Viselkedés a tömegben

A tömeg, mint politikai tényező

Mindennek ellenére a tömeg csak a 19. század tájékán változott politikai tényezővé. Az iparosodó országokban rendszeressé válnak a tömegdemonstrációk: a megmozdulások oka elsősorban a politikai - hatalmi - gazdasági válság okozta tömeges elégedetlenség - igaz, erre a korábbi évszázadokban is gyakran lehetett volna oka a kisembereknek. A modernizáció előtt mégis jóval ritkábbak voltak az általában kegyetlenül levert felkelések. A 19. században azonban a társadalom tagjai már nem tudatlan, egyszerű emberek. Egyre többen tudnak olvasni - írni, ezért összehasonlíthatatlanul jobban lehet teríteni a körükben az információt, mint korábban, a szájhagyomány alapján. A tömeggel egy időben születik a tömegkommunikáció, egyelőre nyomtatott sajtó, röpiratok, röplapok formájában. Emellett a lakosság növekvő hányada városokban él, nagyobb csoportok dolgoznak együtt a gyárakban, üzemekben, így sok kérdésben hasonlóan is gondolkodnak. Az emberek rádöbbennek, hogy az együttes fellépéssel politikai nyomást tudnak gyakorolni azokra, akiktől függenek.

A korabeli "politológusok", az olasz Scipio Sighele és a tömegpszichológia klasszikusa, Gustave Le Bon nemigen tudták megőrizni tárgyilagosságukat a tömeg viselkedésének leírásakor. Mindketten úgy vélekedtek, hogy a tömegben megszűnik a tudati kontroll, eluralkodik a barbárság, elhalványodik a civilizáció. Le Bon szerint az egyének ilyenkor "a gerincagy" irányítása alá kerülnek. (Ez természetesen badarság, az emberi viselkedést az agykéreg irányítja). A tömeg - szögezi le Le Bon - türelmetlen, maradi és zsarnok, semmit nem lát előre, bármilyen aljasságra, gyilkosságra kész. Mivel a női egyenjogúság ugyancsak gyermekcipőben járt, abban is egyetértettek, hogy a tömeg nőiesen szeszélyes, szélsőséges természetű.

S. Freud, a pszichoanalízis atyja, nagyra tartotta Le Bon gondolatait, de nem mindenben értett egyet velük. Ő már kevésbé látja a sokaságot amorf tömegnek és arra is felfigyel, hogy az irányítók rendkívüli hatást gyakorolnak, ha sok ember van együtt. Elmélete szerint a tömegbe keveredett egyének felettes énjét - az erkölcsi normákat képviselő énrészt - a tömeg élére álló vezető tölti be. Le Bon kedvelt olvasmánya volt a huszadik század két ördögi diktátorának, Hitlernek és Sztálinnak is. A tömegek viselkedését teljes mértékben azóta sem sikerült megfejteni, bár a politikai és a kereskedelmi marketingben igen jelentős tudás halmozódott fel a tömeg viselkedésével, s a lehetséges befolyás módjával kapcsolatban.

Lelki infekció?

De vajon valóban elveszítjük a józan eszünket, ha részévé válunk egy tömegnek? Kétségtelen, ilyenkor senki nem úgy viselkedik, mint a családja vagy a munkatársai körében, annak ellenére, hogy a tudati kontroll nem csökken úgy, mintha alkoholt vagy kábítószert fogyasztanánk. Ha egy tömeg tagjává válunk, sajátos lelkiállapotba kerülünk: igen erős késztetést érzünk, hogy együtt lépjünk, énekeljünk, kiabáljunk másokkal, rendkívüli élményt jelent, hogy mások ugyanazt érzik, amit mi, magunk. Persze, ez a helyzet a legtöbb esetben nem spontán alakul ki, hiszen a legtöbb esetben közös érzelem vagy cél kapcsán gyűlnek össze az emberek, és elsősorban azok, akik a kedvelik a hasonló helyzeteket. A tömegélmény felszabadító: különösen a fiatalok szeretnek tömegben zenét hallgatni, szórakozni.

Az együtt cselekvés késztetése nem valami különleges tömeges hipnózis eredménye, hanem egy jellegzetes emberi sajátosságból, a konformizmusból ered. Mivel társadalomban élünk, a viselkedésünket állandóan másokéhoz kell igazítanunk, csakhogy nem mindig egyértelmű, hogyan. Ha ismeretlenek között vagyunk, és az együttműködésre nincsenek szabályok, akkor azt figyeljük: mit fognak tenni ők, és hacsak nem szól határozottan valami ezellen, utánozni fogjuk őket. Ha egy ismeretlen csoportban vagyunk, amelynek tagjai valamennyien leveszik a sapkájukat, mi is ezt fogjuk tenni, akkor is, ha nem tudjuk, miért teszik. Mélyen él bennünk a feltételezés, hogy ha sokan ugyanazt csinálják, akkor bizonyára okuk is van rá. Hasonló okokból gondolkodás nélkül rohanni kezdünk, ha a környezetünkben mindenki rohan, legfeljebb út közben érdeklődünk: mi történt, hol fogunk kikötni?

Sok ember hasonló viselkedése tehát önmagában igazoló, megerősítő hatású, csökkenti az egyén felelősségérzetét. Részben ezzel függ össze a kockázat, hogy a tömegmegmozdulások elfajulnak. Ám a legnagyobb kockázat abból adódik, hogy a tömeg tagjai csak utánozni tudják egymást, bonyolultabb üzenetváltásra, egyeztetésre nincs lehetőség. Mivel intenzíven működik az együtt cselekvés késztetése, nagy hatást gyakorolhat valaki pusztán azáltal, hogy feltűnő helyen áll, vagy sikerül magára vonni az emberek figyelmét. A tömeg viselkedéséért felelősség terheli tehát mindazokat, akiknek módjuk és alkalmuk van rá, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek. Az utánzási hajlam miatt felértékelődnek az intenzív, indulatos, vagyis jól utánozható gesztusok, amelyek az elfajulás irányába vihetik az eseményeket.

Ám a tömegnyomás sem leküzdhetetlen: a filmfelvételeken jól látható, hogy a tömeg egyes tagjai nem egyformán viselkednek. A durvaságban, tettlegességben általában csak egy kisebbség vesz részt, igaz, gyakran a többség támogatása mellett. A hasonló akciókat a tömeg tagjaiként ugyanakkor nem könnyű leszerelni. A fellelkesült, a konformizmus nyomása alá került sokaságból az ellenállás ingerültséget válthat ki, és a "deviáns" magára vonhatja az indulatosabbak haragját. A tömeghangulat megváltoztatása csak úgy lehetséges, ha sikerül egyszerre sok emberhez eljuttatni olyan üzenetet, amely alkalmas a csoportnorma megváltoztatására - ahogyan ezt Antonius tette Shakespeare drámájában.

Vagyis nem a barbárság eluralkodása, nem is az agyműködés zavara és nem is az ősi ösztönök előtörése hozza létre a tömegjelenségeket, hanem az emberi együttélés - együttműködés szociálpszichológiai jellegzetességei. Ettől a tömegmegmozdulások még nem feltétlenül válnak kiszámíthatóvá, mivel a kiszámíthatatlanság - korlátok között - szintén az emberi viselkedés jellegzetes attribútuma.

vissza

forrás