten leszünk!"

Mert ez a gyerek más, mint holmi szeplőtől elcsúfított sántikáló tárgy. Más, mint önmaga és a rútsága. Egy a testvérével. Hiszen lovagolt is harci ménen, a győzelem napján a testvére mögött!

És aztán elkövetkezik a visszatérés hajnala. Ott látod a gyermeket, az alacsony falon ül, lábát lógatja. A többiek kővel dobálják:

- Hé, hiszen te még futni se tudsz, kacskalábú!

A gyerek azonban csak néz téged, és mosolyog. Szerződés köt hozzá. Te vagy a tanúja azok nyomorékságának, akik csak a szeplőst, a sántát látják benne, őbenne, akinek harci ménen pompázó testvére van.

De ma a testvére lemossa róla a köpéseket, és dicsőségével bástyául szolgál neki a kövek ellen. Ő pedig, a kis hitványka, megtisztul a sebesen vágtató ló felkavarta szélben. És akkor már nem is látszik majd a rútsága, hiszen a testvére olyan szép. Kimosdik a megaláztatásból, mert a testvére csupa öröm és dicsőség. A szeplős megfürdik a napsugarakban. S ettől kezdve a többiek alig pillantják meg, máris hívogatják, bármit játszanak is: "Te, aki a testvéreddel vagy egy, gyere, fuss velünk... Olyan szép vagy a testvéredben." Ő pedig megkéri majd a testvérét, hogy ültesse fel őket is sorjában a harci mén nyakába, hadd részegüljenek meg ők is a széltől. Hogyan is lenne képes neheztelni erre a gyerekhadra tudatlansága miatt! Szeretni fogja őket, és így szól majd hozzájuk: "Valahányszor hazajön a testvérem, összehívlak benneteket, ő pedig mesél nekünk a csatáról..." Egyszóval odasimul hozzád, mert te tudod. És tebenned ő már nem is olyan nyomorék, hiszen rajta keresztül te a testvérét látod.

Te azonban azért jöttél, hogy megmondd neki: felejtse el, hogy létezik paradicsom, hogy létezik megváltás és nap. Azért jöttél, hogy megfoszd attól a páncéltól, amelyik olyan bátorrá tette a kőzáporban. Azért jöttél, hogy elfogadtasd vele a sarat, amelyben él. Azért jöttél, hogy megmondd: "Kis fiam, igyekezz más módon élni, mert reménytelen dolog az a lovaglás a harci mén nyakán." És hogyan is közölhetnéd vele, hogy a testvérét kidobták a hadseregből, és most megszégyenülten ballag a faluja felé, és annyira sántít ő is az úton, hogy megdobálják kővel?

És ha most elmondod nekem:

"Én húztam ki a mocsárból, amelybe beleölte magát, mert képtelen volt nap nélkül tovább élni..."

Igen, akkor majd könnyeket ejtek az emberi nyomorúság felett. És egy bizonyos szeplős arc és nem másik miatt, egy bizonyos harci mén és nem másik miatt, egy bizonyos győzelmi napon történt lovaglás és nem másik miatt, a falu szélén történt egy bizonyos meggyaláztatás és nem másik miatt, és egy bizonyos libaúsztató miatt, amelynek leírtad a libáit meg a partján száradó kiteregetett ruhákat, egyszerre csak Istennel találkozom, annyira erős az én szánalmam az embereken keresztül, mert te az igazi ösvényre térítettél engem, amikor erről a gyermekről és nem egy másik gyerekről meséltél nekem.

Ne keress hát mindenáron olyan világosságot, amely tárgy a tárgyak között, mert a templom világossága koronázza meg a köveket.

Puskádat a fegyvernek és a fegyverzsírnak egyaránt kijáró tisztelettel zsírozgatva, lépteid őrjárat közben számolgatva, káplárodnak a káplárnak és a tisztelgésnek egyaránt kijáró tisztelettel tisztelegve készítgeted magadban az őr belső megvilágosodását - a sakkjáték szabályainak teljes komolyságával, vagy ha ellenfeled áthágja a szabályt, dühtől nekivörösödve tologatva figuráidat készíted elő magadban a játszmagyőztes megvilágosodását. Állataidat felszíjazva, szomjúság ellen zúgolódva, homokviharokat átkozva, köveken botladozva, dideregve, naptól perzselve - feltéve, hogy hűségesen kitartasz, ó, nem a szárnyalás magasztos érzése mellett, ami csupán hamis költészet a hernyó szintjén - pályázhatsz csak a zarándok belső megvilágosodására, aki később érzi majd, amikor szíve hirtelen megdobban, hogy megtette a csodalépést.

Megtagadtatott tőlem az a képesség, hogy felszabadítsam a benned tartalékolt örömöket, bármilyen költői módon beszéljek is róla. De segítségedre lehettem az anyagok szintjén. Már beszéltem neked a kutak karbantartásáról, a feltört tenyerek meggyógyításáról, a csillagok törvényeiről, meg a kötelek megcsomózásáról is, amikor egy-egy ládád megbillent a teve hátán. Hogy himnuszukat zengje előtted, odahívtam hozzád azt az embert, aki, mielőtt tevehajcsárrá lett, tizenöt esztendőn át hajózott a tengeren, de nem lelt volna sem a virágcsokrok készítésében, sem a táncosnők ékszereiben náluk lelkesítőbb költői ihletet. Vannak csomók, amelyek parthoz erősítenek egy hajót, s mégis a gyermekujj is ki tudja oldani őket, jóformán hozzá sem kell érnie. Vannak olyanok, amelyek egyszerűbbnek látszanak, mint a hattyúnyak hullámzása, de mégis nyugodtan fogadhatsz a pajtásoddal, nosza, oldja ki. És ha tartja a fogadást, akkor nincs más dolgod, csak hogy leülj, és nevess kedvedre, mert az ilyen csomóktól gurulnak dühbe a fogadók. Az én nagy tudományú tanárom, jóllehet fél szemére vak volt, az orra ferde, ő maga csúnyán lőcslábú, sohasem feledkezett meg azokról a finom csokorkötésekről, amelyekkel díszítened illik a kedvesednek adott ajándékot. A siker csak akkor tökéletes, ha a szeretett lány ugyanolyan mozdulattal tudja megoldani őket, amilyenekkel a virágot szedi. "Ilyenkor - mondotta - ajándékod tökéletesen elkápráztatja, és felsikolt örömében!" Te pedig behunytad a szemedet, olyan rút volt szegény, amikor a szerelmes lány kiáltását utánozta.

Miért is bosszantottak volna a tévesen haszontalannak ítélt részletek? A tengerész az előtt a művészet előtt hajtott fejet, amelyről tapasztalatból tudta, hogy vontató- vagy mentőkötéllé lehet vele átváltoztatni az egyszerű kötelet. És mivel a játék felemelkedésünk feltétele, imádságértékkel ruháztam fel.

Csakhogy, persze, ahogy teltek a napok, s elfáradt a karavánod, lassacskán már képtelen vagy hatni rá, hiányzik azoknak az egyszerű imádságoknak a bűvös ereje, amelyek csomók a köteleken, bőrhevederek, kiszáradt kutak tisztogatása, vagy a csillagok törvényei. A karaván minden egyes tagja köré vastag csendpáncél rakódott, mindenki nyersen válaszolgatott, gyanakodva figyelt, megkeményítette a szívét.

De ne nyugtalankodj. Már hasad a báb burka.

Megkerültél valami akadályt, megmásztál egy halmot. Még semmi sem különbözteti meg a sivatag köveit és tövisbokrait, amelyek között ma vergődsz, a tegnapi kövektől és tövisbokroktól, de aztán hirtelen felkiáltasz: "Ott van!" s bolondul dobolni kezd a szíved. Útitársaid sápadtan sereglenek köréd. Minden hirtelen megváltozott a szívetekben, akárcsak hajnalban. Minden szomjúság, minden feltört tenyér és kimarjult láb, minden kimerültség a forró déli nap alatt, minden éjszakai fagyoskodás, minden vihar, amikor homok csikorog a fogad alatt, és szinte megvakulsz, minden sorsára hagyott hátasállat, minden beteg, sőt még a kedves társak is, akiket eltemettél, egyszerre minden százszorosan megtérül számodra, nem az áldomás mámorától, nem a lombok hűs ölén, nem a kék vízben ruhát mosó lányok csillogó színeitől, sőt még csak nem is a szent várost koronázó kupolák ragyogásától, hanem egy alig kivehető jeltől, attól az egyszerű csillagtól, amellyel a nap adja áldását a kupolák legmagasabbikára, amelyik maga még láthatatlan és rendkívül távol van, amelyiktől lehet, hogy még el-elválasztanak a földkéreg repedései, amerre a lábad alatt omladozó karavánút kanyarogva visz lefelé feneketlen mélységekbe, meg a megmászandó sziklafalak, amelyeken ellenállhatatlanul húz lefelé a saját súlyod, meg a homok, és újra a homok, és a nap utolsó lakomája kiszáradt tömlőid, betegeid és haldoklóid között. A bennetek elfalazott örömtartalékokat semmiféle rábeszélés sem tudta felszabadítani, s lám, egyszerre csak a kövek és tövisek között, ott, ahol a homok izmait kígyók helyettesítik, egy láthatatlan, még a számos éjszakákon megfigyelt Siriusnál is sápadtabb csillag, oly távoli, hogy akinek közületek nincs sasszeme, semmit sem lát belőle, oly bizonytalan, hogy elég, ha a nap csak egy kicsikét is közelebb fordul, s máris elhalványul, nem is csillag, csak csillaghunyorítás, nem is csillaghunyorítás, hanem azok számára, akiknek nincsen sasszemük, csupán csillaghunyorítás visszaverődése annak a szemében, aki látja, visszavert csillagfény visszaverődése: lám, egy csapásra átalakít benneteket. Minden ígéret megtartatott, minden jutalom megadatott, minden nyomorúság százszorosan megfizettetett, mert közületek egyetlen egy valaki, akinek a tekintete oly éles, mint a sasé, hirtelen meghőkölt, és ujjával valahová a térbe bökve, elkiáltotta magát: "Ott van!"

Minden elvégeztetett. Látszólag semmit sem kaptál. És mégis mindent megkaptál. Jóllaktál, enyhülést nyertél, elverted szomjúságodat. És így szólsz: "Most már meghalhatok, mert láttam a várost, isten áldásával halok meg!" Nem holmi erőtlen ellentétről van itt szó, amilyet akkor érzel, ha nagy szomjazás után elvered szomjadat. Már elmondtam, milyen nyomorúságosak ezek. És miből gondolod, hogy a sivatag máris lazított szoros ölelésén? Nem sorsváltozásról van szó, mert még a halál közeledte sem rabolja el tőle örömödet, ha vized ugyan nincs, de emberré váltál a sivatag szertartásában, és azáltal, hogy végig álltad a küzdelmet, eljutsz az ünnepre, amelyet egy arany méhecske megpillantása hozott meg számodra.

Ne hidd, hogy bármiben túloznék. Emlékszem arra a napra, amikor emberláb soha nem taposta fennsíkokon tévelyegve úgy éreztem, jó dolog meghalni az enyéim között, amikor egyszerre emberek nyomait fedeztem fel. Holott semmi sem különböztette meg az egyik tájat a másiktól, azokon az alig kivehető nyomokon kívül, amelyeket a szél már félig eltörölt a homokban. De mégis minden teljesen átváltozott.

És én, aki szánlak téged, népem, mit láttam szeretetem csendjében? Láttalak, amint felszíjaztad hátasállataidat, teljesen kimerülten vánszorogtál, kiköpted szádból a homokot, néha-néha szidtad-csepülted a szomszédodat, ha ugyan nem inkább hallgattál, fáradhatatlanul és egyformán lépegetve. Nem adtam neked egyebet, csak szűkös eledelt, állandó szomjazást, égető napot és felhólyagzott tenyeret. Kövekkel etettelek, tüskékkel itattalak. Aztán, amikor eljött az órája, megmutattam egy méhecske csillogásának a visszfényét. Te pedig hangos kiáltással juttattad kifejezésre háládat és szeretetedet.

Ó, az én ajándékaim látszatra könnyűek. De mit számít a súly, és mit a szám? Elég kinyitnom a tenyeremet, és egész cédruserdőt szabadítok el, amelyik a tetejükig meghódítja a hegyeket. Elég hozzá egyetlen szem mag!

CC.

Ha kész vagyont ajándékoznék neked, úgy, ahogyan a váratlan örökség érkezik, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Ha megajándékoználak a tengerfenék fekete gyöngyével, de magadnak nem kellene részt venned a víz alá merülés szertartásrendjében, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Csak attól növekszel, amit átalakítasz, mert te vetőmag vagy. Nincs számodra ajándék. Ezért akarlak megnyugtatni, amikor kétségbeesel azon, hogy alkalmakat szalasztottál el. Nincsenek elszalasztott alkalmak. Az egyik ember elefántcsontot farag, és olyan istennő- vagy királynőarcot formál belőle, amely szíven üti azt, aki látja. A másik színaranyat cizellálgat, de az eredmény, amelyet ezzel ér el, esetleg mégsem lesz olyan nagy hatású. Egyikük sem ajándékba kapta a színaranyat vagy az egyszerű elefántcsontot. Az egyik is, a másik is csupán út, ösvény és híd volt. Számodra csak anyagok léteznek, amelyekből bazilikát kell építened. És a kő nem hiányzik. Ahogy a cédrusnak sem hiányzik a föld. A földnek azonban hiányozhat a cédrus, és köves-bokros pusztaság marad örökre. Miért panaszkodol? Nincsen elvesztett alkalom, mert a te szereped az, hogy mag legyél. Ha nincsen aranyad, véss elefántcsontot. Ha nincsen elefántcsontod, faragj fát. És ha nincsen fád, szedj köveket.

A nagy hasú, elnehezült szemhéjú miniszter, akit lenyestem népem testéről, birtokában, arannyal rakott szekereiben és pincéi gyémántjaiban egyetlen alkalmat sem talált, amellyel élni tudott volna. Ám némelyik ember kavicsba botlik, és mégis a csodálatos alkalomba botlik.

Aki amiatt siránkozik, hogy nem segített neki a világ, az maga sem segített a világnak. Aki azon siránkozik, hogy a szerelem nem kényeztette el, az téved a szerelmet illetően: a szerelem nem olyan ajándék, amelyet csak úgy kap az ember.

A szerelem alkalma nem hiányzik senkinek. Királynő katonája lehetsz. A királynőnek nem kell ismernie téged ahhoz, hogy ettől te még tökéletesen boldognak érezhesd magadat. Én láttam a csillagokba szerelmes mértantudósomat. Az emberi szellem számára törvénnyé változtatott egy árva fénysugarat. Mert ő kocsi, út és híd volt. Virágzó csillagon gyűjtögető méhecske volt, belőle készítette a mézét. És láttam, milyen boldog halálában a miatt a néhány jel és ábra miatt, amelyekre elcserélte magát. Akárcsak kertem gondozója, aki új rózsát fakasztott. A mértantudós hiányozhat a csillagoknak. A kertész hiányozhat a kertnek. De neked nem hiányozhatnak sem a csillagok, sem a kert, sem a gömbölyű kavicsok ott, ahol a tenger nyaldossa a homokpartot. Ne mondd, hogy szegény vagy.

Így értettem meg őreim pihenőjét, amikor eljött a vacsora ideje. Vannak emberek, akik táplálkoznak. És tréfálkoznak. Egymást hátba ütögetik. És haragszanak az őrszolgálatra meg az őrség órájára. A soros feladat elvégzése után örvendeznek. Ellenségüknek tekintik. Ez így is van. Csakhogy ugyanakkor, amikor ellenségük, ez a feladat egyúttal előfeltételük is. Akárcsak a háború vagy a szerelem. Már beszéltem neked a harcosról, aki megszépíti a szerelmest. És a háborúba vonult szerelmesről, akitől vitézebb lesz a katona. Aki ilyenkor meghal a sivatagban, más, mint egyszerű, rideg automata. Így szól hozzád: "Viseld gondját kedvesemnek, a házamnak, a gyermekeimnek..." Aztán dalokban dicsőíted önfeláldozását.

Nos, jól megfigyeltem a berber menekülteket: nem tudtak egymással tréfálkozni, és nem veregették egymást hátba. Ne hidd, hogy amiről beszélek, az olyan egyszerű ellentét, mint például az odvas fog kihúzása után rajtad eláradó boldog érzés. Gyatrák, hatástalanok az ellentétek. Persze növelheted a víz boldogító hatását azzal, hogy nem iszol minden kis szomjúságra, hanem rákényszeríted magad, hogy napjában csak egyszer igyál. Megnő tőle az ivás okozta gyönyör. De mégis csak a hasad öröme marad, jelentéktelen valami. Akárcsak az én őreim vacsorája is a pihenő alkalmával, ha csupán fárasztó feladat utáni felengedést jelentene. Akkor nem lelnél benne többet az étkezők felcsigázott étvágyánál. De túlságosan könnyű dolog lenne azzal felcsigáznom berbereim életérzését, hogy csak ünnepnapokon engedném őket jóllakni...

Őreimből azonban embert faragtam az őrszolgálat alatt. Ezért most itt valaki eszik. Vacsorájuk egészen más, mint a jószágnak nyújtott gondoskodás, aminek a célja a hasuk növelése. Ez az étkezés az őrök eggyéválása az este elfogyasztott kenyérben. Persze, ezt egyikük sem tudja. Ám ahogyan a búza, amelyből a kenyér készült, éberséggé, a város vigyázásává válik rajtuk keresztül, az éberség és a várost figyelő tekintet is a kenyér vallásává lesz rajtuk keresztül. Nem ugyanazt a kenyeret eszi mindenki. Ha olvasni akarsz életük titkában, amelyet maguk sem ismernek, menj, és figyeld meg őket titokban a bordélynegyedben, amikor a nőkkel cicáznak. Így beszélnek: "Ott voltam a bástyán, és egyszerre csak hallottam, hogy három golyó süvít el a fülem mellett. De meg se mozdultam, mert egy cseppet se féltem." Büszkén harapnak bele a kenyérbe. Te azonban, amilyen ostoba vagy, és csak a szavakra figyelsz, durva katonahősködésnek véled a szerelem szemérmességét. Mert ha a katona így beszél az őrjáratról, nem hetvenkedésből teszi, hanem azért, hogy olyan érzésben találjon kielégülést, amelyet képtelen kifejezni. Nem tudja bevallani magának, mennyire szereti a várost. Olyan istenért fog meghalni, akinek a nevét sem ismeri. Már neki ajándékozta magát, de azt követeli tőled, hogy ne tudj róla. És önmagától is ugyanezt követeli. Megalázónak érzi, hogy azt higgyék róla, hagyta magát beugratni nagy szavakkal. Mivel képtelen kifejezni magát, ösztönösen irtózik attól, hogy gúnyolódásod martalékául vesse oda alig-alig megfogalmazott istenét. Ugyanígy a saját gúnyolódásának se. Ezért láthatod, hogyan hetvenkednek, kérkednek durvaságukkal katonáim - és ámítják magukat azzal, hogy félrevezetnek téged -, hogy aztán valahol, énjük legmélyén, szinte önmagukat is becsapva élvezzék a szerelmi ajándék csodálatos ízét.

És ha az örömlány azt mondja nekik: "Közületek - szomorú dolog! - sokan meghalnak a háborúban...", akkor hallhatod, milyen zajosan helyeselnek neki. De artikulálatlan szavakkal és káromkodással helyeselnek. Ám ez a lány azt a titkolt örömet ébreszti fel bennük, amelyet afelett éreznek, hogy felismerték őket. Hogy ők azok, akik szerelemből fognak meghalni.

De ha szerelemről ejtesz előttük szót, akkor a szemedbe röhögnek. Baleknak nézed őket, akiknek kiontathatod a vérét néhány dagályos frázissal! Bátrak? Hát persze, de hiúságból! A szerelem szemérmessége készteti őket rá, hogy hősködjenek. Helyesen is cselekszenek, mert néha szeretnéd, ha hagynák magukat beugratni. Mert a város szeretetére apellálva hívod őket segítségül, hogy mentsék meg a magtáraidat. Törődnek is ők a te vacak raktáraiddal! Irántad érzett megvetésből elhitetik veled, hogy hiúságból néznek szembe a halállal. Te nem érzel igazán szeretetet a város iránt. Ők meg tudják ezt jól rólad, te telehasú. Megmentik majd a várost, szeretetből, de erről neked semmit sem szólnak, aztán, mivel a te magtáraid is a városban vannak, káromkodva vetik oda neked a megmentett magtárakat, mint a kutyának a csontot.

CCI.

Nekem dolgozol, amikor elítélsz. Persze, igaz, amikor leírtam a csak félig-meddig meglátott országot, tévedtem. Rosszul helyeztem el benne egyik-másik folyóját, kifelejtettem ezt vagy amazt a falut. Erre te jössz, nagyhangon, diadalmaskodva, és fejemre olvasod tévedéseimet. Én pedig helyeselek neked. Van nekem időm mindent felmérni, mindent megszámlálni? Számomra az volt a lényeges, hogy az általam választott hegyről ítéld meg a világot. Mivel téged szenvedélyesen érdekel ez a munka, tovább haladsz nálam az én irányomban. Ott nyújtasz támogatást, ahol gyenge voltam. És ez engem kielégít.

Mert tévesen ítéled meg eljárásomat, amikor azt hiszed, hogy megcáfolsz. Te a nagyokosok, a történetírók és a kritikusok fajtájához tartozol, akik a szobor arcának az anyagairól vitatkoznak, miközben fogalmuk sincsen magáról az arcról. Mit számítanak nekem a törvényszövegek és az egyes rendeletek? A te dolgod a kitalálásuk. Ha én hajlandóságot akarok benned ébreszteni a tenger iránt, akkor a tovasikló hajót írom le előtted, a csillagos éjszakákat és azt a birodalmat, amelyet a sziget teremt maga körül a tengeren illatai csodájával. "Eljön a reggel - mondom neked -, amikor anélkül, hogy bármi megváltozna tekinteted számára, lakott világba lépsz be. A még láthatatlan sziget mint valami fűszerrel teli kosár rakodik ki előtted a tengerre. Észreveszed, hogy tengerészeid immár nem oly torzonborzak, gorombák, hanem szinte, bár maguk sem tudják miért, gyengéd, sóvárgó vágyaktól lobognak. Mert még meg sem kondult, de már a harang jár az eszükben, az eldurvult lelkiismeretnek sok zajra van szüksége, holott a fülek már rég hallanak. És én boldognak érzem magamat, amikor a rózsaillat ösvényén kertem felé közeledem... Ezért érzed a tengeren, aszerint, honnan fúj a szél, a szerelem vagy a pihenés vagy a halál ízeit."

Te azonban kijavítasz engem. A hajó, melyet leírtam előtted, nem bírja ki a vihart, ilyen vagy amolyan részét meg kell változtatni. Én helyeslek. Változtasd hát meg! Nekem nem kell értenem sem a deszkákhoz, sem a szegekhez. Aztán kétségbe vonod az ígért fűszerek létezését. Tudományod bebizonyítja, hogy másfélék lesznek. Amire én újból csak helyeslek. Nekem semmi közöm a te botanikai problémáidhoz. Számomra kizárólag az a lényeges, hogy hajót építs, és távoli szigeteket szerezz a messze tengereken. Tehát azért szállsz majd tengerre, hogy bebizonyítsd a tévedésemet. És be is fogod bizonyítani. Én pedig nem fogom kétségbe vonni a diadalodat. De aztán majd később, lassacskán, szeretetem csendjében, amikor már visszatértél, megyek, és megnézem a kikötői kis utcácskákat.

Emberré válva tértél vissza a vitorlák felvonásának, a csillagokban való olvasásnak és a bőséges vízzel súrolt hajófedél szertartásrendjének a segítségével, és félrevonulva hallgatni fogom, hogyan zenged fiaid előtt, hogy ők is hajlandók legyenek majd hajóra szállni, a sziget himnuszát, amelyik kirakja áruját a tengerre. És boldogan térek haza.

Nem remélheted sem azt, hogy tévedésen kapj rajta, sem azt, hogy meghazudtolj lényeges kérdésben. Én forrás vagyok és nem következmény. Azt akarod bebizonyítani a szobrásznak, hogy inkább ilyen női arcot, nem pedig amolyan katonamellszobrot kellett volna gyúrnia? A nő vagy a katona szobra ott áll előtted. Szemben veled, egyszerűen. Ha a csillagok felé fordulok, nem sajnálom a tengert. Hanem a csillagokra gondolok. Amikor alkotok, nem nagyon lep meg a te ellenállásod, mert tőled vettem el az anyagokat, hogy más arcot szerkesszek belőlük. Te persze rögtön tiltakozol. "Ez a kő itt egy homlok része, nem pedig vállé. - Lehetséges - fogom erre válaszolni. Valóban az volt. - Ez a kő orr volt, nem pedig fül. - Lehetséges - fogom erre válaszolni. - Az volt. - Ezek a szemek..." folytatod, de addig-addig cáfolsz, és lépsz előbbre lépsz hátrább, hajolsz balra, aztán jobbra, hogy megbírálhasd munkámat, míg egyszer elkövetkezik az a pillanat, amikor teljes világosságában mutatkozik majd meg alkotásom egysége, egy bizonyos és nem másféle arc. Akkor majd elcsendesedsz.

Mit törődöm én a tévedésekkel, amelyeket a szememre vetsz. Az igazság túl van rajtuk. A szavak rosszul öltöztetik fel, és egytől-egyig vitathatók. Nyelvem gyatrasága gyakran vont fejemre ellenvetést. De nem tévedtem. Nem kevertem össze a csapdát a foglyul ejtett vaddal. A zsákmány a tőr alkatrészeinek közös mértéke. Nem a logika köti össze az anyagokat, hanem az anyagok szolgálta egy isten. Szavaim ügyefogyottak, és látszólag logikátlanok: én azonban nem, aki a középpontjukban állok. Én egyszerűen vagyok. Ha igazi testet öltöztettem fel, nem kell törődnöm a ruha redőinek az igazságával. Ha szép az asszony, járás közben szétesnek, majd újra összerendeződnek a redők, de szükségszerűen kiegyensúlyozzák egymást.

Nem ismerek ruharedő-logikát. De vannak mégis olyanok - nem mások -, amelyektől megdobban a szívem, és vágyat ébresztenek bennem.

CCII.

Ajándékom az lesz például, hogy a városról szólva a felette ragyogó Tejúttal ajándékozlak meg. Mert egyszerűek az én ajándékaim. Így szóltam hozzád: "Nézd, mily szép rendben sorakoznak az emberek otthonai a csillagok alatt." És ez igaz is. Csakugyan, ha ott, ahol élsz, balra indulsz, az istállót találod a szamaraddal. Jobbra a házadat és a feleségedet. Előtted az olajfák kertjét. Mögötte a szomszédok házát. Íme, foglalatosságaid különböző irányai a nyugodt napok alázatos egyszerűségében. Ha más valakinek a sorsát óhajtod megismerni, hogy gazdagítsd vele a magadét - mert ettől értelmet nyer -, menj, és kopogtass a barátod ajtaján. Gyermeke gyógyulása a te gyermeked gyógyulásának mutat irányt. És éjszaka ellopott gereblyéje a bársonyos léptű tolvajok éjszakáját gyarapítja. Virrasztásod éberséggé lesz tőle. Barátod halálától halandóvá leszel. De ha a szerelem élvezésére támad kedved, akkor saját házadba térsz vissza, és mosolyogsz, mert ajándékot hozol, az arannyal szövött ruhát, az új ezüstkancsót, az illatszert vagy bármi mást, amit úgy váltunk kacagásra, mint ahogyan a téli tűz vidámságát tápláljuk azzal, hogy néma fadarabokat dobálunk rá. És ha a hajnal megjővén dolgoznod kell, amikor egy kissé még nehézkesen kimész, felébreszted az istállóban az állva alvó szamarat, megveregeted a nyakát, és kihajtod magad előtt az útra.

Ha most egyszerűen csak lélegzel, nem szorulva rá senkire, nem igyekezve senkihez, mégis szinte megfürdesz a delejes tájban, amelyik csupa hajlat, hívás, sürgetés és elutasítás. És úgy érzed, mintha lépteid különböző hangulatokat ébresztenének benned. Arrafelé, ahová nem látsz el, erdő borította országod van, sivatagaid, kertjeid, és jóllehet a jelen pillanatban eszedbe sem jut, egy bizonyos - és nem valami más - szertartásrendben élsz.

Ha most még irányt is adok országodnak, mert előre, hátra, jobbra, balra tekintgettél, ha feltárom előtte ezt a katedrális-boltozatot, amely nyomorult lakodban, ahol talán már fulladozol, a hajós lelkét ébreszti fel benned, ha lassúbb időt pergetek számodra, mint az, amelyik az árpádat érleli, és így ezer évvel megöregítlek, vagy egy órával megfiatalítlak, akkor, ember-rozsvetésem, a csillagok alatt új irány társul a többihez. Ha a szerelem felé fordulsz, előbb megmosdatod szívedet az ablakodnál. A fojtogató nyomorvilágból így szólsz asszonyodhoz: "Nézd, egyedül vagyunk, te meg én, a csillagok alatt." És amíg csak lélegzel, tiszta maradsz. És életjel leszel, mint a fiatal növény, amelyik a sivatagi fennsíkon kel ki a gránit és a csillagok között, mintha most ébredne, törékenyen, veszélyektől körülvéve, de olyan erőt hordozva magában, amely századokon át fogja magát osztogatni. Egyik szeme leszel a láncnak, és tudni fogod a szerepedet. Vagy ha a szomszédodnál a tűz mellé telepedsz, hogy hallgasd a világ híreit (ó, oly szerények ezek a hírek, hiszen szomszédod hangja a szomszéd házról mesél majd, vagy valamelyik katona hazatértéről, valamelyik lány esküvőjéről), akkor olyan lelket formáltam benned, amelyik alkalmasabb lett e bizalmas közlések befogadására. A házasság, az éjszaka, a csillagok, a hazatérő katona, a csend új zene lesz számodra.

CCIII.

Azt mondod, csúnya ez a kőből kifaragott kéz, durva és bütykös. Nem tudok egyetérteni veled. Én előbb a szobrot akarom megismerni, nem a kezet. Síró lányról van szó? Akkor igazad van. Bütykös kezű kovácsról? Akkor viszont szép ez a kéz. Így van ez akkor is, ha olyan emberről van szó, akit nem ismerek. Jössz és bizonygatod, milyen becstelen: "Hazudott, eltaszította magától a feleségét, fosztogatott, árulóvá lett..."

De a csendőr dolga, hogy a cselekedetek alapján döntsön, mert az ő utasításaiban a cselekedetek fehérek vagy feketék. Különben is nem azt kéred tőle, hogy ítéljen, hanem hogy tartsa fenn a rendet. Ugyanígy az őrmestered is, aki abból ítéli meg katonai erényeidet, hogyan csinálod a hátraarcot. Persze, én is támaszkodom a csendőrre, mert a szertartásrend kultusza felette áll az igazságszolgáltatás kultuszának, lévén, hogy ez formálja azt az embert, akit az igazságszolgáltatás véd. Ha lerombolom a szertartásrendet az igazságszolgáltatás nevében, az embert rombolom le, s akkor nem lesz többé tárgya igazságszolgáltatásomnak. Mindenekfelett azokhoz az istenekhez vagyok igazságos, akiktől vagy. De te most arra kérsz, ne azt döntsem el, megbüntessek-e valakit, vagy megkegyelmezzek valakinek, akit nem is ismerek - mert akkor a csendőrömre bíznám ennek a gondját, forgassa ő a szolgálati szabályzatot -, hanem hogy megvessem vagy becsüljem, ami egészen más. Mert előfordul velem, hogy tisztelem azt, akit elítélek, vagy elítélem azt, akit tisztelek. Nem vezettem-e számtalan esetben katonáimat valóban szeretett ellenségem ellen?

Nos, amint ismerek boldog embereket, de sejtelmem sincsen róla, mi a boldogság, ugyanígy mit sem tudok rablásodról, gyilkosságodról, feleséged eltaszításáról, árulásodról, ha nem egy meghatározott ember meghatározott cselekedete. És az embert a maga lényegével éppúgy nem a levegőben elröppenő szavak hordozzák, mint ahogyan a szobrot sem értetik meg azzal, aki nem látta.

Az az ember tehát kihívja ellenséges érzületedet vagy felháborodásodat, undorodat (talán homályos indítékokkal, mint például azok, amelyek miatt nem tudsz meghallgatni valamilyen zenét). És azért hozakodsz elő bizonyítékként ilyen vagy olyan cselekedetével, hogy abba sűrítsd rosszallásodat, és így plántáld át másnak a szívébe. Az én költőm is, amikor elszomorodik egy még dicsőség fényében ragyogó, de már halálra szánt emberi sors felett, azt mondja: "októberi nap." Világos, hogy nincs ilyenkor szó sem a napról, sem az évnek valamelyik hónapjáról. És ha azt akarom veled érzékeltetni, hogyan zajlott le az éjszakai öldöklés, amikor csendben rajtaütve ellenségemen a léptek zaját elnyelő homokon, álmában végeztem vele, akkor új szókapcsolatokkal fogok élni, például azt mondom: "hószín-kardok" s így igyekszem megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, jóllehet nincs szó se kardról, se hóról. Te is ugyanúgy az embernek valamelyik olyan cselekedetét választod ki, amelyiknek képi értéke van a költeményben.

Neheztelésednek végül is panaszban kell kifejeződnie. Előbb-utóbb arcot kell öltenie magára. Senki sem viseli el, hogy agyrémek gyötörjék. Mit kíván ma este a feleséged? Összegyűlt sérelmeit akarja közölni bizalmas barátnőjével. Terjeszteni maga körül a neheztelés légkörét. Mert úgy van teremtve az ember, hogy képtelen egyedül élni. Szüksége van rá, hogy kitalálásaival rátelepedjen a környezetére. Ezért tehát szaporán előszámlálja minden komiszságodat. És ha történetesen a barátnője erre csupán vállat von, mert szemrehányásai nyilvánvalóan nem helytállók, attól ő egyáltalán nem enyhül meg. Tehát vannak neki más sérelmei is. Egyszerűen csak elhibázta a közlés módját. Rosszul választotta meg a képeit. Afelől nem kételkedhetik, hogy amit érez, az van, különben nem mondaná.

Ugyanígy van az orvos is amikor beteg vagy. Ilyen vagy olyan okra gyanakszol. Erről te meg vagy győződve. De ő bebizonyítja, hogy tévedsz. Lehetséges. Hogy egyáltalán nem is vagy beteg. De te erre tiltakozol. Hogy talán tévesen ecsetelted a bajodat, de semmi esetre sem vonhatod kétségbe. A doktorod a szamár. És addig-addig folytatod bajod ecsetelését, amíg egészen világos nem lesz. És a doktor hiába próbálja sorban cáfolni az érveidet, képtelen nem létezővé tenni a bajodat, hiszen valóban beteg vagy. Feleséged bemocskol múltadban, véleményeidben. Hiába küzdesz panaszkodásai ellen. Ajándékozd neki végre azt a smaragd karkötőt. Vagy korbácsold meg.

De sajnállak haragjaidban és kibéküléseidben, mert más szinten vannak, nem a szeretetén.

A szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem. Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz. Eljön a pillanat, amikor őrt álló katonám magáévá teszi a várost. Eljön a pillanat, amikor azt érted meg a szeretett asszonyból, ami nem ilyen vagy olyan mozdulat, az arcnak ilyen vagy olyan részlete, ez vagy az a szó, amit kiejt, hanem Őt magát.

Eljön az a pillanat, amikor neve egymaga elég imádságnak, mert már semmit sem tudsz hozzátenni. Eljön az a pillanat, amikor semmit sem kívánsz. Sem az ajkait, sem a mosolyát, sem a gyengéd karját, sem a jelenlétét jelző pihegését. Mert megelégszel azzal, hogy Ő legyen.

Eljön az a pillanat, amikor nem kell többé törnöd a fejedet ezen a lépésén, ezen a szaván, ezen az elhatározásán, ezen az elutasításán, ezen a hallgatásán, hogy megértsd őket, hiszen Ő van.

Van azonban olyan asszony is, aki azt kívánja, hogy igazold magadat. Perbe fogja tetteidet. Összetéveszti a szerelmet a birtoklással. Mit ér, ha válaszolsz az ilyennek? Mit jelent, ha meghallgat? Te azt kívántad, hogy zárjon be hallgatásába, nem ilyen vagy olyan mozdulatodért, ilyen vagy olyan erényedért, egyik vagy másik szavadért, hanem olyanként, amilyen vagy, a magad gyarló mivoltában.

CCIV.

Egyszer aztán megbántam, hogy nem éltem mértékletesen a felkínált ajándékokkal, amelyek sohasem egyebek, csupán jelentés és út, és mivel önmagukért kívántam őket, nem leltem bennük egyebet, csupán sivatagot. Mert összetévesztettem a mértéket a testi vagy szívbéli zsugorisággal, nem kívántam gyakorolni magamat benne. Örömöt szerez, ha felgyújtom az erdőt, hogy egy órácskát melegedhessek mellette, mert az egész erdő tüzét királyibbnak érzem. És nem érzem fontosnak, mikor lovam hátáról hallom, hogyan süvítenek fülem mellett a lövedékek, hogy kíméljem napjaimat. Annyit érek, amennyi vagyok minden pillanatban, és nem születik meg az a gyümölcs, amelyik kihagyott fejlődéséből egy szakaszt.

Ezért érzem nevetségesnek azt a tintanyalót, aki a város ostroma alatt nem volt hajlandó felmenni a bástyákra, kijelentvén, hogy megveti a testi bátorságot. Mintha akkor állapotról, nem pedig átmenetről lett volna szó. Célról, nem pedig a város megvédésének egyszerű feltételéről.

Mert én ugyanígy megvetem az alantas étvágyat. Nem azért éltem, hogy hatalmas húsdarabokat emésszek meg. Ám ezeket a hatalmas húsdarabokat arra használtam fel, hogy növeljék kardcsapásom villanását, kardom csapását pedig országom fennmaradásának rendeltem alá.

Persze az is igaz, hogy bár a csatában nem vagyok hajlandó izmaimmal zsugori módon takarékoskodva vagy egyszerűen félelemtől sírva fakadva fösvényen méricskélni csapásaimat, mégsem szeretném, hogy birodalmam történetírói vagdalkozó gépnek állítsanak be, mert nem a kardomban lakozik a valóm. És ha óvakodom a finomkodóktól, akik úgy veszik magukhoz az ételt, mintha orvosság lenne, még az orrukat is befogják közben, azt sem szeretném, ha történetíróim húsfalónak állítanának oda az utókor elé, mert nem a hasamban lakozik az igazi valóm. Gyökerein szilárdan megálló fa vagyok, és nem vetem meg egy cseppet sem azt a masszát, amelyet a földből gyúrnak. Abból növelem ágaimat.

De rájöttem, hogy tévedtem az asszonyokat illetően.

Eljött megbánásom éjszakája, és ráébredtem, hogy nem tudtam élni velük. Hasonlatos voltam ahhoz a szertartásrendet nem ismerő mohó játékoshoz, aki meddő sietséggel tologatja a sakkfigurákat, és mivel nem leli örömét az így keletkezett rendetlenségben, szétdobálja őket.

Ma éjszaka, Uram, haragosan keltem ki ágyukból, mert megértettem, hogy állat voltam az istállóban. Nem vagyok, Uram, asszonyok szolgálója.

Más dolog sikerrel felhágni a hegyre, vagy pedig gyaloghintóban hordoztatva, tájról tájra keresni a tökéletességet. Mert alig mérted fel a kék síkság körvonalait, máris unalmasnak találod, és ezt kéred vezetőidtől, vigyenek máshová.

Én az asszonyban azt az ajándékot kerestem, amit adhat. Az egyiket úgy vágytam, mint a harang szavát, amely után oly gyönyörrel sóvárogtam. De mit csináljon az ember ugyanazzal a harangszóval éjjel és nappal? Gyorsan padlásra viszed a harangot, és nem is érzed többé szükségét. A másikat hangja lejtéséért kívántam, amikor azt mondta: "Te, Uram és parancsolóm..." de aztán gyorsan megunod a szót, és más dalról álmodozol.

És mégis, mivel mindig úgy véltem, hogy soha senki nem juthat el akár csak egyetlen emberi lélek ismeretére sem, és hogy minden emberben van belső táj, a maga emberláb nem tiporta síkságaival, csendes szándékaival, nyomasztó hegységeivel, titokzatos kertjeivel, és hogy erről-arról egész életen át beszélhetek neked anélkül, hogy untatnálak vele, nem értettem, miért olyan nyomorúságos az a készlet, amelyet némely feleségem hozott magával, hogy alig-alig volt elégséges egyetlen vacsorára.

Ó, Uram, nem szántóföldnek tekintettem őket, ahová egész esztendőn át ki kell járnom napkelte előtt, nehézkes, sáros csizmámban, ekémmel, lovammal, boronámmal, maggal teli tarisznyámmal, számolva közelgő széllel és esővel, minden gazok ismeretével és, mindenek felett, hűségemmel, hogy megkapjam tőlük azt, ami az enyém - de azoknak a felköszöntő lánykáknak a szerepére alacsonyítottam le őket, akiket az egyszerű falu vezetői tuszkolnak elédbe, amikor országjárásod során útba ejted őket, és akik elrecitálják üdvözlő szavaikat, vagy pedig megtisztelnek egy kosár náluk termett gyümölccsel. Persze, kapsz is ilyenkor valamit, hiszen tiszta vonalú a mosoly, daloló a gyümölcsöket felkínáló mozdulat, és együgyű szándékában az üdvözlő beszéd, de miután megpaskoltad üde arcocskájukat, szemed élvezte zavarodottságuk bársonyát, már ki is merítetted ajándékaikat, és egy csapásra megfosztottad őket mézüktől. Persze ezek is tág horizontú szántóföldek, amelyeken talán örökre bolyonghatnál, ha tudnád, hogyan hatolj beléjük.

De én kész mézet igyekeztem szedni kaptárról kaptárra, nem pedig behatolni ebbe a végtelen térségbe, amely eleinte nem nyújt semmit sem, hanem azt követeli tőled, hogy fáradhatatlanul gyalogolj, mert ha hazára akarsz benne lelni, akkor fontos, hogy sokáig csendben kísérd a birtokok urát.

Én, aki ismertem az egyetlen igazi mértantudóst, barátomat, aki éjjel-nappal képes volt oktatni engem, és elébe tártam kétségeimet, nem azért, hogy megvilágítsa, megoldja őket, hanem hogy másként, úgy lássam őket, ahogyan ő, mert olyan lévén, amilyen, nem más valaki, nem úgy hallotta ugyanazt a hangot, mint én, nem ugyanúgy látta ugyanazt a napot, nem ugyanúgy élvezte ugyanazt a lakomát, mint te, mert az elébe tárt anyagokból sajátos ízű, nem másféle eredményt hozott ki - amelyik egész egyszerűen sem megmérhető, sem felmérhető nem volt, hanem egy bizonyos, minden mástól különböző minőségnek egy bizonyos és nem más irányban ható ereje - én, aki őbenne ismertem meg a teret, és úgy járultam hozzá, ahogyan a tenger éles szelét vagy a magányt keressük: mit kaptam volna tőle, ha nem az emberhez, hanem a készleteihez, nem a fához, hanem a gyümölcseihez fordultam volna, azzal a szándékkal, hogy néhány geometriai szabállyal elégítse ki lelkemet és szívemet?

Uram, azt az asszonyt, akit házamba fogadok, azért adod nekem, hogy felszántsam, társául szegődjek és felfedezzem.

"Uram, - gondoltam magamban -, csak annak a számára üt az átváltozások órája, amelyeknek nem tudna örülni, ha kenyerét a kereskedőnél vásárolná, aki maga túrja a földet, ülteti az olajfát, és veti el az árpát. Üt az aratás ünnepének órája. Üt a csűrbe hordás ünnepének az órája, ő pedig lassan rányitja vállával a csikorgó ajtót arra, amit begyűjtött a napból. Mert az a vetőmag-halom, amelyet csűrödbe zártál, s amelyik felett ott lebeg a fényes, még mindig szállongó pelyvafelhő, hatalmas erőt jelent, s ha eljön az órája, lángra tudja lobbantani nagy fekete szántóföldjeidet.

"Ó, Uram - töprengtem magamban -, utat tévesztettem. Úgy siettem az asszonyok között, mint céltalan utazáson."

"Úgy kínlódtam mellettük, mint a sivatag végtelenében, keresvén az oázist, amely nem szerelem, hanem valami, ami túl van a szerelmen."

"Kerestem a kincset, amelyet úgy rejtettek ott el, mint valami tárgyak között megtalálható tárgyat. Úgy figyeltem kapkodó lélegzetüket, mint az evezős. És nem mentem sehová. Szememmel mértem tökéletességüket, megismertem csuklójuk báját, könyökük hajlatát, amelyből inni szeretne az ember. Olyan szorongásban éltem, amelynek volt iránya. Olyan szomjúságot szenvedtem, amelynek volt orvossága. De mivel utat tévesztettem, csak néztem az igazságodat, de nem értettem belőle semmit."

"Hasonlatos voltam ahhoz a balgához, aki lapáttal, csákánnyal, vésővel felszerelkezve éjnek idején felbukkan a romok között. És szétveri a falakat. Felforgatja a köveket, fülét rátapasztja a súlyos kőlapokra. Valami sötét izgalom megszállottjaként sürög-forog, mert téved, Uram, olyan kincset keres, amelyik már készen van, évszázadok óta letétbe helyezve nyugszik valamelyik üreg titkos rejtekében, mint gyöngy a kagylójában, amelyik ifjúság titka az aggastyán, gazdagság záloga a zsugori, szerelem záloga a szerelmes, kevélység záloga a dölyfös és dicsőség záloga a fennhéjázó számára - de mégis hamu és hívság, mert nincs gyümölcs, amelyik nem fától lett, és nincs öröm, amelyet nem magad építettél. Meddő dolog a kövek között a többinél lelkesítőbb követ keresni. A romok között végzett izgatott kutatásából nem származik rá sem dicsőség, sem vagyon, sem szerelem."

"Hasonlóan ehhez a balgához, aki éjnek idején túrja-bányássza a sivár köveket, én sem leltem semmi olyat a gyönyörben, ami különbözött volna a fösvény csodálatosan haszontalan örömétől. Nem leltem benne egyebet, csak önmagamat. Nem tudok mit kezdeni magammal, Uram, és csömört okoz a magamból nyert öröm."

"Meg akarom alkotni a szerelem szertartásrendjét, hogy az ünnep máshová vezessen. Mert amit keresek, amire szomjúhozom, és amire az emberek szomjúhoznak, nem azoknak az anyagoknak a szintjén van, amelyekkel rendelkeznek. És helytelenül cselekszik az, aki azt keresi a kövek között, ami nem a lényegük, holott arra használhatná fel őket, hogy felépítse belőlük a bazilikáját, mert örömét nem a sok kő valamelyikében kell keresnie, hanem a kövek bizonyos szertartásrendjében, miután felépült a katedrális. Hasonlóképpen az asszony is csak egy lesz a sok közül, ha nem olvasom el azt, ami rajta túl van."

"Uram, amikor elnézem mezítelen hitvesemet szendergése közben, édes érzés látnom, milyen szép és finom testének a rajza, lágy a keble; miért ne keresném hát benne kielégülésemet?"

De megértettem igazságodat. Az a lényeges, hogy aki most alszik s akit nemsokára fel fogok ébreszteni - ehhez elég lesz, hogy rávetődjék az árnyékom -, ne legyen fal, amelybe ütközöm, hanem ajtó, amely máshová vezet. Az tehát a lényeges, hogy ne dobáljam szét különböző anyagokra a lehetetlen kincset keresve, hanem hogy a maga egyedülvalóságában szeretetem csendjébe zárjam.

És akkor hogyan csalódhatnék? Igaz, csalódik az az asszony, aki ékszert kap. Mert van az opálodnál szebb smaragd. És létezik a smaragdnál is szebb gyémánt. A király gyémántja meg szebb mindegyiknél. Nem tudok mit kezdeni egy önmagában értékes tárggyal, ha nincs tökéletesség-értelme. Mert nem a dolgokkal élek, hanem a dolgok értelmével.

Ez az ügyetlenül vésett gyűrű, vagy ez a vászondarabba bevarrott hervadt rózsa, vagy, bárha csupán ónból van is, ez a kanna, amelyből a teát isszuk szerelemre várva, viszont minden bizonnyal nem helyettesíthető mással, mert ezek kultusz tárgyai. Egyedül Istentől kívántam, hogy tökéletes legyen, és a durva fatárgy, ha az ő kultuszát szolgálja, máris részesül tökéletességéből.

Akárcsak a szendergő hitves. Ha csupán önmagáért merengek el rajta, hamarosan ráunok, és máshol fogom keresni a még nála is szebbet. Mert nem olyan szép, mint az a másik, vagy kellemetlen a természete, és még ha tökéletes is látszólag, akkor is egészen más zengésű a hangja, mint amire annyira vágyódom, és még azt is rosszul mondja, hogy "Uram és parancsolóm!", pedig másik asszony ajkán muzsika lenne ez a két szó a szív számára.

De aludj csak nyugodtan tökéletlenségedben, tökéletlen hitves. Nem ütközöm falba. Nem vagy cél, jutalom, önmagáért megbecsült ékszer: út, kocsi, karaván vagy. És soha sem fáradok bele abba, hogy benned legyek egyre tökéletesebb.

CCV.

Így világosodott meg előttem az ünnep értelme, az ünnepé, amely az a pillanat, amelyben egyik állapotból a másikba lépsz, amikor a szertartás megtartása újjászült téged. Már beszéltem neked a hajóról. Miután hosszú ideig olyan volt, mint a ház, amelyik a deszkák és a szögek szintjén épült, felvitorlázva, kötelekkel ellátva a tenger menyasszonyává lett. Most férjhez adod. Itt az ünnep pillanata. Csakhogy egész életedre nem rendezkedsz be hajók vízre bocsátására.

Elmondtam már ezt neked a gyermekeddel kapcsolatban. Születése ünnep. Ám esztendőkön át nem dörzsölgetheted a tenyeredet, hogy, íme, megszületett. Hanem vársz egy másik ünnepre, valami változásra, mint például az a nap, amelyen fád gyümölcséből új fa sarjad, és tovább származtatja dinasztiádat. Elmondtam már a termés begyűjtésével kapcsolatban is. Elkövetkezik a csűrbe hordás ünnepe. Aztán a vetésé. Aztán a tavasz ünnepe, amelyik az elvetett magot sarjadó búzatáblává változtatja, amelyik oly lágyan ring, mint a frissen töltött medence vize. Aztán vársz még egy kicsit, s már itt van az aratás, és megint a csűrbe hordás. És ez így megy tovább, ünnepről ünnepre, egészen a halálig, mert nincs végleges készlet. És nem ismerek olyan ünnepet, amelyre nem valahonnan érkezel, és amelyről ne mennél tovább. Sokáig gyalogoltál. Kitárul az ajtó. Itt az ünnep pillanata. De ebben az ünnepi teremben sem élsz tovább, mint a többiben. Ám mégis azt akarom, hogy örvendj, amikor átléped a küszöböt, amely valahová vezet, és mindaddig őrzi örömödet, amíg majd széttöröd a gubódat. Mert gyenge fókusz vagy, és nem minden pillanatban következik be az őr megvilágosodása. Elteszem, ha lehet, a trombitaszótól, dobpergéstől hangos győzelmi napokra. Mert új erőt kell gyűjtenie benned valaminek, ami olyan, mint a vágy, és gyakran szükséged van a pihentető alvásra.

Lassan sétálgatok, lassan lépegetek aranyszínű kőlapról fekete kőlapra palotám mélyén. Délben a falai között foglyul ejtett hűvösség miatt úgy érzem, mintha ciszterna lenne. És elringatnak lépteim: célom felé igyekvő fáradhatatlan evezős vagyok. Mert többé már nem ebből az országból való vagyok.

Lassan vonulnak el előttem az előcsarnok falai, és amikor a boltozat felé fordítom tekintetemet, úgy érzem, lassan hintázik, mint a hajófedél íve. Egy lassú lépés az arany kőlapon, egy lassú lépés a fekete kőlapon, lassan végzem a munkámat, mint a kútfúrócsapat, mikor felszállítja a törmeléket. Laza izmokkal húzzák ütemre a kötelet. Tudom, hová megyek, nem vagyok már ebből az országból való.

Csarnokból csarnokba folytatom utazásomat. Ilyenek a falak. Ilyenek a falra függesztett díszek. Megkerülöm a nagy ezüstasztalt, amelyen a kandeláberek állnak. Kezemmel gyengén megérintek egy-egy márványoszlopot. Hideg. Még mindig. De aztán a lakott területekre hatolok be. Úgy érkeznek hozzám neszei, mintha álomban, hiszen már nem ebből az országból való vagyok.

De kedvesek számomra a házi zajok. Mindig kedves az embernek a szív meghitt éneke. Semmi sem alszik egészen. Még a kutyáddal is megtörténik, ha elnyomja az álom, hogy aprókat vakkant, és meg-megmozdul valami emlékre. Akárcsak a palotám, jóllehet delem elaltatta. A csendben most becsapódik egy ajtó, nem lehet tudni, hol. És a szolgálólányok, az asszonyok munkája jut az eszedbe. Mert bizonyára ez itt az ő birodalmuk. Összehajtogatták frissen mosott fehérneműdet a kosaraikban. Kettesével vitték imbolyogva, mint a hajó. És miután mindent elraktak, most zárják be a magas szekrényeket. Arra, valahol, megtörtént egy mozdulat. Végrehajtottak egy kötelességet. Valami teljesült. Mert bizonnyal pihennek, de mit tudok én? Már nem ebből az országból való vagyok.

Csarnokról csarnokra, fekete padlókockáról aranyszínű padlókockára lépegetve lassan körbejárom a konyhákat. Felismerem a porcelánok csengését. Aztán egy megkoccantott ezüstkancsóét. Aztán egy nagy szárnyú ajtó gyenge sóhajtását. Aztán a csendet. Aztán siető léptek neszét. Valamiről megfeledkeztek, ami hirtelen megköveteli, hogy ott legyenek, például a kifutó tej, vagy a felsikoltó gyerek, vagy egyszerűbben valami ismerős zúgás váratlan megszűnése. A vízpumpában, a nyársban vagy a lisztmalomban elakadt valamelyik alkatrész. Szaladnak, hogy továbbfolytassa alázatosan mormolt imáját...

De a léptek zaja elhallgatott, mert sikerült lekapni a tejet a tűzről, a gyermeket elcsitították, a pumpa, a nyárs vagy a malom újra rákezdte litániáját. Elhárítottak valami bajt. Meggyógyítottak egy sebet. Helyrehoztak valami feledékenységet. Mifélét? Fogalmam sincs róla. Már nem ebből az országból való vagyok.

Most az illatok birodalmába hatolok be. Palotám olyan, mint a gyümölcsei mézét, borai aromáját lassan érlelő présház. És én mintha mozdulatlan tartományokon át hajóznék. Itt érett birsalmák. Behunyom a szememet, messziről is érezem őket. Amott faládák árasztanak szantálillatot. Emitt meg egyszerűen frissen mosott kőpadló szagát érzem. Minden szag nemzedékek óta kialakította a maga birodalmát, még a vak is kiismerné magát bennük. Bizonyára már atyám is uralkodott e provinciák felett. De én erre nem is igen gondolok, csak megyek. Már nem ebből az országból való vagyok.

A találkozásra érvényes rituálénak megfelelően a rabszolga félreállt, és a falhoz húzódott, ahogy elhaladtam mellette. De én így szóltam hozzá jóságomban: "Mutasd meg a kosaradat" - hadd érezze, milyen fontos ő a világon. Ő pedig fénylő karját behajlítva óvatosan leemelte a fejéről. És lesütött szemmel mutatta be datolyáit, fügéit és mandarinjait. Beleheltem illatukat. Aztán elmosolyodtam. Erre ő is széles mosolyt derített rám, és egyenesen a szemembe nézett, hiába parancsol mást a találkozások rituáléja. Aztán behajlított karjával újra felemelte a kosarát, még mindig egyenesen a szemembe nézve: "Mi ez a felgyulladt lámpa? - tűnődtem magamban -. Mert úgy támadnak a lázadások meg a szerelem is, mint a tűzvész! Miféle titokzatos tűz lángol palotám mélyén, e falak mögött? És úgy néztem a rabszolgára, mintha feneketlen tenger lett volna. "Ó, - gondoltam magamban -, hatalmas az ember misztériuma!" És tovább folytattam utamat, anélkül, hogy megoldottam volna a talányt, mert én már nem ebből az országból való voltam.

Áthaladtam a pihenőtermen. Átmentem a Tanácstermen, ahol megsokszorozódtak lépteim. Aztán lépésről lépésre lementem az utolsó csarnokba vezető lépcsőn. És amikor föl és alá kezdtem benne sétálgatni, hatalmas tompa zajt és fegyvercsörgést hallottam. Elmosolyodtam elnéző jóságomban: valószínűleg aludtak az őreim, mert délidőn olyan volt palotám, mint alvó méhkas, meglassulva, alig-alig megremegve az elpihenni nem tudó szeszélyes méhek rövid rebbenéseitől, az elmulasztottat helyrehozni igyekvő feledékenyek szaladgálásától, vagy az örök hebehurgya kapkodásától, amelyik soha nem szűnik meg valamit rendbe tenni, megigazítani vagy összezavarni. A kecskenyájban is akad egy, amelyik mekeg, az alsó városból is mindig felhangzik valami érthetetlen hívás, sőt a legholtabb holtak városában is van legalább egy éjjeli őr, aki lassan bandukol. Lassú léptekkel tovább folytattam hát az utamat, fejemet lehajtottam, hogy ne lássam, amint őreim kapkodva rendbeszedik magukat, mert mindez nem fontos: immár nem ebből az országból való vagyok.

Ezért hát magukat jól kihúzva tisztelegnek, kitárják előttem a kétszárnyú ajtót, én meg hunyorgok az éles napsütésben, és egy pillanatra megállok a küszöbön. Mert ott vannak a földjeim. A kerek dombok, amelyek a napon melengetik szőlőtőkéimet. Rendekbe rakott aratásom. A földek krétaillata. És egy másfajta zene, a méheké, a szöcskéké és a tücsköké. És az egyik kultúrából egy másikba lépek át. Mert most készültem magamba szívni a dél illatát országom felett.

És most születtem meg.

CCVI.

Így történt látogatásom barátomnál, az egyetlen igazi mértantudósnál.

Mert megindító volt látnom, mennyire ügyel a teára, a parázsra és a forralásra meg a víz sustorgására, aztán az első kóstolás ízére... milyen figyelmesen vár, mert a tea lassan adja ki aromáját. És tetszett, hogy e rövid meditáció közben jobban elfoglalta a tea, mint bármely geometriai probléma:

- Te, aki annyit tudsz, nem veted meg az egyszerű munkát...

De nem válaszolt. Ám miután megelégedetten megtöltötte csészéinket megszólalt:

- Én, aki annyit tudok... mit értesz ezen? A gitáros miért nézné le a teázás szertartását csak azért, mert ért valamit a hangok összefüggéseiből? Tudok valamit a háromszög oldalainak a viszonyairól. De azért szeretem a víz sustorgását és azt a szertartást is, amellyel tiszteletemet fejezem ki barátom, a király iránt...

Elgondolkozott, majd így folytatta:

- Mit tudok én... nem hiszem, hogy háromszögeim sokat mondanának nekem a teázás öröméről. Az ellenben lehetséges, hogy a teázás öröme mond valamit a háromszögekről...

- Mit nem hallok, tudósom!

- Ha valamit érzek, akkor azt le kell írnom. Ha szeretek egy asszonyt, akkor beszélnem kell a hajáról, a szemöldökéről, az ajkáról és minden mozdulatáról, amely zene a szívnek. Beszélnék a mozdulatokról, ajkakról, szempillákról, hajról, ha nem rejtőznék mögöttük egy bizonyos női arc? Megmagyarázom, mitől oly édes a mosolya. De előbb volt a mosoly...

Nem fogok egész halom követ megmozgatni azért, hogy megleljem benne az elmélkedések titkát. Mert az elmélkedés nem jelent semmit a kövek szintjén. Ahhoz templomnak kell lenni. Akkor megváltozok szívemben. És akkor elgondolkozom a kövek közötti kapcsolatok erejéről...

Nem fogom a föld savaiban keresni a narancsfa titkát. Mert a narancsfának nincs jelentése a föld savainak a szintjén. De mivel meg tudtam figyelni a narancsfa növekedését, rajta keresztül meg tudom magyarázni a föld savainak felfelé törekvését is.

Előbb legyek szerelmes. Lássam az egységet. Majd azután gondolkozom az anyagokról, és arról, hogyan állnak össze. De nem vizsgálom az anyagokat, ha nincs, ami uralkodik felettük, ami felé törekszem. Előbb a háromszöget figyelgettem. Csak azután kutattam azokat a kényszerítő törvényeket, amelyek a háromszögnek a vonalait határozzák meg. Te is előbb megszerettél egy bizonyos emberképet, egy bizonyos belső buzgalmat. És levontad belőle a te szertartásrendedet, oly módon, hogy benne legyen ez a kép, mint az elfogott vad a csapdában, és így továbbéljen országodban. De miféle szobrász az, akit önmagáért érdekel az orr, a szem és a szakáll? És a szertartásrendnek melyik rítusát követelnéd meg csupán önmagáért? És mit következtessek ki a vonalakra vonatkozólag, ha nem tartoznak háromszöghöz?

Azzal kezdem, hogy elmerülök a szemlélődésben. Aztán elmondom az eredményét, ha el tudom mondani. Tehát sohasem utasítottam el magamtól a szerelmet: a szerelem visszautasítása nem egyéb beképzeltségnél. Egészen természetes, hogy szerettem olyant is, akinek fogalma sem volt a háromszögekről. De annál többet tudott nálam a mosolygás művészetéről. Láttál már asszonyt mosolyogni?

- Hogyne, mértantudósom...

- Némelyik asszony arca apró izmaival, szempilláival és ajkával, amelyek külön-külön még csupán jelentés nélküli anyagok, minden nehézség nélkül utánozhatatlan remekművet formál, és ha tanúja voltál egy ilyen mosolynak, a dolgok békéjének és a szerelem öröklétének lakójává lettél tőle. Aztán annyi idő alatt, amennyire egy gyors mozdulathoz van szükséged, már szét is bontotta ezt a remekművet, és másik hazába zárt, amelyben ellenállhatatlan vágy ébredt benne arra, hogy tűzvészt támassz és kimentsd belőle, megváltója lehess, oly elragadónak, oly lelkesítőnek találtad. De vajon miért néztem volna le azért, mert alkotása nem hagyott maga után múzeumokat gazdagító nyomokat? Én képes vagyok megfogalmazni valami szabályt a már felépített katedrálisokról, ez az asszony azonban maga emelt nekem katedrálisokat...

- De mire tanított téged a vonalak egymás közötti kapcsolatairól?

- Nem fontosak az egymáshoz kapcsolt tárgyak. A fontos nekem az, hogy magukat a kapcsolatokat betűzzem ki. Megöregedtem. Tehát láttam meghalni vagy meggyógyulni azt, akit szerettem. Eljön az este, amikor a kedves asszony kissé félrehajtott fejjel elhárítja a felkínált pohár tejet olyanformán, mint a világtól már elszakadt csecsemő, aki visszautasítja az emlőt, mert keserű lett számára a tej. Bocsánatkérőn elmosolyodik, mert bánatot okoz neked azzal, hogy nem táplálkozik többé belőled. Már nincs többé szüksége rád. Te pedig elfordulsz, az ablakhoz mész, hogy elrejtsd könnyeidet. Odakint megpillantod a mezőt. És akkor mint valamiféle köldökzsinórt érzed a dolgokkal való kapcsolatodat. Az árpamezőkkel, a búzatáblákkal, a virágzó narancsfával, amelyik tested táplálékát érleli, meg a források malmát az idők kezdete óta forgató nappal. És zaj üti meg füledet, az épülő vízvezetéktől jön, amelyik a város szomját fogja majd enyhíteni a másik helyett, mert azt már elkoptatta az idő; vagy egyszerűen csak a kordé vagy a teherhordó számár lépteinek a visszhangja jut el hozzád. És érzed a dolgokat éltető egyetemes nedv keringését. Lassú léptekkel visszamész az ágyhoz. Letörlöd a verejtéktől fénylő arcot. Még ott van, melletted, de figyelmét már csupán a halál köti le. A mezők már nem dalolnak neki sem az épülő vízvezetékről, sem a kordéról, sem a szaporán lépegető szamárról. Narancsfák illata, szerelmed, mindez már nem tartozik őrá.

És akkor eszedbe jut az a két barátod, akik annyira szerették egymást.

Eljártak egymáshoz sötét éjszaka is, egyszerűen azért, mert szükségük volt egymás tréfálkozására, tanácsára, vagy még egyszerűbben csak a jelenlétére. És ha valamelyik elutazott, hiányoztak egymásnak. De aztán valami képtelen félreértés összeveszítette őket. És azóta, ha találkoznak egymással, úgy tesznek, mintha észre sem vennék egymást. És ebben az a csodálatos, hogy semmit sem sajnálnak. A szerelem okozta bánat maga a szerelem. Pedig amit egymástól kaptak, soha többé senki mástól e világon nem fogják megkapni. Mert mindenki a maga módján és nem másképpen tréfálkozik, osztogat tanácsokat, vagy egyszerűen lélegzik. Tehát meg vannak csonkítva, nyomorékká lettek, de ők képtelenek ezt felismerni. Sőt még büszkék is rá, és úgy érzik, felszabadult idejükkel gazdagabbak lettek. Ott sétálgatnak egyedül a kirakatok előtt. Nem pazarolják többé idejüket a barátjukra! Nem vállalnak semmiféle erőfeszítést, amely újra ahhoz a csűrhöz kötné őket, amelyből táplálékukat merítették. Mert meghalt énjüknek az a része, amelyik belőle élt, és hogyan követelőzhetne ez a rész, ha már nem létezik.

De te úgy lépsz közbe, mint a kertész. És látod, mi hiányzik a fának. Nem a fa szempontjából tekintve, mert a maga szempontjából neki semmije sem hiányzik: ő tökéletes. Hanem a te szempontodból, aki a fa istene vagy, és oltasz, ahol kell. Újra összekötöd az elszakadt háncsot és a köldökzsinórt. Békítesz, egyeztetsz. És lám, a régi lelkesedéssel kezdik újra az életet.

Én is békítettem, és megismertem azt az üde reggelt, amelyen a szeretett asszony újra kecsketejet és lágy kenyeret kér tőled. Te pedig fölébe hajolsz, egyik kezeddel megtámasztod a fejét, a másikkal sápadt ajkához emeled a bögrét, és figyeled, hogyan iszik. Út, kocsi és karaván vagy. Úgy érzed, nem is táplálod, sőt nem is egyszerűen gyógyítgatod, hanem visszavarrod ahhoz, amiből volt, ezekhez a mezőkhöz, aratásokhoz, kutakhoz, naphoz. És ettől kedve a nap egy kicsikét őérte forgatja a források daloló malmát. Egy kicsit őérette épül a vízvezeték. Egy kicsit érette nyikorog a taliga. És mivel ma reggel gyermekdednek találod, nem kíván tőled mély bölcsességeket, hanem inkább arra kíváncsi, mi történt a házban, a játékokkal meg a barátokkal, így beszélsz hozz: "Figyelj csak ide..." Ő pedig felismeri a szaporán lépegető szamarat. Aztán elneveti magát, és sugárzó napja feléd fordul, mert szerelemre szomjazik.

És én, az öreg mértantudós, ilyen módon egész életemben iskolában voltam, mert csak olyan kapcsolatok léteznek, amelyekre gondoltál. Így szólsz: "ez is úgy van, mint..."És ezzel vége egy kérdésnek. Az egyikben újra felélesztettem a barátja utáni vágyat: kibékítettem. Annak az asszonynak visszaadtam a tej meg a szerelem szomját. És azt mondtam: "Ez is úgy van, mint..." És amikor megállapítottam bizonyos kapcsolatot a vonalak között, azt mondtam: "A háromszögben ez vagy az ugyanígy van..." És így, megszűnő kérdésekről megszűnő kérdésekre haladva, lassan közeledek Isten felé, akiben többé nem lesz kérdés...

Elbúcsúztam barátomtól, és lassú léptekkel távoztam tőle, kigyógyulva haragjaimból, mert amikor felhágok a hegyre, olyan igazi béke száll rám, amely nem megalkuvás, nem lemondás, nem keveredés, nem osztozkodás. Mert ahol az emberek vitára látnak okot, én ott feltételt találok. Mint a kényszerem esetében is, ami szabadságom feltétele, vagy a szerelem ellen hozott törvényeim esetében, amelyek a szerelem feltételei, vagy szívből szeretett ellenségem esetében, aki önmagam feltétele, mert nem volna formája a hajónak, ha nem volna tenger.

Megbékélt ellenségről megbékélt ellenségre - de új ellenségről új ellenségre - haladok én is felfelé a hegyoldalon az Istenben való megpihenés felé - tudván, hogy a hajónak nem az a feladata, hogy elnéző legyen a tenger ostromával szemben, sem a tengernek nem az a feladata, hogy szelíden bánjon a hajóval, mert a vad hullámveréstől elsüllyed a hajó, a hullámok simogatásától mosoda-hajóvá korcsosul -, hanem mert tudom, hogy nem szabad engedni, megalkudni hamis szeretetből a kíméletlen háborúban, amely a béke feltétele, hogy hallottakat kell magunk után hagyni az úton, mert ők az élet feltételei, vállalni kell rengeteg lemondást, mert a lemondás az ünnep feltétele, a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele, mert te, Uram, a te akaratod szerint gyúrsz önmagamnál nagyobbra, és mert nem fogok sem békét, sem szeretetet ismerni rajtad kívül, mert csak Tebenned békülök ki - miután mindketten elnyertük tökéletes valónkat -, azzal, aki országomtól északra uralkodott, és akit szerettem, mert csak Tebenned békülök össze azzal, akit kénytelen voltam minden megbecsülésem ellenére is megbüntetni, mert úgy van az, hogy egyedül Tebenned lesznek egyek megbékélt egységben, Uram, a szeretet és a szeretet feltételei.

CCVII.

Semmi kétség, igazságtalan az a hierarchia, amely elnyom téged, és megakadályoz tehetséged kibontakoztatásában. Ám ha ez ellen az igazságtalanság ellen küzdesz, épületet épület után fogsz lerombolni, míg végül abba a pocsolyába érkezel el, amelyben elvegyültek egymással a gleccserek vizei.

Azt akarod, hogy mindnyájan egyformák, egymáshoz hasonlók legyenek, összekevered egyenlőségedet az azonossággal. Én azonban akkor mondom őket egyenlőnek, ha egyformán szolgálják az országot, nem pedig, ha teljesen hasonlítanak egymásra.

Akárcsak a sakkjátékban is: van győztes, és van vesztes. És előfordul, hogy a győztes csúfondáros mosolyt ölt arcára, hogy megalázza a vesztest. Mert ilyenek az emberek. Erre te jössz, és igazságérzeted nevében eltiltod a sakkban a győzelmet.

Ilyenképpen: "Mi érdeme van a nyertesnek? Értelmesebb volt, vagy jobban ismerte a játék fortélyait. Győzelme csupán valamilyen állapot kifejezője. Miért dicsőíteném hát csak azért, mert rózsásabb az arca, vagy mert finomabb, dúsabb a hajzata, vagy nem olyan torzonborz...?"

Én azonban láttam olyan állandó vesztest, aki éveken át sakkozott abban a reményben, hogy egyszer majd eljön a nyerés ünnepe. Mert még akkor is gazdagabb vagy azzal, hogy ez az ünnep létezik, ha nem te ülöd. Akárcsak a tengerfenéken rejtező gyöngy esetében.

Mert ne ess tévedésbe az irigységet illetően: a megkívánás erővonal jele. Alapítottam valami kitüntetést. És most mellükön az én kavicsommal a kiválasztottak büszkén feszelegnek. Irigykedsz hát a kitüntetettre. És jössz a te igazságérzeted nevében, amely nem egyéb, mint kiegyenlítősdi. És elhatározod: "Ezentúl mindenki ilyen kavicsot hordjon a mellén." Csakhogy ettől fogva ki lesz hajlandó ilyen ékszert hordani? Nem a kavicsért, hanem azért éltél, amit a "kavics" jelent.

Na tessék! - válaszolod erre. Enyhítettem az emberek nyomorúságát. Kigyógyítottam őket a kavicsok szomjából, mert a többség nem pályázhatott rájuk. Mert te az irigység nevében ítélsz, az irigység pedig fájdalmas. Az irigység tárgya tehát valami rossz. Ezért te semmi olyant nem engedsz létezni, ami elérhetetlen. A gyermek kinyújtott kézzel követeli a csillagot. Igazságérzeted tehát arra kötelez téged, hogy oltsd ki a csillagot.

Így van ez az ékkövek birtokával is. Múzeumba rakod őket. És így beszélsz: "Ezentúl mindenkié." Jó, néped valóban ott sétálgat majd vitrinjeid előtt az esős napokon. És ásítozik a smaragdgyűjtemények láttán, mert nincs többé olyan szertartásrend, amelyik jelentéssel szépítené meg őket. Mennyivel ragyogóbbak most, mint a hamis drágakövek?

Még a gyémántot is megtisztítottad sajátos természetétől. Mert a tiéd lehetett volna. Kiherélted belőle ragyogását, amely abból származott, hogy kívánatos volt. Ugyanígy az asszonyok esetében is, ha eltiltod őket. Bármilyen szépek, viaszbábbá lesznek. Én még sohasem tapasztaltam, hogy bárki meghalt volna olyan asszonyért, akinek az emlékét valamely szarkofág domborműve örökítette meg, hozta el hozzá, hiába volt csodálatosan szép az őt ábrázoló szobor. Már a múltnak vagy a múlt fájdalmas emlékének a szépségét árasztja, nem kínzó vágyat.

Ezért nem lesz ugyanaz a gyémánt, ha nem lehet megszerezni. Mert éppen ettől nyerte minőségét. Mert akkor felmagasztalt, tiszteletet parancsolt irántad, megnőttél a ragyogásától. Te azonban vitrindísszé változtattad a gyémántot. Ezentúl tehát a vitrinnek szerez majd megbecsülést. Mivel azonban te nem kívánsz vitrinné lenni, a gyémántot sem kívánod.

És ha most elégetsz egyet-egyet, hogy ezzel emeld az ünnepi áldozat fényét, így sokszorozd meg szívedre és lelkedre árasztott ragyogását, semmit sem fogsz elégetni. Nem te áldozod fel a gyémántot. Hanem vitrined ajándéka lesz. A vitrin azonban fütyül rá. Többé már nem játszhatsz a gyémánttal, mert ezentúl semmi hasznát sem veszed. És ha az isteneknek akarván ajándékot adni, befalazod a templom valamelyik oszlopának örök éjszakájába, semmit sem adsz. Oszlopod alig-alig titkosabb raktár lesz számára, mint a vitrin, amely szintén titkos, ha a nap heve arra biztatja népedet, hogy kerülje a várost. Gyémántodnak nincs ajándékértéke, mert nem ajándéktárgy. Hanem olyan tárgy, amelyet elraktároznak. Itt vagy ott. Nem lesz delejes ereje. Elvesztette isteni erővonalait. Mit nyertél vele?

Én viszont megtiltom, hogy vörösbe öltözzenek azok, akik nem a próféta leszármazottai. És vajon mivel rövidítettem meg ezzel a többieket? Hiszen eddig senki se öltözködött vörösbe. A vörösnek nem volt jelentése. Ezentúl azonban mindenki arról ábrándozik, hogy vörösbe öltözhessen. Megalapoztam a vörös erejét, és te gazdagabb lettél attól, hogy létezik, jóllehet számodra nem elérhető. Az irigység pedig, amely így ébred benned, új erővonal jelévé lesz.

De te az országot akkor tartod tökéletesnek, ha az, aki a város közepén leül törökülésben, ott is hal meg étlen, szomjan. Mert semmi sem húzza inkább jobbra vagy inkább balra, előre vagy hátra. Senki sem parancsol neki, ő sem parancsol senkinek. És nem él benne vágy, amely a bírhatatlan gyémánt, a mellen viselt kavics, a vörös ruha felé vonzza. És órákon át elücsörög ásítozva a színes posztót áruló kereskedőnél, várva hogy jelentést adjak vágyai irányának.

Ám ha eltiltottam a vörös színt, azonnal a lila felé kacsingat... vagy ha ellenzéki, ha ellensége minden kitüntetésnek, ha felette áll a konvencióknak, és fittyet hány az én önkényes elhatározásomból született színek értelmére, leszedet veled mindent a polcokról, kotorászik a raktárban, hogy megtalálja a pirostól legélesebben elütő szint, például a vad zöldet, és addig-addig fintorog, fitymál, míg csak nem találta meg a tökéletesség tökéletességét. Aztán megy, és a büszkeségtől magánkívül páváskodik a vad zöldjével a városban, így mutatva ki megvetését az én színrangsorom iránt.

Pedig az az igazság, hogy én mozgattam őt egész nap. Máskülönben veresbe öltözve ásítozott volna valamelyik múzeumban, mert esik az eső.

"Én ünnepet alapítok - mondogatta atyám -. Tulajdonképpen nem is ünnepet, hanem bizonyos kapcsolatot. Hallom, hogyan kacagnak az ellenkezők, akik erre rögtön megalapítják az ellenünnepet. A kapcsolat azonban ugyanaz, ők is csak azt erősítik és állandósítják. Lecsukatom hát őket egy rövid időre, hadd örüljenek neki, mert ragaszkodnak az ő szertartásrendjük komolyságához. És én is."

CCVIII.

Felkelt hát a nap. És én ott álltam, mint a tengerész, mellén összefont karral, mélyen tüdejébe szíva a tengeri levegőt. Egy bizonyos tengerét, nem másikét. Úgy álltam ott, mint a szobrász az agyag előtt. Egy bizonyos gyúrni való agyagcsomó, nem másik előtt. Ott álltam a dombtetőn, és így fohászkodtam Istenhez:

"Uram, felkél az országom felett a nap. Úgy adatott meg nékem ez a reggel, játékra készen, mint a hárfa. Uram, egymás után lépnek ki a fényre városok, pálmaligetek, szántóföldek, olajfaültetvények. Itt, a jobb kezem felől, a tengeröböl a hajók számára. Emitt, a bal kezem felől, gyapjúbirkákkal áldott lejtőivel a kék hegy, utolsó szikláinak karmaival a sivatagba kapaszkodva. Amott a skarlátszín homok, ahol már csak a nap virágzik."

Országom arculata ilyen és nem más. Persze, hatalmamban áll más irányt szabni egyik-másik folyónak, hogy vizével megöntözzem a homokot, de nem most rögtön. Hatalmamban áll ide új várost építeni, de nem most rögtön. Hatalmamban áll győzelmes cédruserdőt fakasztani, elég hozzá, hogy szélbe szórjam a magvát, de nem most rögtön. Mert a jelen pillanatban a tovaszállt múlt örököse vagyok, amely ilyen és nem más. Ilyen hárfa, dalra készen."

"Miért panaszkodnék, Uram, én, aki patriarkális bölcsességemben szemlélem most ezt az országot, ahol minden a helyén van, mint a sokszínű gyümölcsök a kosárban? Miért éreznék haragot, keserűséget, gyűlöletet vagy bosszúszomjat? Ez az én munkám alapszövete. Ez a mezőm, amelyen szántok. Ez a hárfám, amellyel énekemet kísérem."

"A birtok ura, mikor hajnalban végigjárja földjeit, ha kőre bukkan, felszedi, ha tövisre, kitépi. Nem bosszankodik sem a tövis, sem a kő miatt. Szépíti a földjét, és nem érez egyebet, csak szeretetet."

"Amikor napkeltekor kinyitja háza ajtaját, látod, hogyan sepri el a port az asszony. Nem bosszankodik a por miatt. Szépíti a házát, és nem érez egyebet, csak szeretetet."

"Panaszkodjam amiatt, hogy ez a hegy a határnak ezt a szakaszát védi, és nem a másikat? A tenyér higgadt, magabiztos mozdulatával tartja távol a sivatagból támadó törzseket. Így van ez rendjén. Citadelláimat majd távolabb építem fel, ott, ahol védtelen az ország."

"És miért panaszkodnék az emberek miatt? Ezen a hajnalon olyannak fogadom el őket, amilyenek. Igaz, hogy vannak köztük, akik most készülnek bűnre, forralnak árulást, eszelnek ki hazugságot, de vannak mások is, akik viszont munkára, szánalomra vagy igazságtételre készülnek. Igaz, persze, hogy szebbé akarván tenni szántóföldemet, én is kidobálom a követ, kitépem a tövist, de anélkül, hogy gyűlölném a követ vagy a tövist, mert nem érzek egyebet, csak szeretetet."

"Mert megleltem a békét, Uram, imádságom közben. Tőled jövök. Kertésznek érzem magamat, aki lassú léptekkel ballag fái felé."

Igaz, persze, életem folyamán én is éreztem haragot, keserűséget, gyűlöletet, hosszúszomjat. Valahányszor rádöbbentem a vesztett csaták meg a lázadások alkonyán, hogy tehetetlen vagyok, és szinte magamba zárva képtelen vagyok akaratom szerint hatni szétszórt seregemre, mert katonáimon már nem fogott a szavam, lázadó vezéreimre, mert császárnak képzelték magukat, az eszelős prófétákra, mert vak ököllé kovácsolták híveik csoportjait, én is megismertem a harag kísértését.

De te a múltat akarod kijavítani. Túlságosan későn találod ki a helyes elhatározást. Újra kezded azt a lépést, amelyik meg tudott volna menteni, de mivel elmúlt már az órája, erőidet rothasztó ábránddá lett. Igaz, egyik vezéred számításai alapján azt a tanácsot adta, hogy nyugat felé támadj. Erre te újra kitalálod a történelmet. Eltünteted belőle a tanácsadót. És északi irányban támadsz. Ami annyit ér, mintha úgy akarnál magadnak utat nyitni, hogy ráfújsz a gránithegyre. "Ó - gondolod nyomorult álmodozásod közben -, ha ez nem lépett volna közbe, ha az a másik nem beszélt volna, ha a harmadik éppen nem aludt volna, a negyedik nem hitt volna, vagy nem lett volna hajlandó hinni, ha az ötödik ott lett volna, ha a hatodik másutt lett volna, akkor most én lennék a győztes!

Csakhogy a szemed közé nevetnek, mert nem lehet őket eltörölni, olyanok, mint a lelkiismeretedet kínzó vérfolt. Kedved lenne kegyetlen kínhalállal elemészteni őket, hogy megszabadulj az emléküktől. De rájuk rakhatod az ország minden malomkövét, akkor sem tudod meg nem történtté tenni, hogy voltak.

Gyenge és gyáva vagy, ha egész életedben így kergeted-hajszolod a felelősöket, megtörtént múltat találva ki rothasztó álmodozásod közben. Ráadásul tisztogatásról tisztogatásra haladva végül egész népedet sírba döntöd.

Talán valóban ezek voltak vereséged okozói, de miért nem diadalmaskodtak felettük amazok, akik a győzelmet hozhatták volna? Mert a nép nem támogatta őket? De hát miért a rossz pásztorokat választotta a néped? Mert hazudtak? Ám hazugságok mindig vannak, mert mindig mindent kimondanak, az igazságot csak úgy, mint a hazugságot. Mert vesztegettek? De hiszen pénzt mindig kínálnak, hiszen vesztegetők mindig vannak.

Ha valamely ország polgárai öntudatos emberek, akkor az ilyen vesztegető csak mosolyt kelt. A kínált betegség nem kell senkinek. Ha viszont valamely ország polgárainak már gyenge a szívük, akkor a kínálkozó betegség behatol közéjük néhányuk útján, akik elsőként pusztulnak el benne. És a ragály emberről emberre terjedve mindenkit elpusztít ebben az országban, mert ez a betegség nekik való volt. Azok felelősek az ország megromlásáért, akik elsőnek kapták meg? Nem állíthatod, hogy a legegészségesebb országban is ne lennének fekélyesek! Ott vannak, jelen vannak, csak mintegy tartalékban a hanyatlás óráira. Majd csak akkor tör ki a ragály, amelynek nem is volt rájuk szüksége. Talált volna helyettük másokat. Ha a betegség gyökérről gyökérre haladva megrohasztja a szőlőtövet, nem vádolom miatta az első gyökeret. Hiába égettem volna el az előző esztendőben, helyette másik gyökér nyitott volna utat a betegségnek.

Ha megromlik az ország, akkor minden polgára részt vett a megrontásában. Ha a többség eltűri, akkor miért ne lenne felelős? Szerintem gyilkos vagy, ha nem sietsz segítségére a kacsaúsztatódban fuldokló gyermeknek.

Meddő leszek tehát, ha a sorvasztó álmok mocsarában utólag igyekszem újjá gyúrni a már befejezett múltat, lefejezve a megrontókat meg a megrontás cinkosait, a gyávákat meg a gyávaság cinkosait, az árulókat meg az árulás cinkosait, mert következményről következményre haladva még a legjobbakat is el fogom pusztítani, hiszen ők is tétlenek maradtak, és kénytelen leszek szemükre vetni lustaságukat, elnéző voltukat vagy ostobaságukat. Ha így cselekszem, végeredményben azt akarom megsemmisíteni az emberben, ami hajlamos a betegségre, és termőtalajt kínál a baj csíráinak, ám mindenkit betegnek találhatok. Mindenki termőtalaj minden csírának. Tehát mindenkit el kell pusztítanom. Csak akkor lesz majd tökéletes a világ, mivel végképp megtisztul a bajtól. Én azonban azt mondom, hogy a tökéletesség a halottak erénye. A felemelkedéshez rossz szobrászokra és rossz ízlésre is szükség van. Nem szolgálom az igazságot, ha kivégzem azt, aki téved, mert az igazság tévedések sorozatán át épül. Nem szolgálom az alkotást, ha kivégzem azt, aki elrontja a sajátját, mert a mű egymást követő balsikereken át épül. Nem fogadtatom el az igazságot, ha kivégzem azt, aki más igazságot szolgál, mert az én igazságom úgy nő, mint a fa. Én csak szántóföldet ismerek, amely még nem táplálja az én fámat. Jövök, jelen vagyok. Országom múltját örökségül kapom. A földjére induló kertész vagyok. Nem fogom szemére vetni a földnek, hogy kaktuszokat és tüskebokrokat nevel. Fütyülök a kaktuszokra meg a tüskebokrokra, ha cédrusmag vagyok.

Megvetem a gyűlöletet, nem azért, mert elnéző vagyok, hanem mert Tőled jövén, Uram, akikben minden jelen, az ország az én számomra minden pillanatban a jelen. És minden pillanatban kezdek.

Emlékszem atyám tanítására: "Nevetséges az a mag, amelyik amiatt panaszkodik, hogy a föld cédrus helyett salátává lesz rajta keresztül. Ha egyszer salátamag!"

Ugyancsak ő mondotta: "A sanda rámosolygott a lányra. Az meg azok felé fordult, akik egyenesen néztek a szemébe. A sanda erre fűnek-fának azt mesélte, hogy akik egyenesen a szemükbe néznek, megrontják a lányokat."

Hívságosak az igazságosak, akik azt képzelik, semmit sem köszönhetnek a tapogatózásoknak, az igazságtalanságoknak, a tévedéseknek, az őket meghaladó szégyeneknek. Nevetséges az a gyümölcs, amelyik lenézi a fát!

CCIX.

Akárcsak az, aki azt hiszi, tárgyak felhalmozásában leli örömét, s mivel képtelen megtalálni bennük ezt az örömöt, hiszen nem a tárgyakban van, halmozza a vagyont, piramist emel a legkülönfélébb tárgyakból, s aztán folyton ott ügyködik közöttük a pincéiben, mint azok a vadak, akik darabokra szedik szét a dobot, hogy foglyul ejtsék a zajt.

Akárcsak azok, akik miután rájöttek, hogy a kényszerítő szókapcsolatok költeményem hatalmába ejtenek, hogy a kényszerítő struktúrák szobrászom szobrának a hatalmába ejtenek, hogy a gitár hangjainak kényszerítő kapcsolatai a gitáros érzelmeinek a hatalmába ejtenek, azt hiszik, hogy ez az erő a költemény szavaiban, a szobor anyagában, a gitár hangjaiban rejlik, s ezért kibogozhatatlan rendetlenségben árasztanak el szavakkal, anyaggal, hangokkal, és mivel nem sikerül meglelniük bennük a keresett erőt, hiszen nem bennük rejlik, még veszettebbül handabandáznak, hogy megértessék magukat, s ezzel legfeljebb olyanféle érzelmet ébresztenek benned, amilyet akkor élsz át, ha felborul és összetörik a rengeteg egymásra rakott tányér, olyan érzelmet, amely vitatható minőségű, másodszor pedig sokkalta hatásosabb volna, sokkalta erősebben hatna rád, indítana meg, ha a lábujjadra taposó csendőröm súlyából származnék.

És ha azzal akarok rád hatni, hogy azt mondom: "októberi napsütés" vagy "hókardok", akkor olyan csapdát kell készítenem, amelyik képes legyen vele nem azonos természetű foglyot ejteni. De ha a csapda elemeivel akarlak megindítani, s mivel nem merek melankóliával, alkonyattal, kedvessel és egyéb hasonló, bazárban készen vásárolható szavakkal előhozakodni, amelyektől hányingert kapsz, mégis csak az utánzás gyenge hatásosságához fordulok segítségért amelynek következtében a "holttest" szótól kevésbé lesz vidám, örvendő, mint ha azt mondom: "egy kosár rózsa", bár sem az egyik, sem a másik nem kavarja fel éned mélységeit, és kerülöm a mindennapi témát, s helyette inkább a lehető legrafináltabb kínhalált ecsetelem. És mivel így is képtelen vagy elérni a keresett hatást - hiszen hatástalanok -, mert gyenge az ereje a szavaknak, alig keseredik meg tőlük a nyálad, ha elindítom az emlékezés mechanizmusát, frenetikus handabandázásba kezdesz, valósággal halmozod a kínzást és részletes leírását, ecseteled lefolyásának iszonyatos légkörét, hogy aztán a végén mégse nehezedj rám nagyobb súllyal, mint a csendőröm széles talpa.

Ha így akarlak meglepni, a szokatlanság megrázó erejével - kétségtelen, hogy ha háttal megyek be a terembe, ahol kihallgatáson fogadlak, vagy általában, bármi egyéb érthetetlen, váratlan fogáshoz folyamodok -, ha így mozgatok meg mindent, akkor csupán plagizátor vagyok, feltűnést csak a szokások felrúgásával szerzek magamnak, mert a második kihallgatás alkalmával egyáltalán nem fogsz megdöbbenni attól, hogy háttal lépek be a terembe, és mivel már hozzászoktál nemcsak ehhez a képtelen viselkedéshez, hanem a képtelenség váratlanságához is, többé már semmi sem lesz képes megdöbbenteni. Így aztán hamarosan komoran, szótlanul gunnyasztasz egy fakó világ közönyében. Csakhogy az egyetlen költészet, amely még sírásra tudna indítani, most már a csendőröm hatalmas szöges bakancsa lesz.

Mert nincs olyan ember, aki mindennek ellenáll. Nincs elszigetelt egyén. Nincs olyan ember, aki igazán elsáncolja magát mindentől. Naivabbak még a fűzfapoétáknál is azok, akik költészet ürügyén hetet-havat, szerelmet, holdvilágot, őszt, sóhajt, esti szellőt összehordanak.

"Árnyék vagyok, mondja az árnyékod, megvetem a fényt." Pedig belőle él.

CCX.

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Lehetséges, hogy valósággal belebetegszel, csakhogy bezsebeld a szemed elé került arany csecsebecséket, és hogy egyébként költő vagy. Elfogadlak hát a költészet kedvéért. És mivel kedvelem arany csecsebecséimet, is, jól elzárom őket.

Lehetséges, hogy asszony módra úgy tekinted a rád bízott titkokat, mint mutogatni való ékességeket. Az asszony elmegy az ünnepre. És a ritka tárgytól, amelyet fitogtatva hord, csupa gőg, csupa fontoskodás. Lehet, hogy egyébként táncos vagy. Tehát elfogadlak a tánc iránti tiszteletből, ám a titkok iránti tiszteletből elhallgatom előtted titkaimat.

De az is lehetséges, hogy egész egyszerűen a barátom vagy. Elfogadlak hát irántad való szeretetemből olyannak, amilyen vagy. Ha sántítasz, nem kívánom tőled, hogy táncolj. Ha gyűlölsz valakit, nem kényszerítlek rá, hogy egy asztalhoz ülj vele. Ha táplálékra van szükséged, adok neked.

Nem darabollak szét részeidre, hogy megismerjelek. Nem vagy sem egyik, sem másik cselekedeted, sem cselekedeteid summája. Sem egyik, sem másik szavad, sem szavaid summája. Nem egyik-másik szavad vagy cselekedeted alapján ítéllek meg. Hanem rajtad keresztül ítélem meg a szavaidat vagy a cselekedeteidet.

Viszonzásul azt kívánom tőled, hogy figyelj rám. Nem tudok mit kezdeni az olyan baráttal, aki nem ismer, és magyarázatokat követel tőlem. Nem áll hatalmamban a szavak gyenge erejére bízni magamat. Én hegy vagyok. A hegyet lehet nézni. De egy talicska nem hozza eléd.

Hogyan magyarázzam meg neked azt, amit már előbb nem értettél meg a szeretet révén? És sok esetben hogyan szóljak hozzád? Vannak illetlen szavak. Már mondtam ezt neked a sivatagban táborozó katonáimmal kapcsolatban. Csendben figyelem őket a csaták előestéjén. Az ország az ő vállukon nyugszik. Az országért fognak meghalni. És haláluk ebben a cserében nyeri el az árát. Ismerem hát igazi lelkesedésüket. Mit tudnának erről többet mondani nekem az üres szavak? Azon kívül, hogy panaszkodnak a sok tövis miatt, hogy gyűlölik a káplárjukat, hogy kevéske az ennivaló, meg hogy milyen keserves az áldozat, amit hoznak?... így kell nekik beszélniük! Nem bízom a líraian ömlengő katonában. Ha egyetlen kívánsága az, hogy meghalhasson a káplárjáért, akkor valószínű, hogy sohasem fog meghalni, mert túlságosan fontos neki, hogy elzengje neked erről szóló költeményét. Nem bízom a szárnyakba szerelmes hernyóban. Az ilyen hernyó sohasem fog meghalni önmagának a gubóban. De oda sem figyelve az ilyen üres fecsegésre, katonámon túl azt látom, aki, nem pedig azt, akinek mondja magát. Az ilyen a csatában a testével fogja fedezni a káplárját. A barátom számomra nézőpont. Hallanom kell, honnan beszél, mert ebben ő külön ország, kimeríthetetlen készlet. Akkor is tökéletesen kielégíthet, ha egyetlen szót sem ejt ki. Én ilyenkor az ő szemével figyelek, és másként látom a világot. Ugyanígy azt kívánom a barátomtól is, hogy tudja, honnan beszélek. Csak akkor fog megérteni. Mert a szavak mindig csak a nyelvüket öltögetik egymásra.

CCXI.

Megint meglátogatott az a konok tekintetű próféta, aki éjjel-nappal szent dühtől fortyogott, és ráadásul még sanda is volt.

"Meg kell menteni az igazakat - magyarázta.

- Hát persze - válaszoltam neki -, hiszen semmi nyilvánvaló ok nincs, ami azt indokolná, hogy megbüntessük őket.

- Éles különbséget kell tennünk köztük és a bűnösök között.

- Hát persze - válaszoltam neki -. A legtökéletesebbet például kell állítanunk az emberek elé. A talapzatra a legjobb szobrász legjobb szobrát választod. A gyermekeknek a legjobb költői műveket olvasod fel. Királynődnek a legszebbet kívánod. Mert a tökéletesség olyan irány, amelyet meg kell mutatnunk az embereknek, bár magadnak nem áll módodban elérni.

De a prófétám csak tovább tüzelt:

"És miután kiválogattuk az igazak csoportját, csak ezt kell megmenteni a romlottságot pedig egyszer s mindenkorra el kell tüntetni!

- Nono - válaszoltam neki -, ebben már túlzol egy kicsikét. Mert el akarod választani a virágot a fától. Azzal akarod még szebbé tenni az aratást, hogy megszünteted a trágyát. Megmenteni a nagy szobrászokat azzal, hogy leütteted a rossz szobrászok fejét. Én azonban csak többé-kevésbé tökéletlen embereket ismerek és a televényből a virág felé lassan emelkedő fát. Sőt azt állítom, hogy az ország erkölcsi tökéletessége a szemérmetleneken nyugszik.

- Tiszteled a szemérmetlenséget!!

- Ugyanúgy tisztelem a te ostobaságodat is, mert helyes dolog, hogy az erényt úgy lobogtassuk, mint tökéletesen kívánatos és megvalósítható tökéletes állapotot. És hogy megfogalmazzuk, mi az erkölcsös ember, még ha ilyen nem létezhet is, már csak azért sem, mert az ember gyarló, meg azért sem, mert ahol létezik a tökéletesség, halált von maga után. De helyes, hogy az irányt célnak képzeljük. Másként elérhetetlen cél után botladoznál. Én kegyetlenül szenvedtem a sivatagban. A sivatag eleinte legyőzhetetlennek látszik. De az egyik messzi homokdombról kijelentem, hogy ez lesz a boldogságot jelentő pihenő. Aztán, amikor odaérek, szertefoszlik az ígéret. Erre a látóhatár valamelyik kis csipkézetét nevezem ki révnek. Aztán amikor odaérek, ez az ígéret is szertefoszlik. Most megint másik célpontot választok magamnak. És így célpontról célpontra haladva végül kivergődöm a homokból.

Az erkölcstelenség vagy az egyszerűség és ártatlanság jele, mint a gazelláknál, és ha rászánod magadat, hogy felvilágosítsd, akkor erkölcsös együgyűséggé változtatod, vagy pedig az erkölcs nyílt támadásából nyeri ürömeit. Vagyis az erkölcsön alapszik. Belőle él, azt erősíti. Amikor részegen vonulnak a katonák, látod, hogyan szaladnak az anyák, és tiltják meg a lányaiknak, hogy mutatkozzanak előttük. Ezzel szemben ha a te utópikus országod katonáinak az lenne a szokásuk, hogy szűziesen lesütött szemmel járjanak-keljenek, akkor olyanok lennének, mintha nem is volnának, és így semmi akadályát nem látnád annak, hogy lányaid mezítelenül fürödjenek. Az én országom erkölcse azonban másvalami, nem erkölcstelenséghiány (mert ebben az esetben a legerkölcsösebbek a halottak). Titkos buzgalom, tartózkodás, önmaguk tisztelete és bátorság. Az érett méz védelme a szerelemre várva. És ha valahol részeg katona halad el, akkor ő az én országomban az erkölcs minőségét erősíti.

- Egy szóval te azt kívánod, hogy berúgott katonáid ocsmányságokat ordítozzanak...

- A valóság az, hogy, éppen ellenkezőleg, megbüntetem őket, így kívánom megalapozni az ő erkölcsüket. De ugyanígy valóság az is, hogy minél jobban erősítem, annál vonzóbbá válik az agresszivitás. Nagyobb örömet jelent megmászni a meredek szirtet, mint a kerek hátú dombot. Olyan ellenséget győzni le, aki ellenáll, mint a védekezésre nem is gondoló együgyűt. Csak ott égsz a vágytól, hogy kiolvashasd arcukat, ahol a nők fátylat viselnek. Ezért én az ország erővonalainak feszültségét az étvágyakat féken tartó büntetés könyörtelenségével mérem. Ha folyót zárok el gáttal a hegyek között, akkor kedvtelve méregetem a fal vastagságát. Mert hatalmam jele. Hiszen semmi kétség, a gyér vizű libaúsztató vizét akár a papírfal is visszatartja. Különben is, miért kívánnék magamnak herélt katonákat? Azt akarom, hogy teljes súllyal nehezkedjenek a falra, mert csak akkor lesznek nagyok a bűnben vagy a bűnön túllépő alkotásban.

- Azt kívánod hát, hogy a bujálkodás vágya feszítse őket...

- Dehogyis. Egy árva szót sem értettél abból, amit mondtam - válaszoltam.

CCXII.

Mérhetetlen ostobaságukban zsandáraim megpróbáltak megkörnyékezni:

- Rájöttünk, mi az oka az ország hanyatlásának. Van egy szekta, azt kell kiirtani.

- Ugyan! - válaszoltam -. Miről tudod, hogy azok az emberek egymáshoz tartoznak?

Erre elsorolták, miben egyeznek tetteik, ilyen meg olyan jelekről felismerhető összetartozásukat, összejöveteleik helyét.

- És miről ismeritek fel, hogy fenyegetést jelentenek az országra?

Erre leírták bűneiket, egyesek sikkasztásait, mások erőszakoskodásait, számos másnak az árulásait vagy ocsmányságát.

- Eh! - válaszoltam - ismerek én ennél még veszedelmesebb szektát is, mert azt még senkinek sem jutott eszébe üldözni!

- Melyik az a szekta? - kérdezték mohón zsandáraim. Mert a csendőr arra született, hogy üssön, és elsorvad, ha nem kapja meg az ütnivalóját.

- Azoknak a szektája - válaszoltam -, akiknek lencse van a bal halántékukon.

Mivel egy szót sem értettek belőle, zsandáraim helyeslő mormogást hallattak. Mert a zsandár akkor is tud ütni, ha nem ért egy kukkot sem. Az öklével üt, annak pedig nincs agyveleje.

Az egyikük azonban aki valaha ács volt, köhintett néhány néhányszor, s megszólalt:

- Nem mutatják az együvé tartozás semmi jelét. Találkozó helyük sincs.

- Hát persze, hogy nincs - válaszoltam -. Éppen ebben rejlik a veszély. Mert észrevétlenek maradnak. De majd meglátod, mihelyt kiadom a rendeletet, amely kiszolgáltatja őket a közfelháborodásnak, azonnal keresik egymást, összefognak, együtt élnek, és a nép igazságszolgáltatása ellen fordulva azonnal tudatosítják, hogy egy kasztba tartoznak.

- De mennyire igaz! - helyeseltek a csendőreim.

Ám az egykori ács megint csak köszörülgette a torkát:

- Én ismerek egy ilyent. Szelíd ember. Jószívű. Tisztességes. Ráadásul háromszor sebesült meg az ország védelmében...

- Persze, igen - válaszoltam. - Abból, hogy az asszonyok kelekótyák, azt következteted, nincs itt vagy ott közöttük olyan is, aki ésszerűen viselkedik? Mivel tábornokaim a háborúban állandóan harsognak, azt következteted, hogy nincs közöttük egy se, aki fél? Ne akadj fenn a kivételeken. Ha egyszer hordják a jelet, kutass a múltjukban. Kútfeje voltak minden bűnnek, rablásnak, erőszakoskodásnak, közpénzek elherdálásának, árulásnak, telhetetlenségnek és erkölcstelenségnek. Állítod, hogy mentek mindezen bűnöktől?

- Hogyisne! - kiáltották kórusban a zsandáraim, mert öklükben már ott bizsergett a megjött étvágy.

- Már most, ha a fa rothadt gyümölcsöt terem, a gyümölcsnek vagy a fának tulajdonítod a rothadást?

- A fának - kiáltottak fel csendőreim.

- És az az egypár gyümölcs, amelyik mégis egészséges, bűnbocsánatot biztosít-e a számára?

- Dehogyis! Dehogyis! - zengték kórusban csendőreim, akik szerencsére szeretik a mesterségüket, ami pedig nem a megbocsátás.

- Szóval ti is úgy vélitek, igazságos lenne hogy megtisztítsam országomat ezektől az emberektől, akiknek lencse van a bal halántékukon!

Ám az egykori ács megint csak köhécselni kezdett:

- Mondd hát ki az ellenvetésedet - mondtam neki, miközben szimatjukra hallgatva társai gyanúsításokkal terhes pillantásokat vetettek halántéka irányába.

Az egyikük jól végigmérte a gyanúsítottat, aztán nekibátorodott:

- Aki azt állítja, hogy ő ismert egy... még ha az apja... vagy a testvére... vagy valami más hozzátartozója volt is...

Erre mind egyetértőn morogtak.

Most aztán már kitört belőlem az indulat:

"Még ennél is veszedelmesebb azoknak a szektája, akiknek a jobb homlokukon van a lencse! Mert ez eddig még nem jutott az eszünkbe! Más szóval ez még jobb takaródzó. De még ennél is veszedelmesebb azoknak a szektája, akik egyáltalán nem hordanak lencsét, mert ezek aztán tökéletesen álcázzák magukat, láthatatlanok, mint az összeesküvők. És, végelemzésben, szektáról szektára a maga egészében elítéltem az emberek szektáját, mert nyilvánvaló, hogy ez a kútfeje mindenféle bűnnek, rablásnak, erőszakosságnak, közpénzek elherdálásának, telhetetlenségnek és erkölcstelenségnek. És mivel az a helyzet, hogy a csendőrök, azon túl, hogy csendőrök, még emberek is, rajtuk fogom kezdeni a szükségessé vált tisztogatást, mert így a legkényelmesebb. Ezért parancsot adok a bennetek rejlő zsandárnak, hogy vessétek a bennetek rejlő embert citadelláim tömlöceinek a szemétdombjára.

És azzal távoztak csendőreim, zavartan szipogva, minden nagyobb eredmény nélkül törve a fejüket, mert az az igazság, hogy gondolkodni is az öklükkel szoktak.

Én azonban visszatartottam az ácsot, aki lesütötte a szemét, és megjátszotta a szerényet.

- Téged pedig elcsaplak! - mondtam neki -. Az ácsnak való igazság, amelyik ismeri az árnyalatokat és ellentmondásokkal terhes, mert számolnia kell a fa ellenállásával, nem zsandárigazság. Ha a szolgálati utasítás fekete báránynak minősíti a bal halántékukon lencsét viselőket, akkor én azt akarom, hogy a zsandárjaimnak elég legyen a nevüket hallani, és máris ökölbe szoruljon a kezük. Ugyanígy nekem az tetszik, hogy őrmestered aszerint ítéljen meg téged, hogyan hajtod végre a hátraarcot. Mert ha joga van ítélnie az őrmesternek, akkor megbocsátja ügyetlenségedet, mivel egyébként kitűnő versfaragó vagy. Ugyanígy megbocsát majd a szomszédodnak is, mert az meg jámbor ember. Meg a szomszédod szomszédjának is, mert az meg valóságos példája a tiszta életnek. Így aztán az igazság fog uralkodni. Csakhogy sikerüljön rosszul a háborúban a hátraarc, katonáim azonnal egymásba ütköznek, óriási zűrzavar keletkezik, és könnyen vérfürdő lehet a dolog vége. Aztán majd vigasztalhatják magukat azzal, hogy mennyire megbecsüli őket az őrmesterük! Visszaküldlek tehát az ácsokhoz, mert félek, hogy olyan esetekben, amelyekben semmi keresnivalója sincs, igazságszereteted egy napon felesleges vérontást fog előidézni.

CCXIII.

De eljött hozzám az is, aki igazságszolgáltatásom felől érdeklődött.

- Ó - mondtam neki -, valóban ismerek igazságos cselekedeteket, de magáról az igazságosságról fogalmam sincs. Méltányos dolog, hogy munkád szerint ehess. Méltányos, hogy ápoljanak, ha beteg vagy. Méltányos az is, hogy szabad légy, ha bűntelen vagy. De az effajta magától értetődő bizonyosság nem jut messzire... Méltányos az, ami megfelel a szertartás rendjének.

Azt kívánom az orvostól, hogy akkor is vergődjön át a sivatagon, ha közben térdig elkopik is a lába, és kötözze be a sebesültet. Még ha istentelen ember is az a sebesült. Mert így alapozom én meg az ember tiszteletét. Ám ha úgy fordul a dolog, hogy az ország hadban áll a hitetlen országával, akkor azt követelem katonáimtól, hogy menjenek át ugyanazon a sivatagon, és döntsék ki a belét ugyanannak a hitetlennek. Mert így alapozom én meg az országot.

- Uram... nem értlek.

- Én azt akarom, hogy a szegkovácsok, akik a szegkovácsok himnuszait zengik, hajlamosak legyenek ellopni a deszkafűrészelők szerszámait, hogy ezzel is jobban szolgálják a szegek ügyét. Az akarom, hogy a deszkafűrészelők hajlandók legyenek munkájuk abbahagyására biztatni a szegkovácsokat, hogy ezzel is szolgálják a deszkák ügyét. Én azt akarom, hogy a nekik parancsoló építőmester gyötörje halálra a deszkafűrészelőket a szegek védelmében, és a szegkovácsokat a deszkákéban. Mert az erővonalaknak ebből a feszültségéből születik majd meg a hajó, és én semmit sem várok a szenvtelen deszkafűrészelőktől, akik tisztelik a szegeket, és a szenvtelen szegkovácsoktól, akik tisztelik a deszkákat.

- Egyszóval te tiszteled a gyűlöletet?

- Én lenyelem a gyűlöletet, legyőzöm, és csak a szeretetet tartom tiszteletben. De előfordul, hogy a szeretet csak a deszkák és a szegek felett, a hajóban kötődik meg.

És visszavonulva így fohászkodtam Istenhez:

"Ideiglenesnek, jóllehet nem az én feladatom megtalálni a zárókövüket, elfogadom a katona igazságát, aki sebet akar osztogatni, meg az ellenkezőjét, az orvosét is, aki viszont sebet akar gyógyítani. Nem kotyvasztok össze langyos itallá üdítő és forró italokat. Nem kívánom, hogy mértéktartón osztogassák és ápolgassák a sebeket. Megbüntetem az orvost, ha nem hajlandó gyógyítani, és megbüntetem a katonát, aki nem hajlandó sebet osztogatni. És nem érdekel, hogy a szavak a nyelvüket öltögetik egymásra. Mert úgy van az, hogy csak a különböző anyagokból készült csapda ragadja meg zsákmányomat teljes egészében, aki egy bizonyos, ilyen fajta és nem másféle ember.

"Sötétben tapogatózva keresem isteni erővonalaidat, és mivel nincsenek teljes bizonyosságaim - a teljes bizonyosság nem az én szintemen található -, azt mondom hogy igazam van a szertartás rítusainak a megválasztásában, ha úgy fordul, hogy általuk felszabadulok és fellélegzek. Akárcsak a szobrászom, Uram, akit boldoggá tesz egy kis igazítás a hüvelykujjával balra, jóllehet nem tudná megmondani, miért. Mert csak így érzi, hogy erőt lehel az agyagba."

"Úgy megyek Hozzád, mint a fa, amelyik magjának erővonalai szerint fejlődik. A vak, Uram, mit sem tud a tűzről. De a tűznek vannak olyan erővonalai, amelyeket érez a tenyér. És töviseken át halad, mert minden változás fájdalmas. Uram, a meredeken át megyek Hozzád, kegyelmed szerint, amely segít megvalósulnom.

"Te nem szállsz le teremtményed felé, nekem pedig nincs mástól okulást remélnem, csak a tűz melegétől vagy a mag megszületésétől. Akárcsak a hernyó, amelynek sejtelme sincs a szárnyakról. Nem remélem azt, hogy okulást nyerjek az arkangyalok megjelenésének a komédiájából mert semmi olyant nem mondana nekem, ami megérné a fáradságot. Felesleges szárnyakról beszélni a hernyónak vagy hajóról a szegkovácsnak. Elégséges, hogy az építőmester alkotóheve következtében legyenek erővonalai a hajónak. A lepketojás révén erővonalai a szárnyaknak. A mag révén erővonalai a fának. És hogy Te egyszerűen légy, Uram."

"Uram, vacogtató néha a magányom. És jelet kívánok elhagyatottságom sivatagában. De te felvilágosítottál engem álmomban. Megértettem, hogy minden jel hiábavaló, mert ha Te is ugyanoda tartozol, ahová én, akkor nem kényszerítesz rá, hogy növekedjem. Mi közöm nekem, Uram, ahhoz, ami most vagyok?"

"Ezért megyek, Uram, miközben nem érkezik válasz imádságaimra, oly vakon, hogy nincs más kalauzom, csupán némi gyengécske melegség ráncos tenyeremen, és mégis dicsérvén Téged, Uram, azért mert nem válaszolsz nekem, hiszen ha megtaláltam, amit keresek, Uram, akkor már be is fejeztem megvalósulásomat."

"Ha ellenszolgáltatás nélkül megtennéd az arkangyallépést az ember felé, akkor tökéletes lenne az ember. Többé nem fűrészelne, kovácsolna, harcolna, ápolna. Nem seperné ki többé a szobáját, nem szeretné-becézgetné többé kedvesét. Uram, miért vesztegetné még az idejét azzal, hogy a szeretet cselekedeteivel az embereken keresztül tiszteljen, ha közelről látna Téged? Hiszen amikor a templom már felépült, a templomot látom, nem a köveket."

"Uram, lásd, megvénültem, és olyan gyenge vagyok, mint a fák a süvítő téli szelek idején. Ellenségeimbe és barátaimba egyaránt belefáradtam. Nem boldogít az a gondolat, hogy egyszerre vagyok kénytelen ölni és gyógyítani, mert Te kényszerítesz rá, hogy uralkodjak minden ellentéten, és ez a kényszer kegyetlenül nehézzé teszi sorsomat. De mégis éppen ezzel kényszerítesz rá, hogy megszűnt kérdésekről megszűnt kérdésekre haladva emelkedjek a Te hallgatásod felé.

"Uram, abból, aki országom északi határán nyugszik, és egykor szívből szeretet ellenségem volt, meg az egyetlen igazi mértantudósból, barátomból, és magamból, aki, sajnos, már túlhaladtam a hegygerincen, és magam mögött hagyom nemzedékemet, mint valami már megjárt hegyoldalt, méltóztass megteremteni az egységet a Te dicsőségedre, elszenderítvén engem e homoksivatagban, amelyben jól végeztem dolgomat."

CCXIV.

Meglep a trágyaföld iránti megvetésed. Te csak a műtárgyakat tiszteled:

"Miért jársz ezekhez az oly tökéletlen barátokhoz? Hogyan viseled el ezt, akinek ilyen és ilyen hibája, vagy a másikat, akinek ilyen és ilyen szaga van? Ismerek másokat, akik méltók hozzád."

Mintha így szólnál a fához: "Ugyan minek ereszted gyökereidet a trágyaföldbe? Én csak a gyümölcsöt meg a virágot tisztelem."

Én azonban csak abból élek, amit magam alakítok át. Kocsi vagyok, út és karaván. Te pedig oly meddő vagy, mint a halott.

CCXV.

Mozdulatlanok vagytok, mert akárcsak a hajó, amelyik partot érvén kirakja terhét, harsány színekkel élénkítve a rakpartokat - valóban, csupa aranyszálból szőtt szövet, piros és zöld fűszer, elefántcsont! -, a nap, mint valami mézáradat a homokon, meghozza a világosságot, és ti mozdulatlanul álltok ott, lenyűgöz benneteket a hajnal szépsége a kutak körül emelkedő halom lejtőin. A hosszú árnyékot vető állatok is mozdulatlanok. Egyikük sem moccan: tudják már hogy egymás után odamehetnek az itatóhoz. Ám egy apró mozzanat még késlelteti menetüket. Még mindig nem húztak vizet. Még nincsenek ott a nagy vályúk, nem hozták ki őket. Te pedig ott állsz, csípőre tett kézzel kutatón nézel a távolba, és kérdezed: "Mit csinálnak?" A homoktól megtisztított kút mélyéről felhúzott embereid lerakták szerszámaikat, és most összefonják mellükön a karjukat. Mosolyuk már mindent elmondott. Megvan a víz. Mert a sivatagban olyan az ember, mint az ügyetlen állat, amelyik bizonytalan mozdulatokkal keresi szájával az emlőt. Megnyugodtál, most már te is mosolyogsz. Látván, hogy mosolyogsz, a tevehajcsárok szintén mosolyra derülnek. És egy szempillantás alatt csupa mosolygás körülötted minden. A fényben úszó homok, az arcod embereid arca és talán még az állatok kérges bőre alatt is valami, mert az állatok tudják, hogy mindjárt ihatnak, és örömükben megnyugodva mozdulatlanul állnak ott. Olyan ez a pillanat, mint mikor a tengeren a megszakadt felhők mögül előbukkan a nap. És hirtelen megérzed Isten jelenlétét anélkül, hogy tudnád, miért, talán a jutalom szétáradó íze miatt (mert olyan az eleven kút a sivatagban, mint az ajándék, előre sohasem számíthatsz rá biztosan, sohasem biztos ígéret), meg a közelgő vízben való egyesülés várása miatt is, amelytől mindig mozdulatlanságba mered az ember. Mert amazok mellükön összefont karral meg sem moccantak. Mert a domb tetején, csípőre tett kézzel még mindig a horizontnak ugyanazt a pontját nézed merőn. Mert a homokdomb lejtőin menetbe verődve még mindig nem indultak el a hosszú árnyakat vető állatok. Hiszen a nagy itatóvályúkat hozó emberek még mindig nem tűntek fel, és te szüntelenül azon töprengsz: "Ugyan mit csinálhatnak?" Még minden függőben van, de már minden csupa ígéret.

Mosolyba öltöztetitek a nyugalmatokat. Persze, nemsokára élvezhetitek az ivás gyönyörét, de most már nemcsak gyönyörűségről van szó, hanem szeretetről is. Mert most emberek, homok, állatok, nap szinte egybekötődnek jelentésükben egy egyszerű, kövek között tátongó lyuk révén, és sokféleségükben csupán kultusz tárgyai körülötted, szertartás részei, ugyanannak a himnusznak a szavai.

Te pedig, a szertartást vezető főpap, a parancsosztogató vezér, a szertartásmester, mozdulatlanul állsz, csípőre tett kézzel, egyelőre még halogatva döntésedet, és kémleled a láthatárt, ahonnan a nagy itatóvályúkat hozzák. Mert még hiányzik egy tárgy a kultuszhoz, egy szó a költeményhez, egy paraszt a sakkparti megnyeréséhez, egy fűszer a lakomához, egy díszvendég a ceremóniához, egy kő a bazilikához, hogy teljes fényében pompázzon mindenki szeme előtt. Azok pedig, akik mint zárókövek hozzák a nagy vályúkat, és akiknek majd odakiáltod, mihelyt feltűnnek: "Hé, emberek, siessetek már!", közelednek valahol. De nem fognak válaszolni kiáltásodra. Csak felhágnak a halomra. Letérdelnek, hogy lerakják szerszámaikat. Te pedig csupán intesz egyet. Erre megcsikordul a kötél, amelyiktől szülni fog a föld, s az állatok lassan, hosszú sorban megindulnak. Az emberek az előre elhatározott rendben fütykösökkel, recsegő harsány parancsszavakkal igazgatják, irányítják őket. Így kezd zajlani a rituálé szerint a vízadás, miközben a nap lassan emelkedik az égen.

CCXVI.

Egyszóval felkerestek a nagyokosaim, a történészeim meg a kritikusaim, hogy következményről következményre haladva megvédjék, bebizonyítsák és levezessék rendszereiket. És fejtegetéseikben minden a lehető legpontosabb volt. És egymással versengve építettek fel előttem társadalmakat, civilizációkat és birodalmakat, amelyek csodálatos módon pártfogolták, felszabadították, táplálták és gazdagították az embereket.

Miután jól kibeszélték magukat, egyszerűen megkérdeztem tőlük:

- Ahhoz, hogy valami értelme is legyen annak, amit itt összehordotok az emberről, előbb azt kellene megmondanotok, mi a lényeges az emberben és az ember számára...

Erre újból nekiveselkedtek, és nagy gyönyörűséggel ecsetelgették újfajta elképzeléseiket, mert ha felkínálod az ilyeneknek a beszéd lehetőségét, azonnal üstökön ragadják, és úgy vetik magukat az óvatlanul nyitott résbe, mint a rohamozó lovasság, iszonyú fegyvercsörgéssel, arany porfelhőt kavarva, viharos robogással. Csak éppen sehová se érkeznek el.

- Egyszóval - mondottam nekik, miután elcsendesedve várták, hogy megdicsérjem őket (mert az ilyenek nem azért futnak, hogy szolgáljanak vele, hanem azért, hogy fitogtassák, hallattassák és csodáltassák magukat mutatványaik közben, s aztán szédítő bukfenceik végeztével szerénykedő arckifejezéssel állnak eléd) -, egyszóval, ha jól értettem, azt kívánjátok támogatni, ami az emberben és az ember számára a leglényegesebb. Én azonban jól megértettem, hogy rendszereitek a pocakját támogatják - ami persze hasznos dolog, csakhogy eszköz és nem cél, hiszen a testük olyan nekik, mint a kocsinak a szilárdsága - vagy az egészségi állapotát, ami szintén eszköz és nem cél, hiszen ez meg a szerveik karbantartása, akárcsak a kocsi karbantartása, vagy a számukat, ami megint csak eszköz és nem cél. Mert ebben az esetben is csupán a kocsik számáról van szó. Persze, én is azt kívánom, hogy az országnak legyen sok egészséges, megfelelően táplált alattvalója. De amikor mindezeket a vitathatatlan igazságokat felsoroltam, még mindig nem mondtam semmit a lényegről, legfeljebb azt, hogy ez a lényeg valami felhasználható anyag. De mit kezdek majd vele, merre vezetem, mit kell adnom neki, hogy növekedjen? Mert az ember csak kocsi, út és karaván...

Úgy értekeztek az emberről, ahogyan a salátákról értekeztek volna. És el nem mulasztották minden érdemlegesre kiterjedni, amit érdemes elmondani, felsorolták a veteményes kertemben egymást követő salátanemzedékek egész sorát.

Válaszolni azonban képtelenek voltak. Mert rövidlátók lévén, akik csupán az orruk hegyéig látnak, nem érdekelte őket más, csak a tinta vagy a papír minősége, nem pedig a költemény értelme.

Hát így folytattam:

"Én számolok a tényekkel, és megvetem a rothasztó álmodozást. És csak konkrét alkotásként ismerem a muzsikáló szigetet. Én, akárcsak a bankárok, nem részegülök meg az álmodozástól - tisztelem a tapasztalatot, s ezért egészen természetesen többre tartom a táncművészetet a megvesztegetésnél, a harácsolásnál, a hivatalos hatalommal űzött visszaélésnél, mert a tánc több örömöt nyújt, és mert világosabb az értelme -, hiszen összeharácsolt vagyonodnak végül is valami alkalmazást kell találnod, s mivel a tánc szíven ragadja az embert, megvásárolsz magadnak egypár táncosnőt, de nem értvén a tánchoz, nem a legtehetségesebbeket választod ki, és így nem lesz semmid. Én nézek és értek - mert szeretetem csendjében nem a szavakra figyelek -, s ezért megállapítottam, hogy semmi sem ér annyit az ember számára, mint az év egyik estéjén egy kis gyertyaillat, egy hajnalon egy aranyszínű méhecske, egy senki tulajdonát nem képező fekete gyöngy a tengerek fenekén. És még a bankároknál is megállapítottam, hogy időnként ők is elcserélik kemény küzdelemben megvesztegetéssel, hatalommal való visszaélés, harácsolás, rabszolgák kizsákmányolása, periratok szerkesztésében, idegeket emésztő mérlegkészítésben átkínlódott éjszakák árán szerzett vagyonukat egy-egy alig körömnyi, látszólag csiszolt üveghez hasonló golyócskáért, amelyik, mivel gyémánt nevet visel, és fáradságos munkával kutatták fel a föld belsejében, olyan értékes a számukra, mint az a bizonyos viaszillat vagy a méhecske szárnyának a csillogása, méltó rá, hogy akár életük árán is megvédelmezzék a tolvajok ellen..."

"És így megvilágosodott előttem, hogy az igazi ajándék annak az útnak az ajándékul adása, amelyen az ünnephez jut el az ember. És hogy civilizációd megítéléséhez azt akarom, mondd el előbb, milyenek az ünnepeid - és mit jelentenek a szívednek, mivel az útnak egy pillanatát jelentik, átlépett küszöbök, az átváltozás utáni kitárulkozások a bábállapotból kilépve -, honnan jössz és hová mész. Csak így ismerem meg, milyen ember vagy, és vajon megéri-e a fáradságot, hogy boldogulj egészségben, kikerekedett hasaddal és nagyszámú házadnépével."

"És mivel ahhoz, hogy valamely út felé törekedj, az szükséges, hogy feléje irányuljon a szomjúságod, ne pedig valami más felé, és mivel ez elég is lesz a felemelkedésedhez, mert vezetni fogja lépteidet, megtermékenyíti a szellemedet (akárcsak a tenger felé húzó vonzalom, amelyet elég felébresztenem benned ahhoz, hogy hajókat kapjak tőled), azt kívánom, világosíts fel, miféle szomjúságot ébresztesz országodban az emberekben. Mert úgy van az, hogy a szerelem lényegében a szerelem szomjúhozása, a kultúra a kultúrának, a fekete gyöngy megszerzésének az öröme pedig a tengerfenéken rejtőző fekete gyöngynek a szomjúhozása.

CCXVII.

Ne a végösszeg alapján ítélj. "Ezektől az emberektől - kezded magyarázni nekem - nincs mit várnunk. Mind merő otrombaság, kapzsiság, önzés, gyávaság, ocsmányság. "Csakhogy ugyanígy szólhatsz nekem a kövekről is, mert minden kő csupa érdesség, keménység, konok nehézkedés és áthatolhatatlan sűrűség, ám amit belőlük nyerhetsz, a szobor vagy a templom, egészen más valami. Hányszor láttam, hogy az élőlények szinte sohasem úgy viselkednek, ahogyan a részeikből lehetne rá következtetni - bizony, ha külön-külön tekinted a szomszéd népek gyermekeit, azt tapasztalhatod, hogy mindegyik gyűlöli a háborút, nem kívánja otthagyni otthonát, hiszen szereti gyermekeit, hitvesét meg a születésnapi lakomát - dehogyis akar vért ontani, hiszen jó ember ő, enni ad a kutyájának, megsimogatja a szamarát is, nem akar mást kirabolni, magad láthatod, hogy csak a saját házát szereti, fényesíti a bútorait, újrafesti a falait, illatozó virágokkal ülteti tele a kertjét - s erre te így szólsz: "A béke szeretetét testesíti meg a világban..." De lám, országuk mégsem egyéb, mint a nagy fazék, amelyikben a háború levese fortyog. A jóságuk meg a szelídségük, a sebesült állaton való megkönyörülésük, a virágok láttán való megindulásuk csupán egy mágia kellékei, amelyik a fegyvercsörgést készíti elő, mint ahogy elég hozzá egy kevés hó, egy feldíszített fenyőfa meg egy kis gyertyaillat, s máris megdobban a szíved, jóllehet akárcsak máskor, a foglyul ejtett vad ebben az esetben sem azonos lényegű a csapdával.

Anyagairól ítéled meg a fát? Azzal akarod magyarázni a narancsfát, hogy kritikát mondasz a gyökeréről vagy a rostjairól, kérgének ragacsosságáról vagy érdességéről, ágainak szabásáról? Ne tartsd fontosnak az anyagokat. A narancsfát a narancsáról ítéld meg.

Ugyanígy azokat is, akiket üldözöl. Holott külön-külön mindegyik más és más. De mit törődöm én ezzel. Fájuk időnként olyan kardéles lelkeket terem, amelyek készek a kínhalált is elviselni a gyáva többséggel ellentétben, és olyan világosan látó tekinteteket, amelyek, mint a burkától a gyümölcsöt, megtisztítják hiú külső jeleitől az igazságot, és a többség alacsony vágyaival ellentétben a csillagokat figyelik padlásszobájuk ablakából, egész életük egyetlen fénysugáron csügg - s ilyenkor boldog vagyok. Mert én feltételt látok ott, ahol te ellentmondásokat. A fa a gyümölcs, a kő a templom, az emberek pedig a törzset beragyogó lélek feltétele. Ahogyan az egyik fajtának a jóságába, édes álmodozásába és otthonszeretetébe minden további nélkül beletaposok, mert a látszat ellenére mindez csupán a levesük hozzávalója, pestis, bűn és éhség, meg fogom bocsátani a másik fajtának azt, hogy nincs bennük semmi jóság, vagy hogy nem hajlandók édes álmodozásra, vagy nem szeretik igazán a házukat (hiszen megeshet, hogy túl sokáig éltek nomád életet), ha az derül ki, hogy ugyanezek az alkatelemek viszont egyesek emelkedett lelkiségének a feltételei. De mindebből semmit sem láthatok meg előre azzal, hogy szót szóba öltök, mert nincs olyan logika, amelyiknek a segítségével fel lehetne hágni az egyik szintről a másikra.

CCXVIII.

Mert ájuldoznak, és el akarnák veled hitetni, hogy éjjel-nappal csak lobognak. Pedig hazudnak.

Hazudik a bástyákon strázsáló őrszem, aki éjjel-nappal arról zeng, mennyire szereti a várost. Mert a vacsoráját még jobban szereti.

Hazudik a költő, aki éjjel-nappal a költészet mámoráról dalol. De fájjon csak egy kicsit a hasa, máris fütyül minden költeményre.

Hazudik a szerelmes, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal más sem lebeg előtte, mint kedvese ábrázata. Egy bolha elég, hogy elűzze a képet, elég ha megcsípi. Vagy jöjjön rá az unalom, s rögtön ásítani kezd.

Hazudik az utas, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal mámoros örömben él felfedezései miatt, mert ha csak egy kicsit erősebb a hullámzás, azonnal ökrendezik.

Hazudik a szent, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal elmerül Isten szemléletében. Isten néha éppúgy visszavonul előle, mint a tenger. És a szent szárazabbra jut, mint a kavicsos tengerpart.

Hazudnak azok, akik éjjel-nappal siratják halottjukat. Miért is siratnák éjjel-nappal, hiszen nem szerették éjjel-nappal? Ismerték a veszekedések, a megunás és a szerelemtől független szórakozások perceit is. Persze attól, hogy immár megszűnt vele minden ellentét, hogy lemeztelenedett, a halott jelenlévőbb, mint az élő, Te azonban hűtlen vagy még halottaidhoz is.

Hazudnak azok akik megtagadják a lelki aszály pillanatait, semmit sem értve belőlük. És kételyt támasztanak benned magad iránt, amikor azt hallod, hogyan bizonygatják lelkes buzgalmukat, hiszel állandó készenlétükben, elszégyelled magad lelked szárazsága miatt, és ha észreveszed, hogy figyelnek gyászodban, elváltoztatod a hangodat és az arckifejezésedet.

Én azonban nem ismerek benned egyebet, ami állandó lehetne, csak az unalmat, a kellemetlenséget. És ez szellemed gyarlóságából fakad, mert képtelen felfedezni valami arcot az anyagokon túl. Mint aki a sakkjáték figuráit és tábláját figyeli csupán, és nem veszi észre, hogy problémát rejtenek magukban. Ám ha időről időre, bábállapotod hűségének fejében megadatik neked az őrtálló katona, a költő, a hívő, a szerető vagy az utas megvilágosodásának a röpke pillanata, akkor ne panaszkodj, hogy nem merülhetsz el állandóan a téged lelkesítő arc szemléletében. Mert vannak olyan perzselő arcok, amelyek elpusztítják azt, aki hosszan nézi őket. Az ünnep nem való minden napra.

Tehát tévedsz, amikor megszokott reakcióik alapján ítéled meg az embereket, mint a sanda prófétám, aki éjjel-nappal szent dühtől fortyogott. Mert nagyon is jól tudom, hogy a szertartás unalommá és megszokássá silányul a mindennapi életben. Mert nagyon is jól tudom, hogy az erények gyakorlása csendőröknek adott engedményekké silányul a mindennapi megszokásban. Mert nagyon is jól tudom, hogy az igazságosság magasztos szabályai mocskos játékok leplezőjévé silányulnak a mindennapi megszokásba. Ám mit törődöm én mindezzel? Én azt is jól tudom, hogy néha napján alszik is az ember. Akkor hát siránkozzam tétlenségén? Hiszen azt is tudom, hogy a fa nem virág, hanem a virág előfeltétele.

CCXIX.

A testvéred iránti szeretetet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a testvéredtől való elszakítottság okozta szomorúságot is megalapoztam. Feleséged iránti szeretetedet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a feleségedtől való elszakadás okozta szomorúságot is megalapoztam. A barátod iránti szeretetet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a barátodtól való elszakadás szomorúságát is megalapoztam, mint ahogyan az, aki kutakat ás, más helyek kúthiányát is megalapozza ugyanakkor.

Mivel azonban rájöttem, hogy minden betegségnél jobban gyötör az elválás, ki akartalak belőle gyógyítani, megtanítani a jelenlétre. Mert a messzi kút még mindig édesebb a szomjhalál szélén állónak, mint a kút nélküli világ. És még ha örökre száműztek is belőle, megsiratod leégett házadat.

Ismerek adakozó jelenléteket, olyanokat, mint azok a fák, amelyek messzire kinyújtják ágaikat, hogy árnyékot adjanak. Mert én az vagyok, aki lakik, és megmutatom neked a lakásodat.

Jusson eszedbe annak a szerelmes pillanatnak az íze, amikor átöleled a feleségedet, mert a hajnal visszaadta színeiket kerted terményeinek, amelyeket kissé ingatag rakományban szamarad hátára tornyozol, hogy elindulj velük a piacra. Feleséged tehát rád mosolyog. Ott áll a küszöbön, készen, akárcsak te, a munkájára, mert távolléted alatt ki fogja seperni a házat, kifényesíti az edényeket, szorgoskodva megfőzi az ebédet, és folyton rajtad jár az esze, mert nagy titokban valami finomat készít számodra, s közben ilyeneket gondol: "Csak ne érkezzen túl korán haza, mert elrontja nekem a meglepetés örömét..." Tehát semmi sem választja el tőled, jóllehet látszólag messze mész, sőt inkább azt kívánja, bár késnél egy kicsit. És te is ugyanígy érzel, mert távolléted a ház ügyét szolgálja, amelyet ki kell tataroznod, vidámabbá kell tenned. Már tervbe is vetted, hogy a keresményedből veszel néhány színgyapjú szőnyeget és megvásárolod ezt a bizonyos ezüst nyakláncot is a feleségednek. Ezért dúdolgatsz útközben, és lakozol a szerelem békéjében, jóllehet látszólag most távolodsz tőle. Varázsvessződ apró ütéseivel építgeted a házadat, miközben szamaradat vezeted, igazgatod a kosarakat, és dörzsölgeted a szemedet, mert még nagyon korán van. Jobban együtt érzel a feleségeddel, mint a tétlenség óráiban, amikor házad küszöbéről a láthatárt bámulod, s még csak eszedbe sem jut hátrafordulni, hogy élvezd királyságodat, mert ilyenkor távoli lakodalomról álmodozol, oda szeretnél elmenni, vagy pedig munkád, barátod jár az eszedben.

De most, hogy már kiment szemetekből az álom, valahányszor szamarad megpróbál egy kicsikét szorgalmasabban haladni, figyeled rövid ideig tartó ügetését, amely olyan, mint a kavicsok éneke, és gondolkozol a mai délelőttön. És elmosolyodsz. Mert már ki is választottad azt a boltot, ahol alkudni fogsz az ezüst karkötőre. Ismered az öreg boltost. Bizonnyal örül majd a látogatásodnak, hiszen a legjobb barátjának tekint. Érdeklődni fog a feleséged után. Kifaggat egészségi állapotáról, mert a feleséged finom, törékeny teremtés. Annyi, de annyi jót mond róla és olyan meggyőző hangon, hogy a kevésbé éles elméjű betérő vásárló e dicséretek hallatára már nem is ezüst, hanem arany karkötőre méltónak találná. Te azonban csak sóhajtasz egy jó mélyet. Mert ilyen az élet. Nem vagy király. Csak konyhakertész vagy. A kereskedő is sóhajt egyet. És amikor már jól kisóhajtoztátok magatokat az elérhetetlen arany karkötőn, bevallja, hogy ő tulajdonképpen jobban is szereti az ezüst karkötőket. "A karkötő - magyarázza - mindenekelőtt legyen súlyos. Az arany karkötők meg mindig könnyűek. A karkötőnek titokzatos értelme van. Ez az első szeme annak a láncnak, amelyik egymáshoz kötöz benneteket. Oly kellemes dolog szerelem közben érezni a lánc súlyát. Amikor az ujjak megigazítják a fátylat, a szép mozdulattal felemelt karon súlya legyen az ékszernek, ezzel ad hírt a szívnek." Aztán a legsúlyosabb karkötőjével tér vissza a hátsó helyiségből, és megkér, becsukott szemmel emelgetve próbáld ki súlyát, s közben gondolkozz el rajta érzett örömed minőségén. Te végrehajtod a kísérletet. Igazat adsz neki. És még egyet sóhajtasz. Mert ilyen az élet. Nem vagy gazdag karaván vezetője. Hanem csak egy csacsi hajcsárja. És azzal felülsz az ajtó előtt várakozó állatra; szegényke nem valami virgonc! És így szólsz: "Vagyonom oly csekély, hogy ma reggel még ügetett is a terhe alatt." A kereskedő erre megint csak sóhajt egyet. És amikor újra jól kisóhajtoztátok magatokat ez elérhetetlen súlyos karkötő dolgában, bevallja neked, hogy vannak ám könnyű karkötők is, amelyek végeredményben többet is érnek a sokkal finomabb kidolgozás minősége miatt. És megmutatja azt, amelyikre áhítozol. Mert már napokkal előbb döntöttél bölcsességedben, mint valami államfő. A havi keresmény egy részét félre kell tenni a tisztagyapjú szőnyegre, másikát az új gereblyére, és végül harmadikát a mindennapi eledelre...

De most kezdődik ám az igazi tánc, mert a kereskedő ismeri az embereit. Ha egyszer érzi, hogy a horga jól beakadt, nem engedi utána a zsinórt. Te azonban azt mondod neki, hogy a karkötő túlságosan sokba kerül, és búcsúzkodni kezdesz. Visszahív. A barátod. Feleséged szépségért hajlandó áldozatot hozni. Hiszen oly szomorú lenne, ha holmi csúf teremtés kedvéért kellene megválnia kincsétől. Hát visszajössz, de ímmel-ámmal. Úgy intézed, mintha csak úgy ténferegnél. Képeket vágsz. Meg-megemeled, méregeted a karkötőt. Nem sokat ér, ha nem nehéz. Meg aztán az ezüstje sem valami ragyogó. Habozol hát, vajon ne inkább azt a másik boltban megpillantott szép színes szövetet vedd-e meg egy ilyen hitványka ékszer helyett. De nem szabad túlságosan visszakoznod sem, mert a kereskedő még elveszti a reményét, hogy bármit eladjon neked, és hagy elmenni. Akkor aztán szégyenkezhetsz majd az ügyefogyott ürügy miatt, amellyel zavartan próbálsz kimagyarázkodni, amikor újra visszajössz. Persze az, aki nem ismerné az embereket, azt vélné, a zsugoriság járja előtte a táncát, holott a szerelem tánca ez; hallva, hogyan beszélsz szamárról meg zöldségről, mondasz bölcseket aranyról, ezüstről, minőségről és finomságról, késlelteted visszatérésedet hosszadalmas körülményeskedéssel, azt hinné, hogy nagyon messze jársz otthonodtól, pedig ebben a pillanatban is otthon vagy. Mert nem jelent távollétet sem otthonodtól, sem szerelmedtől, ha a szerelem vagy az otthon szertartásos lépteit végzed. Távolléted nem elválaszt, hanem odaköt, nem elszakít, hanem eggyé olvaszt. Meg tudnád-e nekem mondani, hol van a határ, amelyen túl a távollét már elszakadást jelent? És ha a szertartást jól végzed, ha valóban látod azt az istent, amelyben eggyé lettetek, ha ez az isten elég perzselő, akkor ki választ el házadtól vagy barátodtól? Ismertem olyan gyermekeket, akik így beszéltek: "Apám úgy halt meg, hogy már nem tudta befejezni a ház bal szárnyát. Én építem fel helyette. Nem tudta már elültetni a fákat. Most én ültetem el őket. Apám úgy halt meg, hogy ránk hagyta munkája folytatásának a gondját. Most én folytatom. Vagy a királyhoz való hűség gondját. Most én vagyok helyette hűséges." Az ilyen házakban sohasem volt az az érzésem, hogy az apa már halott.

Ha másutt és nem magadban, vagy másutt és nem barátodban keresed a közös gyökeret, ha létezik az anyagok zavaros tömegén túl kivehetőn mindkettőtök számára olyan isteni csomó, amelyik összeköti a dolgokat, akkor nincs a barátod és te közötted sem távolság, sem idő, amely elválaszthatna benneteket, mert azok az istenek, amelyekben egységetek gyökerezik, fittyet hánynak minden falra, minden tengerre.

Ismertem egy öreg kertészt, aki mesélgetett nekem a barátjáról. Sokáig úgy éltek, mint két testvér, mielőtt elválasztotta volna őket egymástól az élet; esténként együtt itták a teát, ugyanazokat az ünnepeket ülték, és egymáshoz fordultak tanácsért, vagy egyszerűen azért, hogy kiöntsék a szívüket. Persze nem volt sok mondanivalójuk egymás számára, ezért amikor munkájuk végeztével sétálgattak, inkább szótlanul nézegették a virágokat, kerteket, az eget meg a fákat. De ha az egyik fejcsóválva megérintett ujjával valami növényt, a másik is odahajolt, és hernyónyomokat fedezve fel szintén csóválta a fejét. A szépen kinyílt virágok pedig mind a kettőt egyformán megörvendeztették.

Nos, egyszer az történt, hogy egy kereskedő szolgálatába fogadta egyiküket, és néhány hétre beállította a karavánjába. De a sivatagi rablók meg az élet véletlenei, az országok között folyó háborúk, viharok, hajótörések, pusztulás és gyász meg a mindenféle kenyérkereső munka esztendőkön át ide-oda vetették-hányták ezt a barátot, mint üres hordót a tenger, kertről kertre, a világ végég.

Aztán egy napon, miután csendben megvénült, az én kertészem levelet kapott a barátjától. Isten tudja, hány éven át járta hajóval a világot. Isten tudja, milyen delizsánszok, lovasok, hajók, karavánok hozták magukkal a tenger ezernyi hullámának egyforma csökönyösségével egészen a kertjéig ezt a levelet. És azon a reggelen, örömtől ragyogva s valakivel meg akarva osztani örömét, arra kért, olvassam fel neki ezt a levelet, ahogyan arra kérik az embert, hogy olvasson fel neki egy költeményt. Közben kutatón figyelte arcomon a levél okozta megindulásomat. Persze csupán néhány szó volt az egész, mert a két kertész ügyesebben bánt az ásóval, mint a tollal. Hát olvastam: "Ma reggel megnyestem a rózsafáimat...", aztán elgondolkozva a lényegen, amit szavakban meg nem fogalmazhatónak éreztem, én is fejemet csóváltam, ahogyan ők tették volna.

Ettől kezdve az én kertészemnek nem volt többé nyugta. Hallanod kellett volna, hogy próbált adatokat szerezni földrajzról, hajózásról, postaszolgálatról, karavánokról, országok között dúló háborúkról. Három évvel később egy napon valami követséget küldtem a föld másik végére. Magamhoz hívattam hát a kertészemet: "Itt az alkalom, írhatsz a barátodnak." A fáim meg a veteményes kertem növényei ugyan megszenvedték egy kicsikét, a hernyók valósággal ünnepet ültek, mert napokat töltött odahaza, körmölt, kapart, újra nekiveselkedett, kidugta a nyelvét, mint a gyerek az irkája felett, mert tudta, hogy valamit sürgősen el kell mondania, a maga teljes valóságában eljuttatnia a barátjához. Meg kellett szerkesztenie a maga kis hídját a szakadék felett, téren és időn keresztül eljutnia énje másik részéhez. El kellett mondania a szeretetét. Végül a haja tövéig vörösen jött, és mutatta a válaszát, hogy megint lássa arcomon azt az örömsugarat, amely majd elárasztja a címzettet is, és így rajtam próbálja ki bizalmas közlésének hatását. És (mivel igazából nem volt semmi fontosabb elmondanivalója, hiszen mindenekelőtt arról akart beszélni, amire elcserélte magát, akárcsak azok az öregasszonyok, akik szinte vakulásig öltögetnek, hogy felékesítsék istenüket) olvastam, mit közöl barátjával ügyetlen és szorgalmas írásával, mintha valami teljes meggyőződésből fakadó, de egyszerű szavakba foglalt imádság lett volna: "Ma reggel én is megnyestem a rózsatőimet..." Én pedig elhallgattam, abbahagytam az olvasást, és elgondolkoztam a lényegen, amely egyre jobban megvilágosodott előttem, mert ez a két ember Téged magasztalt, Uram, Tebenned találkozott össze rózsabokrai felett, anélkül, hogy tudomása lett volna róla.

Ó, Uram, most magamért imádkozom hozzád, miután a tőlem telhető legjobban tanítottam a népemet. Mert túlságosan sok munkát kaptam Tőled ahhoz, hogy külön-külön találkozhassam egyesekkel, akiket szerethettem volna, és mert meg kellett magamat fosztanom az emberekkel való érintkezéstől, amely pedig egyedül szerez örömöt a szívnek, mert édesek a visszatérések ide és nem máshová, és édesek annak az asszonynak csak rá jellemző szavai és gyermekdeden bizalmas közlései, aki azt hiszi, hogy elvesztett ékszerét siratja, holott már a halál miatt sír, amely minden ékszertől elválaszt. Te azonban hallgatásra ítéltél engem avégből, hogy a könnyen kimondott szavakon túl meghalljam és megértsem a jelentésüket is, hiszen az én szerepem az, hogy foglalkozzam az emberek szorongásával, amelyből elhatároztam, hogy kigyógyítom őket.

Igaz, te meg akartad számomra takarítani azt az időt, amelyet elfecséreltem volna üres fecsegéssel, elvesztett ékszer miatt elsírt panaszokkal (az ilyen véget nem érő belső viaskodásokból soha senki nem evickél ki, mert ilyenkor nem ékszerről, hanem a halálról van szó), barátságról vagy szerelemről folytatott beszélgetésekkel. Mert szerelem, barátság egyedül Tebenned kötődik igazán, és Te úgy döntöttél, hogy csupán a Te hallgatásodon keresztül lehessen eljutni hozzájuk.

Mit kapok, tudván, hogy nem méltó hozzád, és nem is a te dolgod meglátogatni engem az én szintemen, és hogy nem várok semmit az arkangyaljelenések paprikajancsi-komédiájától? Mert nekem, aki nem ehhez vagy amahhoz, hanem a szántóvetőhöz, a pásztorhoz fordulok, sok az adnivalóm, de semmi a kapnivalóm. És ha egy mosolyom boldoggá teszi az őrködő katonát, mivel én vagyok a király, és bennem kötődik össze a vérükből megteremtett ország, az ország viszont énrajtam keresztül, az én mosolyommal fizet meg nekik a vérükért, mit várjak én, Uram, az őrálló katonám mosolyától? Senkitől sem kívánok magam iránt szeretetet, és nem érdekel, hogy tudomásul se vesznek, hogy gyűlölnek, feltéve, ha tisztelnek mint Feléd vezető utat, mert a szeretetet egyedül a Te számodra sürgetem, követelem, akitől vannak - és akitől vagyok én -, és kévébe kötvén hódolatuk érzelmeit Neked adom át a hódolat kévéjét, mint ahogy szintén nem magamnak tartom meg, hanem az országnak továbbítom a katonám térdhajtását, mert nem fal vagyok, hanem csírázó mag, amelyik lombokat varázsol elő a földből a nap számára.

Előfordul hát velem néha, mivel nincs számomra olyan király, aki meg tudna fizetni mosolyával, mivel nekem így kell haladnom mindaddig, amikor majd fogadni méltóztatol, és egyesítesz azokkal, akiket szeretek, előfordul hát időnként, hogy belefáradok a magányba, és szükségét érzem, hogy találkozzam népem gyermekeivel, mert bizonyára nem vagyok még elég tiszta.

Mivel boldognak tartom a kertészt, aki üzenetet váltott a barátjával, néha elfog engem is a vágy, hogy én is így kössem magamat, az ő istenünk szerint, országom kertészeihez. És megesik velem, hogy pirkadat előtt lassú léptekkel lemegyek palotám lépcsőin, és elindulok a kert felé. Ballagok a rózsakert irányába. Jobbra-balra nézegetek, és figyelmesen egy-egy rózsaszál fölé hajlok én, aki, midőn majd delet üt az óra, dönteni fogok életről és halálról, békéről és háborúról. Országok megmaradásáról vagy elpusztításáról. Aztán nehezen felemelkedvén munkámból, mert már vénülök, egyszerűen így szólok a szívemben, hogy az egyetlen hatásos úton jussak el hozzájuk, minden élő és halott kertészekhez: "Ma reggel én is megmetszettem a rózsáimat." És nem fontos, hogy az üzenetem évekig utazik-e vagy sem, eljut-e vagy sem az egyikhez vagy a másikhoz. Nem ebben rejlik az üzenet célja. Hogy eljuthassak kertészeimhez, egyszerűen az istenüket köszöntöttem, aki hajnalban ébredő rózsatő.

Uram, így van ez szívből szeretett ellenségemmel is, akivel már csak önmagamon túl fogok találkozni. És ugyanígy van ő is, mert hasonlít rám. Tehát bölcsességem szerint teszek igazságot. Ő is az ő bölcsessége szerint tesz igazságot. Ellentmondásosnak látszanak, és ha összecsapnak egymással, belőlük táplálkoznak a háborúink. De ellentétes utakon ő is, én is ugyanannak a tűznek az erővonalait tapogatjuk ki a tenyerünkkel. Amelyek egyedül Tebenned találkoznak össze egymással, Uram.

Véghezvivén munkámat szebbé tettem hát népem lelkét. Munkáját véghezvivén ő is szebbé tette az ő népe lelkét. És én, aki rágondolok, és ő, aki rám gondol, jóllehet nem adatott számunkra nyelv, amely találkozásainkat szolgálhatta volna, miután ítélkeztünk vagy szertartást rendeltünk, büntettünk vagy kegyelmeztünk, elmondhatjuk egymásnak, ő nekem, én neki: "Ma reggel megmetszettem a rózsáimat..."

Mert te vagy, Uram, mindenkinek a közös mértéke. Te vagy a különböző cselekedetek lényegi csomója.

fel